Gervai András
Ex libris
A szocializmus évtizedei alatt tabu volt a holokauszt témája, de a társadalmi párbeszéd a rendszerváltozás után sem igen kezdődött meg: a népirtáshoz vezető okokat, a politikai felelőséget illetően nincs társadalmi konszenzus, és sokan vallják, minek „erről” annyit beszélni. Ugyanakkor született jó néhány átfogó tudományos mű, s ha néhány évtizedes késéssel is, mind több túlélő adja közre visszaemlékezéseit.
Sós kávé
(Elmeséletlen női történetek)
Az antológiában nők vallanak a vészkorszak eseményeiről, a zsidótörvények következményeiről, a gettózás s aztán a bujkálás vagy deportálás traumájáról. Második- vagy harmadikgenerációs leszármazottak szüleik, nagyszüleik történetét igyekeznek rekonstruálni, s definiálni saját zsidó identitásukat. Két, magát „lelki zsidóként” meghatározó asszony pedig az antiszemitizmusról, a másságról, zsidók iránti vonzalmáról számol be.
A magyar irodalomban – fejtegeti bevezetőjében a szerkesztő, az írásokat összegyűjtő Pécsi Katalin – néhány kivételtől eltekintve, hiányoznak a nők írásai a holokausztról, egyáltalán zsidó voltukról, a zsidósághoz fűződő viszonyukról. A 28 szerző között van egy fizikai munkás, néhány adminisztratív dolgozó, s háztartásbeli, s több diplomás, tanár, szociológus, pszichológus, újságíró, író. A maguk módján mindannyian valamilyen új szemponttal, információval, apró részlettel, érdekes jellemrajzzal gazdagítják, egészítik ki az elmondhatatlan narratívát. Írásaik általában jól megformáltak, mégsem irodalmi értékükön van a hangsúly, hanem a tanúságtételen, a megpróbáltatások kibeszélésén.
Egy idős mauthauseni túlélőt faggatva Vajda Júlia – aki az interjúszituációt örökíti meg izgalmasan – úgy érzi, nem bírja tovább. Gyakran az olvasónak is ez a benyomása. Ezért is érdemes és kell odafigyelnünk az emberség szép és megrendítő példáira is, amelyek azt bizonyítják, hogy volt egy másik Magyarország is. Nem tudjuk, hányan voltak az életüket kockáztató igazak és bátrak, de talán többen, mint eddig hittük. (A Randolph L. Braham professzor főszerkesztésével nemrég elkészült hatalmas vállalkozás, A magyarországi holokauszt földrajzi enciklopédiája sok adata is erre utal.)
A jeges Dunába lőtt, s onnan kiúszó Rácz Évát apja egy régi ismerőse bújtatta egy hétig, egy olyan lakásban, ahol már több zsidó rejtőzködött. Kun Magdát egy húszéves lány fogadta be éjszakára. Sommer Magda családjának pedig hárman is akartak segíteni: apja egy barátja, a tisztiorvos s egy csendőr alezredes. Miriam Ben-David azt meséli el – sajnos, meglehetősen vázlatosan -, hogy évtizedekkel később gyerekeivel meglátogatja az őt egykor rejtegető családot; a szerző szerint egyébként minden életmentő a megmentettjeiéhez némileg hasonló traumán esett át.
Az írások gondolatilag, emocionálisan egymást erősítik, akad azonban egy-két olyan opus, amely nem illik a kötet amúgy tág tematikai keretei közé. Azt is sajnálom, hogy a holokausztról szóló női beszámolók közé nem került be legalább egy rövid részlet Ember Mária klasszikus Hajtűkanyarából.
Fontos vállalkozás remélhetően első darabja a Sós kávé, amelyet jegyzetekkel kibővítve és az idegen szavak magyarázatával a holokauszt-oktatásban is fel lehetne használni.
(Szerkesztette Pécsi Katalin. Novella Könyvkiadó, Budapest, 2007. 185 oldal, 1990 Ft)
Domán István: Rettegés
Domán István rabbi memoárjában nemcsak az antiszemitizmussal átitatott iskolai légkört, a vészkorszak történéseit idézi fel, de azt a folyamatot, ahogy a személyi kultusz idején hivatalosan továbbélő antiszemitizmus miatt fokozatosan elvesztette illúzióit, s kiábrándult a rendszerből. Krónikája meglehetősen szaggatott, 1932 után mindjárt 1940-ben vagyunk, az 1940 és 1944 közötti időszakra pedig tizenhárom oldal jut.
A német megszállás után Jászberénybe vonul be, majd Budatéténybe vezénylik egy német légvédelmi üteghez. A júliustól november elejéig itt töltött napokról – egy amerikai bombázást leszámítva – nincsenek emlékei. A németektől később megszökik, s egy zsidó árvaházban bujkál. Kalandjai során többször is találkozik rendes, segítőkész emberekkel, jó nyilasokkal vagy a zsidó gyerekeket védő katonákkal, hadapród őrmesterrel. A szovjet hadsereg nem egy tagja viszont életveszélybe sodorja. Egy igazoltatásnál például a láthatóan antiszemita tiszt előszeretettel szelektálja hadifogolynak a zsidókat. A Sós kávé néhány története, de más írásos források alapján is megkérdőjelezhető, de legalább is árnyalható az az állítás, miszerint Sztálin katonái csak felszabadulást hoztak a magyar zsidóknak.
Domán elbeszélése keretéül 56-os dilemmája szolgál: maradjon vagy menjen. A súlyos döntéshez mérlegre teszi, végiggondolja egész addigi életét. A forradalom napjainak részletes leírása helyett kezdhette volna gyerekkorával – így feszesebb lenne a szerkezet. Legendáriuma amúgy is a forradalom napjainak krónikájával s a meghozott döntéssel végződik. (Mellesleg, a szerkesztő utószavában elárulhatta volna, hogy hová disszidált Domán, mit csinált ott, mikor és miért tért haza.)
A könyvnek – hátsó borítója szövege szerint – „fő értéke a történelem zsidónézetből”. Szerintem azonban az opusnak éppen hogy nem használ az a szemlélet, amely mindenütt összeesküvést, antiszemitákat feltételez. Sallai Imre és Fürst Sándor kivégzéséről például kijelenti: „(…) senki előtt nem volt kétséges, hogy zsidóságukért kellett meghalniuk és nem a kommunistaságuk miatt”. Vagy: a szovjet és a magyar vezetés 1956 nyarán „megoldásként” egy zsidóellenes pogromot akart szervezni Magyarországon. Domán vitatható állításai mélyén nyilván az üldözöttségből, kirekesztettségből fakadó gyanakvás, előítélet munkál. Krónikája – megformálása szikárságával – ugyan nemigen vált ki megrendülést, megélt, megszenvedett sorsa azonban hiteles tanúságtétel.
(Múlt és Jövő Könyvkiadó, Budapest, 2006. 179 oldal, 2300 Ft)
George Jonas: Történelem seprűnyélen
(Önéletrajz másképpen)
Az 1935-ben született, 1956-ban Kanadába emigrált George Jonas értékrendjét, filozófiáját, saját zsidóságához való viszonyát élete első évtizede, az akkor szerzett tapasztalatok, felismerések jelentősen meghatározták. Meneküléstörténete nem a szokványos: szüleivel otthagyják a gettót, s magukat erdélyi menekültnek kiadva, hamis papírokkal két és fél hónapon keresztül egy bérelt lakásban rejtőzködnek. Előtte néhány napig bujkálniuk is kell, több barátjuk nem meri őket befogadni, végül két éjszakát egy gyerekét egyedül nevelő asszonynál töltenek, a harmadik éjszakán pedig apja egy távoli ismerősénél, egy antiszemita minisztériumi tisztviselőnél lelnek menedékre.
Minderről s a két világháború közti Magyarország szellemi klímájáról, antiszemitizmusáról is beszámol részletekben gazdag élet- és pályarajzában a szellemesen, szórakoztatóan író, okos, művelt szerző. Sajátos logikával, időben, térben ide-oda ugrálva idézi fel élete fontos, jellemző, érdekes történéseit, szereplőit, helyzeteit. Nem éri be sorsa krónikájával, emlékezéseit minduntalan megszakítja rövidebb-hosszabb esszéivel, publicisztikáival, monológjaival, amelyekben az őt izgató alapkérdésekre – antiszemitizmus, nácizmus, zsidóság, Izrael, az egyesült Európa, terrorizmus – keresi gyakran vitára ingerlő, konzervatív szellemiségű válaszait. Gyanítom, eszmefuttatásai már korábban megjelentek lapokban, de életrajz és filozófia, történelem mégis egészen jól kiegészítik egymást – bár az elmélkedésekből kevesebb több lenne.
Korábban csak annyit tudtam Jonasról, hogy ő jegyzi a müncheni olimpiai tragédiáról szóló, nemzetközi sikerű dokumentumregényt, a Megtorlást, amelyből két film is készült (Gideon kardja s a Steven Spielberg rendezte München). Valójában termékeny életmű áll a háta mögött: regények, verseskötetek, drámák, publicisztika, jogi újságírás. harmincöt éven át pedig a CBC közszolgálati rádió- és tévétársaságnál dolgozott: külső munkatársként kezdte, s a főszerkesztőségig vitte.
Érdekes, színes memoárja élvezhetőségét csökkenti a kissé felületes szerkesztői munka. Az egészében jó, de néha megdöccenő fordításból ki lehetett volna húzni a külföldi olvasónak szánt történelmi, kulturális magyarázatokat. Több tárgyi tévedés, illetve névelírás is akad: Szálasi Ferenc nem volt sohasem iskolai tanár (37.), Koestler hol Köstlerként (279.), hol Kösztlerként (402.) szerepel. Időnként komoly erőfeszítést igényel a lábjegyzetek kötetvégi azonosítása. A fényképek ilyen kis bélyegméretben nem tudnak érvényesülni, a találó és talányos eredeti címet pedig – Beethoven maszkja – kár volt egy félreérthetőre cserélni.
(Fordította Frigyik László. Partvonal Könyvkiadó, Budapest, 2006. 424 oldal, 3990 Ft)
Charles Fenyvesi: Három összeesküvés
(Rundstedt tábornagy, Canaris tengernagy és a zsidó mérnök, aki megmenthette volna Európát)
Ügynökök, kémek, titkosszolgák, hősök, idealista hazafiak, hivatalnokok, kalandorok a szereplői a vaskos könyvnek, amelyből a második világháború s a CIA elődjének számító OSS meghökkentő titkaira derül fény. Az 1942-ben – a megszállt Európa lángba borítása, s információszerzés céljából – létrehozott amerikai titkosszolgálat anyagából mintegy nyolcmillió oldalnyi 2002-től kutathatóvá vált. A magyar származású amerikai újságíró, Charles Fenyvesi az irattengerből fantasztikus dokumentumokat bányászott elő. Beszélgetett az OSS szakembereivel és a korszak tanúival is, s gazdag szakirodalmat használt fel. Mindezek segítségével idézi fel a nagyközönség számára eddig ismeretlen német összeesküvés, az osztrák földalatti mozgalom, illetve a magyar-amerikai titkos kapcsolatfelvétel történetét. Megismertet az OSS működésével is, a prioritásait meghatározó amerikai érdekekkel, mindenekelőtt is a legfőbb döntéshozó, a negyedik elnöki ciklusát töltő Franklin Roosevelt személyiségével, politikai nézeteivel, többek között azzal, hogy miért nem foglalkozott a holokauszttal, miért hagyta hidegen az üldözött zsidók sorsa.
Fenyvesi érzékletes portrét rajzol az OSS európai vezetőiről és jelentősebb ügynökeiről, akik között sok különös, összetett figura akad; például a sikeres üzletemberből isztambuli kémfőnökké avanzsált, hatvanfős hálózatot létrehozó prágai zsidó, Alfred Schwarz vagy a nyolc országnak kémkedő bécsi születésű Richard Klauders. Az ügynökök némelyikét „máshonnan” már ismerjük, például a világhírű pszichológust, Carl Gustav Jungot. S akármennyire is hihetetlen, amerikai ügynök volt Wilhelm Canaris tengernagy, az Abwehr főnöke is. Ő sokat tett a Harmadik Birodalom bukásáért: ismerőseit ellenállásra buzdította, s sikerrel fúrta meg Hitler terveit (Horthyt például rábeszélte az amerikai kapcsolatfelvételre). Közeli munkatársa, bizalmasa volt az a Helmuth James von Moltke gróf, aki 1943 júniusában magas rangú német katonai vezetők megbízásából az OSS isztambuli irodájában ajánlatot tett: amerikai különbéke ellenében a hadvezetés zavartalan partraszállását biztosít, a Wehrmacht-alakulatok pedig csatlakoznak a szövetségesek haderejéhez. Ha Roosevelt él a lehetőséggel – feltételezi Fenyvesi – nem lett volna szükség partraszállásra, előbb véget ér a háború, jóval kevesebb zsidó pusztul, s a Szovjetunió kisebb területet tud kihasítani Európából.
Különösen izgalmas mindaz, ami az 1943. szeptemberi isztambuli magyar-amerikai kapcsolatfelvétel előzményeiről, s a hírszerzési és katonai együttműködés megkötésével végződő több hónapos tárgyalás, alkudozás részleteiről, hátteréről olvasható.
A szerkesztőnek még lett volna dolga: helyenként a szöveg csiszolása, a külföldi olvasónak szánt magyarázatok, illetőleg egyes szereplők több fejezetben rövidebben-hosszabban ismétlődő jellemzésének a kihúzása, néhány tárgyi tévedés kijavítása (például, hogy Márai Kanadába emigrált – 195. oldal). Egy névmutató pedig megkönnyítené ennek az alapos, izgalmas, forrásértékű könyvnek a használatát.
(Fordította dr. Molnár György. Európa Könyvkiadó, Budapest, 2007. 611 oldal, 3200 Ft)
Élet és Irodalom
51. évfolyam, 30. szám
