Forrás: Népszava

Fotók: Népszava-archív

Bűnös-e az, aki másfél ezer zsidó életének megmentéséért a nácik háborúját anyagi javakkal támogatja? A konkrét emberi élet vagy az emberi életek elpusztítását megcélzó ideológia a fontosabb? Hogyan ítélhetjük meg hatvan év után azt a személyt, aki az adott történelmi helyzetben a döntést meghozza? A napokban az MTI jelentette: „A világháború alatt vitatott körülmények között zsidók ezreinek életét megmentő Kasztner Rezső szerepét reményeik szerint végleg tisztázó feljegyzéseket juttattak el a magyarországi cionista mozgalom néhai vezetőjének rokonai a jeruzsálemi Jad Vasem holokausztkutató intézetnek.” A hír hatvan évvel a magyar vészkorszak és ötven évvel Kasztner Rezső tragikus halála után is joggal vált ki érdeklődést. Összeállításunkban képet akarunk adni arról a Kasztner Rezsőről, akinek élete, tevékenysége egykor jelentősen meg­osztotta a magyar, a nemzetközi és az izraeli közvéleményt, s bizonyos mértékben máig megosztja.

A ma embere, úgy véljük, csak akkor képes elfogadható véleményalkotásra, ha megpróbálja magát beleképzelni a teljes irracionalitásba. Kasztner Rezső, ez az egykor életvidám, bohémságra hajló jogász-újságíró egyike azoknak, akiket egy szörnyű kor szinte megoldhatatlan feladat elé állított, akit sorsa egyik pillanatról a másikra olyan döntésekre kényszerített, melyek abszurdak, de amelyek elől kitérni morális képtelenség.

1943 januárját írjuk: a magyar cionisták a halálos ítélettel járó lelepleződés veszélyével dacolva létrehozzák az illegális Segélyező és Mentőbizottságot, héber rövidítésével a Vaadát. Elnöke a nagy tekintélyű Komoly Ottó (a nyilasok 1945 januárjában meggyilkolják), a vezetőség tagjai mások mellett Kasztner Rezső és Brand Jenő.

Jól működő információs rendszerük révén a Mentőbizottságnak már 1944 februárjában tudomása volt a készülő német megszállásról, s a Vaadán belül heves viták robbantak ki arról, mit tegyenek. Miként az egyik tekintélyes hitközségi vezető feljegyzi: „egy pillanatig sem volt számunkra kétséges, hogy a németek magyar ellenállás nélkül fognak bejönni az országba, s az is nyilvánvaló volt, hogy a magyar zsidóság nem tud és nem fog a lengyelekéhez hasonló magatartást tanúsítani”. (A lengyel zsidóság egy része az ország háborús veresége után a partizánokhoz csatlakozva fegyveres ellenállásba kezdett, 1943 áprilisában a végső pusztulásra szánt varsói gettó heroikus felkelést robbantott ki.)

A Vaadának ugyanakkor – sajnos fajsúlyát tekintve alaposan eltúlzott – információi voltak arról, hogy a szlovák deportálások során egyes SS-vezetők megvesztegethetőnek bizonyultak. Ezért úgy döntöttek: ezzel próbálkoznak, embermentésre, náci vezetők lefizetésére koncentrálnak. A kétséges kimenetelű és csakugyan komoly erkölcsi problémát is felvető feladattal a cionista vezetés Kasztner Rezsőt (és Brand Jenőt) bízta meg.

A jeles történész, Randolph Braham, aki nem épp elfogulatlan Kasztnerrel szemben, A magyar holocaust című alapművében így jellemzi őt: „Éles, analitikus gondolkodású elme volt, de tehetsége nem párosult olyan jellemerővel, ami az igazi nagy embert az átlagtól megkülönbözteti. Mindazonáltal az SS-szel folytatott alkudozásai során nagy ügyességgel és bátorsággal képviselte a mentés ügyét.”

Kasztner 1944. április 5-én, azon a napon, amikor a Sztójay-kormány rendelete alapján a magyar zsidóknak fel kellett tűzniük a sárga csillagot, találkozik először az Eichmann-kommandó magas rangú tisztjével, Dieter Wislicenyvel. Wisliceny példásan alakítja a „tisztességes katona” szerepét, amivel – erről a magyar cionista vezetők nem tudnak – Pozsonyban már félrevezette a szlovák zsidóság elöljáróit is. Wisliceny azzal nyugtatgatja Kasztnert, hogy kijelenti: „Önök kénytelenek lesznek a sárga csillagot viselni, ez háborús előírás… de se gettóba zárás, se deportálás nem lesz, ilyen meséknek ne üljenek fel.” Mondja ezt az a Wisliceny, aki – hiszen közreműködött a rendelet előkészítésében – pontosan tudja, hogy két hét múlva a magyar hatóságok kiadják a gettósítási parancsot, és április végén az első deportálóvonatok elindulnak Kárpátaljáról Auschwitzba. Biztos, ami biztos, megnyugtató szavai után Wisliceny gyorsan rátér a lényegre és megkérdezi, hogy „bizonyos engedményekért” Kasztner és társai mennyit hajlandók fizetni. Megkezdődik a gyötrelmes, megalázó, de elkerülhetetlen alkudozás, végül az SS-vezetők – miközben a Mentőbizottságot sokkolja a szervezett deportálás megkezdése – kijelentik, hogy egy hatszáz fős csoport távozását engedélyezik. A vérdíj horribilis: 200 ezer dollár, vagyis hat és fél millió pengő. A csillagászati összeg előteremtése úgyszólván lehetetlen, hiszen a magyar hatóságok zárolták a zsidó bankszámlákat, a legtöbb zsidó magánvagyont elkobozták. A Mentőbizottság a legképtelenebb úton-módon, sokszor vakmerő feketepiaci manipulációk árán végül mégis megszerzi az SS által kikövetelt hat és fél millió pengőt. Ez a „siker” hajlandóvá teszi magát Eichmannt, hogy személyesen álljon szóba a Mentőbizottsággal. Április végén magához rendeli Kasztnert és Brand Jenőt, s előáll a nácik egyik legförtelmesebb, egyben legképtelenebb tervével, a Blut für Waréval (Vért áruért). A javaslat: a „világzsidóság” (így!) intézze el, hogy az angolszászok tízezer katonai teherautót, hatalmas mennyiségű élelmiszert (kávét, teát, szappant), esetleg krómot és golyóscsapágyakat juttassanak el Németországba. Ez esetben – így Eichmann – Himmler garantálja egymillió zsidó „szabad eltávozását”. A javaslat képtelensége nyilvánvaló: feltételezni sem lehet, hogy a vereségre álló náci rezsimmel, az esküdt ellenségével háborút vívó nyugati világ a németeket nélkülözhetetlen hadieszközökkel és nyersanyaggal fogja ellátni. Kádár Gábor és Molnár Judit kutatók viszont helyesen mutatnak rá, hogy a „Vért áruért” abszurd elképzelése hibátlanul illeszkedik abba a hagymázas náci világképbe, amely úgy véli, létezik egy korlátlan hatalmú „világ­zsidóság”, amely arra is rá tudja venni az angol és amerikai kormányokat, hogy önmagukkal szemben a náci háborút szponzorálják. A Mentőbizottság nyilván tisztában volt a terv képtelenségével, viszont a naponta induló deportáló­vonatok dübörgése nem hagyott választást számukra. A szerencsétlen Brand Jenő az Eichmann-Himmler-javaslatot továbbítandó német vízummal május 17-én Törökországba utazik, ahonnan menten kitoloncolják. Szíriában az angolok egyetlen pillanatig sem hajlandók érdemben foglalkozni Himmler tranzakció­jával, sőt mint ellenséggel paktáló gyanús idegent, Brand Jenőt őrizetbe veszik. Eközben Kasztner pokoli helyzetben Budapesten próbál időt nyerni és egy lehetséges pozitív angol válasszal hitegetni Eichmannt. Ekkor új szereplő, Kurt Becher SS-őrnagy lép a színre. Úgy tűnik, Becherrel könnyű a „pénz nyelvén” beszélni, Kasztner erre ráérez és megpróbálja új tárgyalópartnerét rávenni, hogy növeljék a már „kifizetett” hatszáz fős csoportot. Újabb horribilis összegek – személyenként ezer dollár – kifizetése ellenében Bechert sikerült rávenni, hogy május végére, az utolsó számbavételkor a csoport létszámát 1648 főre növeljék. „Állandó a fáradtság, az izgalom, nem bírom az emberek kiválasztásával járó elkerülhetetlen igazságtalanságokat” – írja Komoly Ottó naplójában.

Állandó gyilkos viták során végül is eldöntik, hogy Kolozsvár, Debrecen, Szeged és más városok gettóiból a zsidó világi és vallási élet prominenseit, a lengyel és szlovák menekülteket, munkaszolgálatosok árváit gyűjtik össze. Újabb és újabb sarcok megfizetése után végre június 30-án éjjel útnak indul az a vasúti szerelvény, amely létét kétségtelenül Kasztner szívós alkudozásának, az SS-tiszteket áltató vakmerő blöffjeinek köszönhette. Csakhogy hamar kiderül, menekülésről szó sincs. Ugyanis a németeknek eszük ágában sincs a „kiváltottakat” szabadon engedni. Július 8-án a szerelvény a bergen-belseni haláltábor egy elkülönített részlegébe fut be. Úgy tűnik, mindennek vége, s Kasztnernek rá kell döbbennie, hogy a „világzsidósággal” való tárgyalás abszurd tervét Himmler egyáltalában nem adta fel. Újabb idegőrlő megbeszélések kezdődnek Kurt Becher és a Joint svájci képviselője, Saly Mayer között. Kasztner kétségbeesetten jegyezi föl: „Ők moralizálnak, mi meg az életünkért reszketünk.” Végül a németek – talán csak a „realista” Kurt Becher? – ráébrednek, hogy valamivel bizonyítani kell alkuképességüket: a Kasztner-menekültek csodaként élik meg, hogy 1944. december 7-én valamennyiüket átengedik Svájcba.

Kasztner nem él a lehetőséggel, nem megy megmentettjeivel Svájcba, hanem újabb mentőakciók reményében visszatér Becherrel Németországba. De további akciókra már nem kerül sor, a német birodalmat elsöpri a háborús összeomlás. Kasztner egy rövid ideig még Svájcban és Németországban tartózkodik, 1945 áprilisában Svájcban – élete legboldogabb napján – bankettet adnak a tiszteletére, ahol hősként ünneplik.

1946 végén Palesztinában, a megalakuló Izrael államban telepszik le, de kálváriája korántsem fejeződik be, inkább ekkor kezdődik igazán. Befolyásos újságíró lesz, sikeresen politizál, a kormányzó baloldali Mapai Pártban (Munkapárt) kinevezik a kereskedelmi és ipari minisztérium sajtófőnökévé. Ugyanakkor nagyon hamar megindul a szóbeszéd, majd hamarosan nyílt polémiák kereszttüzébe kerül. Bírálói szerint Kasztner lepaktált a nácikkal, mert megígérte, hogy nem világosítja fel a magyar zsidókat arról, hogy a deportálás a totális megsemmisítéssel egyenlő, s e hallgatásért cserében a németek nem gördítettek akadályt Kasztner és a Mentőbizottság akciói elé. Vádlói azt állítják, hogy Kasztner csak néhány prominens zsidót, saját családját és barátait mentette. Velük szemben sokan Kasztnerben továbbra is a hőst látják, aki saját életét kockáztatva próbálkozott meg a lehetetlennel. A mind szélsőségesebb viták hovatovább már nem is Kasztnerről szólnak, hanem lényegében a kormányzó baloldali Munkapárt és a jobboldali, esetenként szélső­jobboldali politikai irányzatok harca bontakozik ki. A cionista mozgalom és a Mapai becsületbírósága többször is kivizsgálja a Kasztner-ellenes vádakat, és azokat valamennyi alkalommal alaptalannak találja. Mindhiába, a támadások mind agresszívebbek lesznek. Az igazi botrány akkor robban ki, amikor egy szélsőjobboldali újságíró, Grünwald Malkiel Kasztnert nyíltan hazaárulással vádolja meg, mire ő, hogy egyszer és mindenkorra tisztázza magát a vádak alól, becsületsértési pert indít Grünwald ellen, de az eljárás csak tovább mérgesíti a helyzetet, s kétes nemzetközi ismertséget hoz Kasztner számára. A mindinkább a jobb- és balodali szembenállás politikai harcává növekvő Kasztner-perben – ahol a közhiedelemmel szemben Kasztnert csak tanúként hallgatják meg – végül formailag a jelképes egy font pénzbírságra ítélt Grünwald pert veszít, de mikor az elfogulatlannak korántsem nevezhető Halévi bíró kimondja hírhedt szavait – Kasztner „eladta a lelkét” -, Kasztner lesz a per erkölcsi vesztese. Az ügy olyan politikai vihart kavar, amelybe a baloldali Mose Sarett-kormány belebukik. Kasztner megfellebbezi az ítéletet, 1958 januárjában az izraeli legfelsőbb bíróság teljes mértékben rehabilitálja, de ezt már nem érheti meg. 1957. március 7-én egy szélsőjobboldali merénylő a nyílt utcán agyonlövi.

– A Jad Vasem levéltárnak most átadott többdoboznyi irat főként Kasztner Rezső magánlevelezését tartalmazza. A levelek címzettjei régi cionista társai, barátai, de van közöttük zsidó szervezetekkel és náci tisztekkel folytatott levélanyag is. Az írások természetesen szubjektívek, de figyelemre méltó az őszinte hang. Kasztnerben fel sem vetődik, hogy az adott körülmények között ő és a budapesti Mentőbizottság helytelenül járt volna el. Nem mentegeti magát, mert úgy érzi, nincs szüksége mentségre. Az iratanyag hozzájárul ahhoz, hogy Kasztner személyét árnyaltabban ismerjük meg, de a ma már meglehetősen egyértelműen feltárt embermentő tevékenységet illetően ezektől az iratoktól „fordulat” nem várható – tájékoztatta szerkesztőségünket Kinga Florimovics, a jeruzsálemi Jad Vasem levéltár magyar részlegének igazgatója.

A Kasztner-ügy lényegében mindmáig lezáratlan. Bár a hozzáértő kutatók mindinkább bizonyítottnak látják Kasztner eljárásának pozitív voltát, az izraeli közvélemény korántsem ilyen egységes. A személyes, szubjektív vélemények, s nem utolsósorban a különféle politikai szembenállások, bár a korábbiaknál sokkal kisebb mértékben, de mindmáig megosztják az izraeli közvéleményt.

Végül mit mondhatunk? Leghelyesebbnek azt látjuk, ha idézzük Kasztner 1953-as perében az izraeli kormány nevében felszólaló Chaim Cohen szavait: „Kasztner becsületes ember, aki nehéz helyzetben elkövethetett ugyan hibákat… de senkinek semmi oka sincs bármilyen rossz vagy bűnös szándékot keresni cselekedetei mögött.”

Szász István

2 hozzászólás to “Vért áruért, avagy ki volt Kasztner Rezső?”

  1. gustav elasar blau

    gustav elasar blau
    a történelmi pontosság kedvéért
    1) a Kaszner vonat 16oo utasa közzűl kb. 400-an csak fellopózódtak
    tehát nem a Kasztner direkt jóvoltából menekültek meg
    2 néhányszázan már 44 augusztusában átkerültek Svájcba
    családom néhány tagja a megmenekültek között volt

  2. Fenyes Geza

    Az iras remek vegre egy normalis hangnemu munka,
    koszonjuk a Kasztner vonat megmentetteineveben.