Orbán Viktor tusnádi beszédének már megjelentek polémikus elemzései (lásd pl. Gábor György, Szép Szó 7, július 28.). Ezek célkeresztjében leginkább az európai közelmúlt torz megjelenítése állt. Főleg a párizsi 68, s részben a „politikailag korrekt” kampány előzményei és következményei. Ez a múltkép kétségtelenül szigorú bírálatot, helyreigazítást igényelt, akár azt föltételezzük, hogy az előadó történelmi ismeretei hiányosak, akár azt, hogy szándékos múlttorzítás tanúi vagyunk.
Ez elképzelhető, hiszen beszédében a megmentésünket vállalja magára – és e megváltó szerep elfogadtatásához meg kell győzni potenciális híveit, hogy (meg)mentésre szorulnak: ingoványon állnak. Feneketlen, miazmás mocsár, erkölcsi-politikai válság és züllés kész elnyelni mindannyiunkat.
Márpedig ez a tusnád-őszödi (őszödi: az egyénileg értelmezett múlttal leszámoló, túlzó megfogalmazásokkal figyelemfelkeltő, új korszakot nyitni szándékozó) beszéd magva: Orbán Viktor felajánlkozása nemzet-, illetve most már Európa-mentőnek: „Az európai emberek (…) fogódzókat és eligazodási pontokat keresnek, illetve várnak szellemi és politikai vezetőiktől.” Bár Angela Merkelre és Sarkozyre hivatkozik, a beszéd egészéből kétségkívül kitetszik, hogy fogódzónak-eligazodási pontnak – szellemi vezetőnek, gurunknak – ő maga ajánlkozik.
Nem miniszterelnöknek: az már volt. Akkor – még az unión kívül – ez sokkal szabadabb kezet, szélesebb körű hatalmat és osztogatási lehetőségeket jelentett. Az unión belüli, korlátozott miniszterelnökség (lásd konvergencia, uniós pénzek elszámolási kötelezettsége) aligha elégíti ki a liberális utódpárt – az egész politikai spektrumot bejárt s bekebelezni vágyó – vezérét. Hacsak nem mellékállásban miniszterelnök – a tusnádi beszédben deklarált megváltói főhivatása mellett. Vagy ideiglenesen: amíg meg nem nyílik számára az államelnökség (a jelenlegi pusztába kiáltó Keresztelő Szent János által már bővített küldetésű) messiási lehetősége.
Fontos volt a – szerintem sokkal inkább közszeretetre, hódolatra, mint csak hatalomra vágyó – népvezér hamis (meghamisított) múltképének leleplezése, hiszen az alábbi idézetben az „ismét” arra utal, hogy visszavezetne bennünket valamiféle általa elképzelt múltba. Szép új világ – illetve Európa – vízióját azonban olyan infantilis, elcsépelt klisékkel tálalja, hogy az sokakat teljes „gondolattalanságba” ejthet. Ez pedig – különösen fiataloknak szervezett szabadegyetemen – nem tekinthető bocsánatos bűnnek. De a már aggódva figyelt új politikai identitásán, politikai szerepvállalásán túl, a hosszabb távú jövőre nézve mindennél fontosabb lehet a beszédből szintén kitetsző orbáni szellemi vezető, a spirituális guru szerepvállalás felismerése. És erre való alkalmasságának, felkészültségének a megítélése.
Íme, első hittételének eredeti megfogalmazása: „Az első ilyen gondolat, ami Európában ismét polgárjogot nyert, úgy hangzik, hogy egyedül a jó Isten képes a semmiből egyedül teremteni. Az ember csak párban képes életet létrehozni, maga is így született. Ez az első új tétele az európai politikának.” A nagybetűs „jó Isten” említése kétségtelenül arra utal, hogy Orbán a zsidó-keresztény hagyományra építi saját, politikai ideológiának barkácsolt teológiáját. Tehát ebből a szempontból kell megvizsgálnunk dogmatikáját, tanításának megalapozottságát.
A Biblia az isteni teremtésről elgondolkodtatóbban fogalmaz: „Kezdetben teremté Isten az eget és a földet” – olvashatjuk a Genezis első versében. Tehát nyitva marad a kérdés, hogy mi volt annak előtte. A semmi szóba sem jön. Nem is jöhetett, hiszen a zsidók szemében Isten egyúttal az Örökkévaló, tehát Ő mindig – már a teremtés előtt is – létezett, és aligha tarthatjuk semminek. Az újszövetségben egyedül János evangéliuma említi a kezdeteket ilyképpen: „Kezdetben vala az Ige…” Tehát sem az egyik, sem a másik megfogalmazás szerint nem kell feltételeznünk, hogy Isten a semmiből teremtette meg művét.
Mivel az idézett orbáni textus második mondatában az élet – feltehetően az emberi élet – létrehozásáról van szó (míg első állítása szerint isten egyedül teremtett), érdemes tüzetesebben szemügyre venni az idevágó bibliai szövegrészeket: „És monda Isten: Teremtsünk embert a mi képünkre és hasonlatosságunkra (…) Teremté tehát az Isten az embert az ő képére, Isten képére teremté őt: férfiúvá és asszonnyá teremté őket.”(1 Móz. 1.26, 1.27) Tehát itt nincs szó egyedül-teremtésről. Ellenkezőleg: Isten kétszer is többes szám első személyben szól magáról. Ezt az Elohim-istenképet ugyan lehet fejedelmi többesnek tekinteni, de az „Isten az embert az ő képére (…) férfiúvá és asszonnyá teremté” szövegrészek szintén arra utalnak, hogy Isten nem egyedül – társtalanul – teremtett meg minket, hanem a teremtés aktusában legalábbis jelen volt benne a férfiúi és az asszonyi lényeg. Lehetséges tehát, hogy „Mózes” – vagy akik az ő nevében megfogalmazták ezt a pár sort – éppen az emberalkotáshoz tartották fontosnak Isten kettős lényegét. Azt, hogy Isten férfiúi és asszonyi princípiumai együttesen hoztak létre minket. Megerősíti e gyönyörű gondolatot, hogy Istenünk nem teremthetett – vagy nem akart! – egymaga, egyedül embert alkotni: az evangéliumok, mint tudjuk, megegyeznek abban, hogy tulajdon fia létrehozásához Ő is választott magának párt – egy zsidó szüzet. Sokkal gazdagabb, optimistább gondolatok ezek, mint Orbán Viktor leszűkített teológiai tétele: szép új Európa látomása.
Meg kell azonban néznünk az ex cathedra állítás másik felét is, azt, hogy az „ember csak párban képes életet létrehozni”. Ezt a megfogalmazást talán még pár évtizeddel ezelőtt is helytállónak tarthattuk volna. Manapság azonban sokkal nehezebb meghatározni, hogy az emberi reprodukció tekintetében mire vagyunk és leszünk képesek. Gondoljunk csak a párkapcsolatot olykor teljesen kihagyó – akár a spermabankokból postai megrendelésre kapható ondóval is elérhető mesterséges megtermékenyítésre. Vagy a lombikbébiprogramokra. A dajkaanyaságra, ami már sok meddő nőnek adta meg az anyaság boldogító esélyét, akár párvállalás nélkül is. És persze ott van a láthatáron az emberi klónozás réme is, amely még az ismeretlen férfitól (tehát nem az élettárstól: azaz nem pártól) szerzett spermát is szükségtelenné teszi. A reprodukciónk gátlását és elősegítését szolgáló újabb és újabb technológiai innovációk idején túl nagy kihívásoknak nézünk elébe, semhogy a spirituális vezérszerep hitelesítése érdekében elhangzottakat gondolkodás nélkül besöpörjük valamiféle új Európa-politika címszava alá.
Egyébként, ha azt mondjuk: „életet létrehozni” – ezzel nem egyértelműen és csakis az emberi reprodukcióra utaltunk. Sok tudós foglalkozik az élet laboratóriumi létrehozásával – élettelen anyagokból. Igen valószínű, hogy ez előbb-utóbb sikerül. Ezért sem igazán tanácsos az ember és Isten közötti különbséget az „életteremtés” képessége alapján meghatároznunk. Másrészt nem árt megjegyezni, hogy a nemrég még szigorúan csak a párzással elérhető reprodukcióval sem teremtettünk életet, hanem az évmilliókkal ezelőtt létrejött élet folyamatosságához járultunk és járulunk hozzá.
Ha az élet létrehozásán egy ember embrionális fejlődésének, kialakulásának biztosítását, világra hozását értjük – ez kizárólagosan női szerep. Párja – ha van – ebben csak támogathatja. A természetes nemzéshez is csak előnyös, nem pedig feltétlenül szükséges a párkapcsolat. A „pár” ugyanis társadalmi – nem pedig biológiai (természeti) jelenséget leíró – fogalom. A megtermékenyítés szempontjából már csak azért sem releváns, mert az elfogadott párkapcsolat fogalma – nevezetesen az, hogy mikor hol kiket fogadnak el (és milyen értelemben) párnak – társadalmi konvenció kérdése. És ez semmiképpen sem szorítkozik a gyermeknemzésre vagy befogadásra.
Talán nem egészen meglepő, de mindenképpen aggasztó, hogy a spirituális vezérszerepre most már deklaráltan törekvő Orbán Viktor ilyen dogmatikusan – és ugyanakkor az ősi-bibliai, illetve a mai biológiai-(természet)tudományos fogalmak értelmezése, figyelembevétele nélkül – fogalmazza meg Európa-megváltó (teokratikus?) hitvallását. Különösen ebben a különböző – és nem csak európai! – kultúrákkal és hitrendszerekkel minduntalan találkozó, együtt élni kényszerülő világunkban. Főként most, amikor minden eddiginél nyíltabb diskurzusra lenne szükség, hogy a lehető legszélesebb körök számára elfogadható – tehát az évezredeken át megosztó vallásoktól független! – világnézet alakulhasson ki, miután az országokat és kultúrákat elválasztó határok egyre inkább elvesztik jelentőségüket és a (bio)technológiai lehetőségek már rég túllépték korábbi (természet, morál, etika szabta) korlátaikat.
Bitó László
