Romániában mindmáig legendák élnek arról, hogy 1945 előtt a zsidókérdést másképpen oldották meg, mint a „barbár” Magyarországon. A legendákat – megrendelésre – Ceausescu biztatására (is) gyártották történészek, az utóbbi évtizedben pedig Antonescu diktátor rehabilitálása érdekében születtek hasonló jellegű munkák.
Tibori Szabó Zoltán kolozsvári újságíró – a Bólyai Egyetem doktorandusa -, magyar lapok tudósítója, könyvet írt ebben a témakörben Élet és halál mezsgyéjén címmel. Mit igyekeznek elhitetni ezek a legendák? Egyebek között azt, hogy mintegy húszezer zsidó menekült át Magyarországból Romániába, ahol nagyfokú türelemmel fogadta be őket a lakosság. A húszezer, mint kiderült, a valóság vaskos túlzása, bár az igaz, hogy a román lakosság valamivel befogadóbb volt, mint a magyar. (Nem lehet tudni persze, hogy a menekülők által kifizetett pénzek ebben milyen szerepet játszottak.) Arról meg szó sem esik a legendákban, hogy már 1940 augusztusában a zsidóságot törvényileg másodrangú állampolgárokká degradálták, megtiltották sok foglalkozás gyakorlását számukra, és nem birtokolhattak már ingatlant sem vidéken.
Amikor a magát mindig is antiszemitának nyilvánító Antonescu került hatalomra, a magyar nyilas mozgalomhoz hasonló Vasgárdista mozgalmat is beemelte a hatalomba, tagjai kegyetlen pogromokat rendeztek az ország jelentősebb városaiban. Ezek akkor sem szűntek meg, amikor puccsal a teljes hatalmat követelő Vasgárdát – Hitler engedélyével – leverte. A kegyetlenségek folytatódtak. 1941-ben már gettókat állítottak fel, s a rendőrség úgy bánt az ott lakókkal, ahogy akart. Ugyanebben az évben 185 ezer embert, közöttük 150 ezer zsidót deportáltak Bukovinából és Besszarábiából, az úgynevezett Transzinisztiai körzetbe, ahol a romániai és ukrajnai foglyok kétharmada meghalt. (Golyótól, éheztetéstől, a hidegtől és az élve elégetéstől.) Az Antonescu-időszakban, hitelt érdemlő adatok szerint, 410 ezer zsidó vesztette el az életét.
Jellemző a kegyetlenkedésekre és a „módszerekre”, hogy végül a németek kérték: hagyják abba az ötletszerű gyilkosságokat, helyette készítsék elő a „végső megoldást”. Eichmann már készen állt, és 1942 júliusában – tehát két évvel a magyarországi „végső megoldás” előtt – az előkészületek is megkezdődtek, hogy a megmaradt romániai zsidóságot a tervek szerint Lublinba vigyék. Antonescu azonban több fokkal okosabb volt a magyar Szálasinál: az 1942-es német vereségek a keleti fronton számára előrevetítették annak árnyékát, hogy azért itt a Szövetségesek is győzhetnek – meglepő módon ennek a nyilvánosság előtt is hangot adott -, ezért a zsidók megtartását jó tárgyalási alapnak tekintette. Meg jó üzleti befektetésnek is. Részben, mert a gazdag zsidók fizettek, részben, mert a nyugati hatalmaktól is számított valami hasonlóra, különös tekintettel a Palesztinába kiengedett személyek után.
Tibori Szabó Zoltán könyve természetesen ennél jóval bővebben, pontosabban tárgyalja a – mindig dokumentált – tényeket. Mindezt túlélők és kívülálló tanúk – közöttük Méhes György író – visszaemlékezéseinek tucatjaival kiegészítve. Kolozsvárott a Minerva kiadónál megjelent könyv fontos adalék a fasiszta diktatúráknak – máshol sem teljesen – feldolgozott történetéhez.
Bernáth László
