2003. július
Népszabadság * Révész Sándor * 2007. július 28.
Budaházy fújhatjaKép: Domaniczky TivadarOrbán Viktor túl akart adni a pártján. Fölkérte a Fidesz alakuló nőtagozatának tagjait, hogy szőjenek „a bevásárlócekkerhez hasonló hálót a párt köré”. Ami pedig a cekkerben van, azt már eladták, megvették, meg fogják sütni.
Bezzeg az MSZP nőtagozata már kiszabadult a cekker fogságából, és művészeti alkotótevékenységre ragadtatta magát. Az „Így dalol a nőtagozat” című mű (ad notam Megy a gőzös, megy a gőzös Kanizsára) európai kitekintésű szemléletről árulkodott: „Kis vonatunk zakatol az unióba! / Népszavazás, egyetértés lesz az ára / Nem kell félni, lesz majd lóvé, / Akkor, ha a Medgyessy marad a góré!” A nőtagozat látomásos jövőképe szerint „Teljes lesz a rendszerváltás, / Két év múlva új elnökkel járunk csárdást”. Már csak az hiányzik a teljes rendszerváltáshoz, hogy a pártok fölötti politizálásra született Szili Katalin döngölje a csűrt az MSZP nőtagozatával. A csasztuska néhány nap után lekerült a nőtagozat honlapjáról, de Gurmai Zita tagozati elnök szerint „szűk körben továbbra is énekli majd a tagozat”. (Magyar Narancs, 2003. július 17.) Képzelje el a kedves olvasó, milyen szűk körök lehetnek egy ilyen pártban…
David Kelly, a BBC áldozata Kép: REUTERS – Darren Staples Tágabb körben nem tűnt olyan egyértelműnek a kapcsolat a góré maradása és a lóvé befolyása között. Petschnig Mária Zita, Bauer Tamás, Békesi László, Bod Péter Ákos, Csaba László, a Magyar Narancs, a Figyelő, a Népszabadság publicistái és szerkesztőségi cikkei stb., stb. mind azt üvöltötték: a szakadék szélére értünk, gazdaságpolitikai fordulat vagy zuhanás – harmadik lehetőség nincs. A vészmadarak kedvenc vijjogási helye ekkor a Magyar Hírlap volt. Egy héten belül három élvészmadár sértette innen a kormány fülét. Bod Péter Ákos, akit Orbán Viktor 2006-ban miniszterelnöknek javasolt, egyszerűen nem értette, miért kellett a megnyert választás után az ígéretekből ilyen sokat teljesíteni, amikor az átlagszavazó bekalkulálja, hogy a politikusok „úgysem teljesítenek mindent az ígéretekből. Ha megkapták volna a felét az ígértnek, akkor a sztereotip szavazói típusnak igaza lett volna, és e mellé megkapta volna azt a ködös ígéretet is, hogy ha majd továbbra is jól mennek a dolgok, akkor jön a további emelés”. (Nyelvében él a gazdaság?, Magyar Hírlap, 2003. július 11.) Másnap Bauer Tamás következett: „Medgyessy Péter előtt még ott a lehetőség… maga hirdesse meg a szakítást a felelőtlen költekezés, versenyképesség-rombolás politikájával, maga vállalja fel a csomagot, amelynek még nem kell olyan súlyosnak lennie, mint amilyen a Bokrosé volt. (…) Ha nem lesz erre hajlandó, akkor bizony mennie kell, s a koalíciós pártoknak másra kell bízniuk ezt a nem kellemes, igazi államférfit kívánó feladatot.” (Megy-e Medgyessy?, Magyar Hírlap, 2003. július 12.) Aztán jött Békesi László: „a jelenlegi politika rövid időn belül gazdasági krízishez, visszaeséshez, életszínvonal-romláshoz, tömeges munkanélküliséghez, magas inflációhoz, újabb eladósodáshoz vezet”. (Valóságból a válságba, Magyar Hírlap, 2003. július 17.)
Ekkor már Medgyessy Péter is érezte, hogy kellene már mondania valami komolyat, ha azt akarja, hogy komolyan vegyék őt. Bejelentette, hogy 2008-ban bevezetjük az eurót, 2006-ra leszorítjuk a költségvetési hiányt 3 százalékra!
A vészmadarak két táborra oszlottak, és egymás tollát tépték. A egyik tábor (az SZDSZ vezetőinek többsége, a Figyelő szerkesztősége stb.) úgy vélte, csökkenteni kell az adóterhelést, ezzel javítani a gazdaság teljesítményét és versenyképességét, s úgy lehet aztán a költségvetést rendbe hozni. A másik tábor úgy vélte, ez irreális elképzelés, a közkiadásokat nem lehet olyan mértékben szűkíteni, hogy a költségvetési egyensúlyt adóemelés nélkül helyre lehessen állítani. (Így vélekedett az MSZP-s gazdaságpolitikusok nagyobb része, az SZDSZ belső ellenzéke és pl. a Magyar Narancs szerkesztősége.)
A kormány a hónap elején még kitartott az adócsökkentési tervek mellett. A hónap közepén viszont, az euró bevezetésének céldátumával együtt már adóemelési csomagot jelentettek be, ami azonban a hónap végére már el is enyészett az SZDSZ tiltakozása nyomán.
És így hullámzott a kormány gazdaságpolitikája szépen, ritmikusan, míg hozzá nem csapódott a valóság sziklájához.
A miniszterelnök és hordója Kép: Teknős Miklós „Az adócsökkentés ígéretével kampányoló SZDSZ azt mondta akkoriban: engem is szeressél egy kicsit, nép, mert én is adok!… az SZDSZ végigmosolyogta a reformok nélküli költekezést, sőt, néha – például az autópálya-programra – maga is csapolta volna a büdzsét, és most követeli az adócsökkentést. Az SZDSZ… felelőtlenül és értelmetlenül beszél” – írta az SZDSZ-hez legközelebb álló lap a szerkesztőségi cikkében. (Adni jó, Magyar Narancs, 2003. július 24.) És akkor még nem is beszéltünk az ingyenes digitális fényképezőgépek tonnáit szállító Sulinet-expresszről, melynek kazánjába éppen ekkor kezdte el a kormány SZDSZ-es része belelapátolni a köz jobb célra érdemes milliárdjait.
Várkonyi Iván már akkor is megmondta, mi az igazság a hazugság körül, amikor Gyurcsány Ferenc még el sem kezdett nem-kormányozni: „Az igazság az, hogy a politika azóta folyamatosan hazudik a népnek gazdasági ügyekben. Azt ígéri, amit nem lehet. Állandóan növekvő béreket, autósztrádák száz kilométereit, ingyentankönyvet és múzeumi belépőt, több nővért és rendőrt, alacsony inflációt, kisebb adókat, visszahúzódó államot, versenyképességet, növekvő gazdaságot. Márpedig ilyen nincsen.” (Gyorsan mondom, 2003. július 26.)
A miniszterelnök rendületlenül kutatta tovább, mire lehetne még kidobni egy kis pénzt. Szekszárdon az ország leghosszabb hídjával együtt új cukrosbácsiprogramját is átadta a népnek. Azt mondta: minden ovis ingyen kap majd enni, nagy gyermeküdültető programot dolgoznak ki, minden 18 év alatti tanuló visszakapja a vizsgadíjat, ha átmegy a nyelvvizsgán, és még majd a tanulók baleset-biztosítását is az állam fizeti. Utóbb a miniszterelnök és stábja úgy tett, mintha csak a rászoruló ovisok ebédjéről lett volna szó, pedig dehogy. A biztosítók is nagyon csodálkoztak, miért ilyen jó hozzájuk a miniszterelnök, az állam, ha már nem tudja hová tenni a pénzét, ami nincs is neki, sokkal jobban jön ki, ha egyszerűen odaadja a balesetes tanulóknak azt a pénzt, amit a biztosítótól kapnának, mert akkor legalább a biztosító profitját megspórolja.
A Figyelőnek, miként más piszlicsáré ügyekről, a cukrosbácsiprogramról is megvolt a maga szerkesztőségi véleménye: „a kormány szociálpolitikai látszatintézkedésekkel próbálja elodázni a szükséges reformokat. Talán észre sem veszi, hogy ezzel besétál az ellenzéki Fidesz – MPSZ által kijelölt (zsák)utcába, hiszen egy megbillent egyensúlyú gazdaságban végeláthatatlan licitbe bocsátkozik a szociálpolitikai lépések mértékéről”. (Nincs ingyenebéd, Figyelő, 2003. július 10.)
Hogy a licit vége mennyire láthatatlan, azt a kismamaperek igazolták. 1996-ban a jövedelempótló támogatást beépítették a gyesbe, a gyeses kismamák egy jogcímen kapták meg, amit addig kettőn. Csakhogy az állam lüke bürokratái hat éven át, a Horn-ciklus közepétől az Orbán-ciklus végéig elfelejtették hatálytalanítani a jövedelempótló támogatásról szóló rendeletet, egy szemfüles ügyvédnő pedig észrevette, hogy ebből a böszmeségből kifolyólag fosztogatni lehet az államkincstárat. Fölbiztattak kismamákat, kérjék el még egyszer azt a pénzt, amit egyszer már megkaptak. Formálisan igazuk volt, a kormány meg fizetett minden érintett kismamának, összesen 30 milliárd forintot. Korábban természetesen senki nem gondolta, mondta, követelte, hogy a kismamáknak járna az a pénz, amit már egyszer megkaptak, de azért most mindenki úgy tett, mintha a kismamapárti igazság győzedelmeskedett volna, és nem arról lenne szó, hogy kiloptak 30 milliárd forintot az adófizető polgárok zsebéből, csak azért, mert egy szerencsétlen véletlen folytán büntetlenül megtehették. A kormánypártok még azzal sem tudták megnyerni a licitet, hogy csatlakoztak ehhez az emelkedetten romlott, a köz java és pénze iránti közönyt mintegy természetesnek tekintő és erkölcsileg megnemesítő közhangulathoz. De még azzal sem, hogy adómentessé tették a lopott pénzt. Az ellenzéki pártok még kamatot is követeltek a szajréra, s még azt a részt is kifizettették volna, amit elévülés miatt már nem lehetett a bíróságon kikövetelni.
A fentiekhez röviden és zavartan hozzáfűznénk, hogy a kormány (főleg Bárándy Péter és Magyar Bálint) némi jót is tett. Megnyíltak az Orbán-kormány által elszabotált ítélőtáblák, enyhült az Orbán-kormány által kiéheztetett bíróságok és a bírók anyagi kiszolgáltatottsága, új büntetőeljárási szabályok léptek életbe, bevezették az óvadék intézményét, maximálták a nyomozás és az előzetes letartóztatás időtartamát.
A köztársasági elnök aláírásával megszületett a módosított közoktatási törvény, mely a kisiskolások számára jellemzéssel helyettesítette az osztályozást, szülői hozzájáruláshoz kötötte a buktatást, s ezzel legalább a legkisebbeket, legalább valamelyest kiemelte a személyiségnyomorító teljesítménykényszerből; a magolás helyett a képességfejlesztést, a legrosszabb helyzetből indulók elszigetelése és végleges leszakítása helyett az integrációt pártolta; és több beleszólási lehetőséget biztosított a szülőknek, az iskolaszékeknek. A törvény kitágította a teret, amit az iskola kitölthet. Tán majd egyszer ki is tölti.
Az ellenzék komolyabbik része már négy évvel ezelőtt is úgy gondolta, hogy az MSZP-SZDSZ-kormány „eltávolítása most, ciklusának fele táján, magyar életszükséglet. Szilárd erkölcsi alapunk van az ellene való felkelésre”. (Felhívás ellenállási mozgalom és kormánybuktatás megszervezésére, Magyar Fórum, 2003. július 3.) Erre a szilárd erkölcsi alapra számos polgári kör is fölmászott a MIÉP mellé. Július 4-én, az „ébredés napján” a kormánydöntők tüntetésére a szervezők által várt százezrekből ezrek jelentek meg. Budaházy György úgy vélekedett, hogy a Szent Korona-tan megsértése miatt „akár fegyvert is foghatunk”.
Ugyanezen a napon délelőtt a hídblokád első évfordulóját ünnepelte másfél száz ember az Erzsébet hídon. Itt Wittner Mária, a Fidesz leendő országgyűlési képviselője azzal magyarázta „a törvénytelen bábkormány” létrejöttét, hogy „a tavalyi választásokra charterekkel hozták haza a kettős állampolgárságú izraelieket”. (Népszabadság, 2003. július 5.)
A Hungária Televízió vezetője kijelentette: addig nem mennek haza, amíg le nem váltják a „hazaáruló” kormányt. Aztán hazamentek.
Másnap melegeket vertek. Pozsonyban, Belgrádban. Pesten még nem vertek, bár Budaházy nagyon buzdította előző nap a tüntetőket, hogy látogassák majd meg a felvonuló melegeket.
A Hír TV-ben a toleranciáról szóló beszélgetés keretében Usztics Mátyás színművész oly hevesen buzizott, hogy azért még a Hír TV-ben is elnézést kértek. Ellenreakcióként megalakult a jobboldali melegek Sokszínű Magyarország nevű polgári köre, mely közleményében leszögezte, hogy a jobboldali tábor nagyobb része nem gyűlöli a melegeket, és „számos ismert politikus tevékenykedik jobboldali pártokban, igen magas pozícióban. Meleg identitásukat mindenki tudja, bár nem szokás a magánélet kiteregetése”.
A BBC negyedik rádióprogramjában egy igen bennfentes informátorra hivatkozva közölték: az angol kormány meghamisította a hírszerzői jelentéseket, amikor azt állította, hogy Irak 45 percen belül képes kémiai és biológiai fegyverek bevetésére. A BBC munkatársa a parlament vizsgálóbizottsága előtt olyan pontos leírást adott az informátoráról, ami csak egy személyre illett rá, David Kellyre. Ő ugyan a BBC állításával ellentétben soha nem volt „vezető titkosszolgálati személy”, csak a kormányzati szakértők egyike, viszont hevesen tagadta, hogy a tudta nélkül fölhasznált háttérbeszélgetés során olyasmit mondott volna, amit a BBC rá és csak rá hivatkozva állított. A BBC-nek tehát egy olyan súlyos állításhoz, melyhez a szakma etikai szabályai szerint legalább két független forrás kellett volna, egyetlen forrása sem volt, s ráadásul gyakorlatilag kiadta az informátorát, akire hamisan hivatkozott.
Kelly emberileg is, egzisztenciálisan is ellehetetlenült – öngyilkos lett. A sajtó nagyobbrészt Angliában is, nálunk is az angol kormány áldozatának tekintette őt, holott a BBC áldozata volt. A nagy tekintélyű, mindenki által függetlennek és hitelesnek tekintett Lord Hutton vezette vizsgálóbizottság is tisztázta az angol kormányt, de az elvakultabb kollégákat ez sem zavarta.
Gergényi Péter „vasprefektus” meghirdette a zéró toleranciát. Azt ígérte, hogy a rendőri korrupció írmagját is kiirtja, megszüntet minden összeférhetetlen mellékállást, többé nem fogja a nappali rendőr éjszaka az alvilág befektetéseit őrizni, s úgy megszigorítja az öltözködési fegyelmet, hogy ahhoz képest Mitnyan polgármester dress-code-ja smafu, mert ő még olyan szabadidős rendőrnőt sem akar miniszoknyában látni, akinek van mire felhajtania. És, ami a leglényegesebb: „A leglényegesebb, hogy a sajtónak soha nem hazudunk!” „Mosolyogtató a Dél-Alföldről nézni Gergényi Péter fővárosi antréját”, mert „Bács-Kiskun megyei tartózkodása alatt nem sok kár esett olyan ismert maffiózókban, akik politikai kapcsolataikkal szeretnek dicsekedni” – írta Tanács István (Zéró tolerancia, 2003. július 12.). Tanács szerint sokan remélték (dőrén), hogy „aki gátlástalanul végrehajtotta Pintér Sándor politikai ihletésű parancsait, arra nem lesz szüksége Lamperth Mónikának”.
Lovas István ellenben úgy látta, hogy Gergényi „a konzervatív jobboldal sztárja lehetne… a Gergényi-terv minden pontja bűnözőellenes, és hatalmas konzervatív vastapsot érdemel. Ő lenne a magyar William Bratton”, aki a zéró tolerancia elvét követve óriási eredményeket ért el New York rendőrfőparancsnokaként. (Nb. Brattonnal egy időben más amerikai városokban, más stratégiával még jobb eredményeket értek el, a New York-i adatokat meg jócskán megszépítette, hogy a rendőrök körében Bratton alatt éppenséggel erősödött a korrupció, és a korrupt rendőrök a kisebb bűncselekmények és bűnözők nagyobb tömegeit ejtették ki a statisztikából.) Lovas szerint azonban a kormány és a főváros „bűnözőkomfort (sic!) igazságügyi politikája” mellett Gergényi erényei nem érvényesülhetnek, ezért Bratton feltehetően azt tanácsolná neki, „szabaduljon meg Demszkytől, Salgótól, Bárándytól és Medgyessytől”. (Gergényi, Magyar Nemzet, 2003. július 4.)
Gergényi azonban a HVG-ben megjelent interjúja szerint még Brattonnál is jobb példaképet talált magának: Fouchét, a lyoni tömeggyilkosságokat vezénylő véreskezű fanatikus jakobinusból lett, bárkivel kiegyező és bárkit eláruló, cinikus rendőrminiszter (HVG, 2003. július 19.).
(Ha hiányérzete van a kedves olvasónak, jól érzi. A brókerbotránynak ebben a hónapban is voltak figyelemre méltó fejleményei – hajjaj! -, csak már nem férnek ide. A múlt augusztusi ködében majd szépen áttekintünk minden bűnt, gyanút és rágalmat, amit 2003 nyara Kulcsár bróker nyomában elénk sodort.)
