Olvasónapló
A Magyar Szalon című havi képes folyóirat 1894. augusztusi számában a szerkesztőség három szerzőtől kapott választ arra, hogy mit gondol az „oláh kérdésről”. (Az oláh főnévnek ekkor még nem volt pejoratív akusztikája, de már a román népelnevezés is megjelent a közbeszédben. A kettő párhuzamosan élt, mint az alábbi idézetekből is kiderül. Épp ezért nem tartanám helyesnek utólag belenyúlni e szövegekbe, és későbbi terminológiákat beléjük plántálni, ahogyan egyes kiadványoktól ezt megszokhattuk.)
Rákosi Jenő válaszából:
„…minden ember, a ki megtanult tízig olvasni, lépten nyomon érezze, hogy ebben az országban a magyar nyelv tudása nélkül, a magyar nemzethez tartozása nélkül, semmire sem mehet. Sem diplomatikus, sem egyházi, sem katonai, sem kereskedői állásban. E mellett azután meglehet minden kitelhető szabadságot adni a nemzetiségeknek. A mi csak tetszik a szivöknek, mindent.”
„Első tanítóikat, első nyomtatott könyveiket, oláh nyelvű liturgiájokat tőlünk kapták. Ma már versenyeznek velünk és tanítómesterüket barbárnak nevezik.
Ezt a versenyt fel kell vennünk szégyenkezés és elbizakodás nélkül. Egy intenzív magyar nemzeti kultúrpolitika fegyvereivel vívandó ez a harcz. Ha akarjuk, a dolog könnyű, mert a magyar műveltség nem egyoldalú: a katoliczizmus, a reformált egyház, a luteránus, az óhitűek és egy előkelő zsidóközség képviseli a kulturai irányzatok összességét az álladalmi intézetekkel párhuzamosan. Tessék munkához látni. De kizárólag magyarul, öntudatosan, és minden kérdés meg van oldva.”
Horváth Gyula válaszából:
„Nemzetiségi törvény, előjogok adása, az agitátorok lekenyerezése, a hatalommal való megfélemlítés, az üldözés, érdekek mesterséges kijátszása, elszegényítés, egyike sem fog komoly eredményre vezetni, és a bajt, melynek megszüntetésére használtatnak, nem csillapítani, hanem fokozni fogják. Csakis egyedül az érdekközösség megtalálása, a különböző fajú lakosok között, az ember, a polgár jogainak tiszteletben tartása az a varázsszer, a mellyel a gyűlöletet el lehet enyésztetni. Hogy érezze magát otthon a hazában az, kinek nincs otthona a községben, melyben lakik?”
„…lehettek és voltak is esetek arra, hogy a volt úrbéresek a földesurak, de leginkább tisztjeik által rossz bánásmódban részesíttettek; de a ki igazságos bíró akar lenni, hasonlítsa össze azon kegyetlenkedésekkel, melyeket a szomszéd Romániában a bojároktól a föld népe átszenvedett és a melynek jajkiáltásai a Kárpátokon át hozzánk áthatottak.”
„A hasonló állásban levő magyarnak vagy székelynek 48 előtt jobb sorsa mint a románnak nem volt, 48 után egy hosszú időn át a mindent megsemmisítő czentralizáczióval fogtak a mi pusztításunkra kezet, a német nyelvet tördelve igyekeztek a magyar és oláh nyelvet egyformán hontalanná tenni az erdélyi részekben. Hol van egy panaszuk, melyet nemzetiségük, fajuk és nyelvük pusztításáért emeltek a Bach vagy Schmerling regime ellen? Pedig ezen regimek káros pusztításait a monarchiát lakó összes népfajok, kivéve a románt, élénk szavakkal panaszolták fel.”
„Igaz az, hogy szükség van szabad és független Romániára, melynek ép oly érdeke a szláv áramlat feltartóztatása, miként érdeke az Monarchiánknak és ebben Magyarországnak.”
„Végül még csak annyit: a román faj kulturális emelkedése nemcsak román, hanem magyar érdek is”.
Herczeg Ferenc válaszából:
„Ön jól ismeri azt a darabot, szerkesztő úr… [Sardou Váljunk el című darabjáról van szó, amelyben Des Prunelles a férj, Adhémar a csábító és Cyprienne az asszony.] A férj egy nap meghökkenve veszi észre, hogy a feleségét valami felsütött bajszú kamasz kerülgeti. A menyecske idegeskedik és eped, az imádó reménykedik, a férj pedig töpreng. (Ez a lappangó forradalom stádiuma.) A férj végre gondol egyet. Törvényes úton átengedi az asszonyt udvarlójának, a felsütött bajszú Adhémar úrra hárítja a védekezés kellemetlen kötelességét, ő maga pedig beáll udvarlónak. És mint merész támadó, egy csapásra visszahódítja magának az asszonyt, a felsütött bajusz pedig néhány kellemetlen tapasztalattal és egy nyaklevessel gazdagodva vonul el.
Alkalmazza Sardou ötletét az oláh kérdésre – isteneknek való komédiát lehetne rögtönözni!
Des Prunelles-Wekerle udvarias levélben magához kéreti Lahovary urat a bukaresti szép Adhémart, és ilyenformán szól hozzá:
– Fiatal barátom, ön szereti… No, ne tagadja, ez csak az ön jóízlése mellett bizonyít! Én nem akarom, hogy engem megcsaljanak, azt sem akarom, hogy késsel menjünk egymásnak, azért… átengedem önnek Cypriennet.
Adhémar azt mondja:
– Oh uram!
– Önnek adom Erdélyt, fiatal barátom, sőt mivel azt akarom, hogy nagyon boldog legyen, önnek adom mindazt, a mi valaha Traján királyságához tartozott: Szatmárt, Bihart, Aradot, Krassó-Szörényt és Temest… Nem emlékszem már, hogy Torontál oda tartozott-e… Igen? csak szóljon!
– Nem! – mondja Adhémar megindultan. – Ez több, mint a mennyit megérdemlek… Torontált tartsa meg, az én kedvemért!
A két férfi könnyezve megöleli egymást.
– Milyen nagylelkű ön! – mondja Adhémar.
– Tegye boldoggá Cypriennet! – mondja Des Prunelles.
Adhémar most már a törvényes férj, Des Prunelles pedig magára veszi a frakkját, feltűz egy gardéniát, és beáll – nemzetiségi izgatónak.”
„…képzeljen el egy nagy provincziát, a román király jogara alatt, a mely provincziának az értelmisége, a vagyona, a befolyása, a históriai tradicziója, a földkerekség legelszántabb agitátorainak és legravaszabb politikai cselszövőinek a kezében van: az erdélyi magyar urakéban.”
„Ime: Adhémar úr, a ki eddig csak a támadó udvarló kellemes és érdekes szerepét játszotta, most a védekező férj kínos és nevetséges helyzetében találja magát. Őszintén szólva: én azt hiszem, hogy a magyar mint nemzetiség, egy idegen kormány nyakán a világ legkellemetlenebb nemzetisége lehet. Egy nemzetiség, a mely évszázadok óta megszokta, hogy alkalomadtán formális háborúkat viseljen a kormánya ellen, egy nemzetiség, mely kitalálta a nemadózást mint politikai fegyvert, s a mely megszokta vezéreitől, hogy nemzeti czélok kedvéért milliókat áldozzanak és tuczatszámra főbe lövessék magukat…”
Ady Endre: S ha Erdélyt elveszik? (Huszadik Század, 1912. november-december).
„Tudják, akik egy kicsit ismernek, hogy magamról a buta sovinizmust régen letörültem, s a nacionalizmusom: kétségbeesett alkudozás sorsom és a között, ami már a legtöbb internacionalizmusnak is fölötte jár. Román barátaimnak, testvéreimnek, szerettjeimnek már szinte unalmasan s kedvetlen kedvességgel, de majdnem egész hittel mondogatom el régi, komoly tréfámat: – Hiszen én nektek adom Erdélyt, ha kell Aradig és Máramarosszigetig is, a magam külön házacskáját szintén, de nem hal-e majd [bele] ebbe Románia, akit én szeretek, s akinek én önzetlenül s már régen álmodom a legfényesebb jövendőt?”
„Mai, barbár csodák idején el tudom képzelni azt is, hogy Erdély hamaros megvalósulása lehet tüzes vad álmoknak, mik nem minden alap nélkül kísértenek az alsó Kárpátok alatt. (…) Beszéljünk-e a Romániába olvasztandó magyarságról, melynek, ha lehet, rosszabb. embertelenebb s főképpen otthontalanabb sorsa volna a mai erdélyi románokénál?”
Szőcs Géza
