Nyugat-Európában 1968-ban kulturális ellenforradalom zajlott, s negyven éven át ez képezte a térség politikai hátterét. Ám az emberek rájöttek arra, hogy a totális szabadság eléréséhez nem kell minden falat lebontani – mondta Orbán Viktor a hét végén Tusnádfürdőn. Az, hogy 1968-at, a politikai fiatalság szimbolikus évszámát Orbán ellenforradalomnak nevezte, lezárhatja azt a hosszú átalakulási folyamatot, melynek során az egykori ifjú lázadó konzervatív, sőt maradi politikussá vált.
Az 1968-as évben természetesen nem ellenforradalom, hanem forradalom zajlott le. Nem az a fajta, amikor az egyik társadalmi osztály vagy réteg a másik ellen fordul. Az év eseményei inkább nemzedéki konfliktusra emlékeztettek, olyanra, amelyben a fiúk az apák ellen lázadnak. Leküzdendő célpont volt ezért természetesen a szülői tekintély is, de még sokkal inkább a tanár, az egyetemi professzor, a bíró, a rendőr, a bürokrata, vagyis minden, a lázadók által megcsontosodottnak érzett fensőbbség.
Fejlett, ám nagyon is elméleti antikapitalizmusuk ellenére sem érezték viszont annak a munkaadót és a munkahelyi főnököt, vagyis az osztályharcok hagyományos célpontjait. Ez alól részben csak Franciaország volt kivétel, ahol munkások és alkalmazottak nagy számban csatlakoztak a lázongókhoz. Hogy azonban ez másutt nem így volt, az arra az egyszerű okra vezethető vissza, hogy a lázadók – többségükben diákfiatalok – többnyire jól szituált családok gyermekei voltak.
A lázadók tiltakoztak a háborúk – különösen az akkor folyó vietnami háború -, a fegyverkezés, a fogyasztói társadalom, a jobboldali és bulvársajtó, a konvenciók, társadalmi normák, az idősebbek konformizmusa ellen. Szabadon, kötöttségektől mentesen akartak élni, szexuális szabadságot hirdettek, felléptek mindenféle rasszizmus és kirekesztés ellen. S mivel túlnyomórészt diákokról volt szó, követelték az egyetemi oktatás korszerűsítését, a hagyományos tananyag újjal történő felváltását.
Mivel minden forradalom sikerét azon mérhetjük, mennyit valósított meg céljaiból, 1968-at sikeresnek kell ítélnünk. Marxista és egyéb szélsőjobboldali jelszavaik hatástalanul puffogtak el, ám a mindennapi élet viszonyait alaposan megváltoztatták. Ha ma Nyugaton az emberek egymáshoz való viszonya a korábbiaknál és a föld más tájain tapasztaltaknál sokkal kevésbé hierarchikus, ha a hagyományok már nem béklyót, hanem fogódzót jelentenek, ha a tekintély és a teljesítmény viszonylatában az utóbbi javára javult a helyzet, akkor ez jelentős részben az 1968-as mozgalmak eredménye.
Orbán félrevezetően fogalmazott Tusnádfürdőn, amikor az mondta, hogy az európaiak a jövőt immár más szellemi alapokra akarják építeni. Kétségtelen: a földrész lakói – a baloldaliak is – kinőtték az akkori túlzásokat és kilengéseket, és az egykori résztvevők többsége betagozódott a polgári társadalomba. Ám ez a polgári társadalom már jócskán különbözik az 1968 előttitől, hiszen a tiltakozók követelései beépültek a nyugati rendszerekbe. Abban, hogy a nyugati társadalmakban elfogadottá vált a szexuális, etnikai vagy vallási másság, hogy a diák nyugodtan megfogalmazhatja ellenvéleményét tanárával szemben s a polgár a rendőrrel szemben, hogy Ursula von der Leyen, a német kereszténydemokraták családügyi miniszter asszonya a konzervatívok hagyományos családképével szakítva s a nők munkába állását elősegítve tömegével akar óvodákat építtetni, 1968 öröksége él tovább. Szintézis jött létre, és ezen már a jobboldali pártok és politikusok sem akarnak változtatni. Orbán, aki korábbi énjét megtagadva magáévá tette az egykori keresztény magyar középosztály gondolkodásmódját, e tekintetben nyugodtan példát vehetne róluk.
*
Az 1968-as mozgalmak az Egyesült Államokból indultak ki, ahol a fő mozgatóerőt a vietnami háború elleni tiltakozás jelentette. Mivel nekik kellett bevonulniuk és életüket kockáztatniuk a távoli indokínai országban, a háborúellenes mozgalom az amerikaiak körében volt a legerősebb. Az ügyet magát a fiatalság azonban mindenütt a magáénak érezte, így Vietnam az egész világon a tiltakozás hívószavává vált.
Hogy éppen az egyetemek és főiskolák hallgatói lázadtak legelkeseredettebben a háború ellen, annak lélektani okai is voltak. Ők ugyanis az amerikai törvények értelmében fel voltak mentve a katonáskodás alól, ami azt jelentette, hogy a szegényebb néposztályokhoz tartozó fiatalokat – s azokon belül is különösen a színes bőrűeket – viszonylag nagyobb számban fogták hadra. Az általában tehetősebb családokból származó diákoknak lelkiismeret-furdalásuk volt. Maguk az érintettek, vagyis a nem diák fiatalok közül kevesebben voltak a lázadók. Ők inkább a lábukkal szavaztak: mintegy ötvenezren menekültek a behívó elől Kanadába.
Az, hogy a háború a színes bőrűeket fokozottabban sújtotta, erősítette a mozgalmak antirasszista jellegét is. 1968 ezen felül természetesen az Egyesült Államokban is egyfajta nemzedéki konfliktus, tekintélyellenes lázadás volt. Az események legtragikusabb mozzanata 1970-ben az Ohio állambeli Kent egyetemén volt. A kivezényelt nemzeti gárdisták belelőttek a békésen tüntető diákok tömegébe, megölve közülük négyet és megsebesítve kilencet. Hatalmas, mintegy nyolcmillió diákra kiterjedő felsőoktatási sztrájk volt a válasz. Több mint száz egyetemet, illetve főiskolát hosszú időre bezártak. A tiltakozás döntő mértékben járult hozzá ahhoz, hogy az Egyesült Államok végül is kivonult Vietnamból.
A lázadásoknak és tiltakozásoknak Franciaországban évszázados hagyományai vannak, s az emberek – különösen a fiatalok – mentalitása meglehetően lobbanékony. Ahogy mondani szokták, bizonyos idő elteltével a párizsi utcákat hatalmába keríti „a tagadás szelleme”.
1968-ban Franciaországban a viszonylag rossz gazdasági helyzet is hozzájárult az indulatok elszabadulásához. Francia sajátosság volt – s ez különleges súlyt adott a tiltakozásoknak -, hogy a diákokhoz igen nagy számban csatlakozott az ipari munkásság is. Amikor a diákok – 1968. május 3-án – megszállták a Sorbonne Egyetem fő épületét, Párizsban elszabadult a pokol. A fiatalok összecsaptak a rendőrökkel, többüket letartóztatták. A tiltakozók barikádokat építettek. Szinte az összes szakszervezet szolidaritási sztrájkot hirdetett és a munkásság nagyobbik része követte is a felhívást. (Figyelemre méltó, hogy melyik szakszervezet nem csatlakozott a szolidaritási sztrájkhoz: a kommunista befolyás alatt álló CGT.) Charles de Gaulle elnök engedményekre is kész volt. Közölte, teljesíti a diákoknak az oktatási rendszer korszerűsítésére vonatkozó követeléseit, a munkások és alkalmazottak számára pedig béremelést jelentett be.
Ugyanakkor utcára vonultak a „rendpártiak” is. Ők sem voltak kevesen, hiszen a lakosságnak már igencsak elege volt az anarchiából és a szinte polgárháborús állapotokból. A zavargások lassan megszűntek és az elkövetkező választásokat egy évtizeden át a jobboldal nyerte.
Nyugat-Németországban – a világ más országaihoz hasonlóan – igen nagy része volt Vietnam ügyének a fiatalság radikalizálódásában. Mivel azonban a németek ebben a háborúban közvetlenül nem voltak érintve, a főszerepet más tényezők játszották. A háború után kettészakított ország nyugati felében gazdasági oka nemigen volt a tiltakozásnak. A lakosság a nyugatnémet gazdasági csoda áldásait élvezve olyan jól élt, mint azelőtt soha. A fiatalság azonban egyre inkább a saját bőrén érezte a megmerevedett társadalmi viszonyok nyűgét. Az oktatási rendszer elavult volt, az egyetemi viszonyok antidemokratikusak, a professzorok és más oktatók pedig zsarnokok és sokszor a végletekig maradiak.
Németországban volt ezen felül egy olyan tényező, amely minden más országnál inkább nemzedéki konfliktussá tette a tiltakozásokat. Ekkorra nőtt fel az a generáció, melynek tagjai a háború idején még meg sem születtek vagy legfeljebb kisgyerekek voltak. És ekkor váltak ismertté a német társadalom szélesebb körei számára is a Németország által kirobbantott világháború és különösképpen a holokauszt borzalmai. Fiatalok százezrei kérdezték meg apjukat, ő mit csinált azokban az években, s tettek fel kellemetlen kérdéseket az idősebbeknek: mit tudtatok a zsidók sorsáról? Miért nem tettetek ellene semmit? S a kérdésekre többnyire félszeg, ki nem elégítő válaszokat kaptak: nem tudtam semmit, nem tehettem semmit, parancsra tettem. Az élet rendje általában az, hogy az idősebbek bírálják a fiatalokat, de ekkoriban ez Németországban fordítva volt: a fiatalok erkölcsbíróként léptek fel szüleikkel szemben. Politikai jellegű felháborodásuk elsősorban azon vezető tisztségviselők ellen irányult, akik a Hitler-korszakban besározták magukat, illetve a kormányzati rendszer ellen, amely karrierjüket lehetővé tette.
Az 1968-asok egy csekély hányada később terroristává vált és több mint két évtizeden át rettegésben tartotta a hatalmasokat. Másik, lényegesen nagyobbik részük megkezdte – ahogy akkoriban Németországban mondták – „menetelését az intézményeken át”. A Zöldek pártja egyértelműen a „hatvannyolcasok” utódszervezete lett. A „menetelés” sokuk számára nem csak beilleszkedést, de karriert is hozott.
Az oldalt írta: Kepecs Ferenc, Simon Zoltán
Keretes cikkek
Kronológia
Január. 1. Kezdetét veszi az új gazdasági mechanizmus. Március. 8. Varsóban több ezer egyetemista tüntet a sajtószabadságért és a demokráciáért. Április 4. Memphisben merénylet áldozata lesz Martin Luther King amerikai polgárjogi harcos. Április 8. Megkezdi működését az új csehszlovák kormány Oldrich Cernik miniszterelnök vezetésével. A sztálinista vezetők leváltása után megindul a „prágai tavasznak” nevezett demokratizálódás. Április 11. Berlinben súlyosan megsebesítik Rudi Dutschke diákvezért. Május 3. Diákzavargások kezdődnek Franciaországban a párizsi egyetem nanterre-i fakultásának bezárása miatt. Május 11 . Diáktüntetések kezdődnek az NSZK-ban is. Június 6. Los Angelesben Robert Kennedy szenátort halálosan megsebesíti egy merénylő. Június 27. Már a közértekben is lehet Coca-Colát kapni Magyarországon. Augusztus 20-21. A szovjet hadsereg magyar, lengyel, bolgár és keletnémet katonai segédlettel bevonul Csehszlovákiába, és felszámolja a Dubcek nevével fémjelzett reformokat, az „emberarcú szocializmus” kísérletét. November 1. Lyndon B. Johnson amerikai elnök leállítja Észak-Vietnam bombázását. Megkezdődnek a béketárgyalások.
„Úgyszólván semmi sem maradt olyan, amilyen volt”
„A hatvanas években konszolidációt hullámzott a szép Balaton” – énekelte Cseh Tamás Bereményi Géza szövegét. És tovább: „a hatvanas években fellazult tételben fogalmazódott meg a világ/Kafkában, Sartre-ban és távoli bölcsekben csodálta meg önnönmagát”. 1968. január 1-jén Magyarországon bevezették az „új gazdasági mechanizmust”, decentralizálták a vállalatok irányítását, szabadabbá vált a háztáji termelés, miközben megpróbálták a nagyüzemek vezetőit és dolgozóit érdekeltté tenni a cégek tevékenységében. A Nyers Rezső nevével összeforrt reform idején került a mozikba Várkonyi Zoltán Egri csillagok és Sándor Pál Szeressétek Ódor Emíliát című filmje. A hatvanas évek derekára pezsdült fel a képzőművészeti élet, lassan, fokozatosan szétfeszítve a szocreál dogmákat. A televízió révén a Táncdalfesztivál-őrület söpört végig az országon. „Miközben mi Prágának drukkoltunk, a Nyugat is forrongani kezdett. Franciaországban, Németországban és Amerikában megindult az a mozgalom, amit azóta „újbaloldalnak” nevezünk” – írta a Beszélőben Heller Ágnes. A Beszélő évek kötetben is megjelent, 1968 című írásban az ismert filozófus felidézte akkori emlékeit: „A francia, német, amerikai mozgalmaknak voltak közös jellemzőik, de sajátos vonásaik is. Ma már tudjuk, hogy ez a mozgalom megváltoztatta azt a világot, amit mi akkoriban sommásan „Nyugatnak” neveztünk. Minden átalakult: a politika, a gyermeknevelés, a szexuális szokások, a hivatali viselkedés, az öltözködés, az iskolák és az egyetemek szerkezete, a tanrendek, a művészet státusa és még sok más. Alain Touraine már akkor megmondta, hogy ami baloldali forradalomként jelenik meg, az voltaképpen egy drámai modernizálási folyamat. Az akkori újbaloldaliak mára majdnem kivétel nélkül liberálisak és posztmodernek lettek, és jelentős szerepet játszanak országuk politikai, gazdasági és kulturális intézményeiben, vagy legalábbis kultúrájában. Képletesen szólva (majdnem) mind újra felvette a nyakkendőt. De ismétlem, úgyszólván semmi sem maradt olyan, amilyen volt. A háború utáni Nyugat-Európa és Amerika újrarendeződött.” Heller Ágnes szerint „a huszadik századnak erről az egyik legradikálisabb átalakulásáról Magyarországon akkoriban kevesen keveset észleltek. S még azok is, akik mint jómagam, rokonszenveztek az újbaloldali mozgalmak egy szárnyával és törekvésével (persze nem mindegyikkel), nagyon egyoldalú képet alakítottak ki arról, ami akkor történt. Mentségünk, hogy a „Nyugat” is félreértette önmagát.” (…) „Míg az amerikai polgárjogi harc hírei nem nagyon jutottak el Pestre, a háborúellenes mozgalomnak volt hatása Magyarországon, főleg az egyetemi fiatalok, és nem csak a bölcsészek körében. Furcsán hangzik, de a nagyhatalmak agressziói elleni tiltakozás akkor ellenzéki tettnek számított.” Heller szerint az amerikai újbaloldal nemcsak a politikában éreztette hatását. „A hippik, a szexuális forradalom, a kábítószer-fogyasztás mint ifjúsági divat, de a jeans és a hangosítón keresztül fogyasztott zene is mind amerikai újbaloldali találmányok voltak, ahogy az volt a diákparticipáció is. De az amerikai újbaloldal hőse mégis a frankfurti iskolához tartozó Herbert Marcuse volt, akinek Egydimenziós ember című könyve bestsellerként járta be a világot, aki elmarasztalta a munkásosztályt a forradalom elárulásáért, az új forradalmi erőként az ifjúságot és a harmadik világot jelölte meg, és meghirdette az elidegenedésmentes társadalom gyors eljövetelét. (…) De ezek az újítások „68-ban még nem szivárogtak át Magyarországra.” Heller úgy vélte, a Kádár-rendszer baloldali ellenzékére ekkor még nem hatottak az újbaloldali események. „Dalos Györgyöt és Pór Györgyöt mint maoistákat állították bíróság elé 1968-ban. Egyes Nyugatot járt fiatalok ugyan hozták a híreket a francia eseményekről, de ekkor még nem volt hatásuk. Ez késleltetve következett be, 1969 és 1970 között.” A filozófus szerint a magyar 68-as remények a csehszlovák intervencióval értek véget; bár mint írta: „az augusztusi katonai intervenciónak általában nem voltak olyan súlyos közvetlen következményei Magyarországon, mint amire akkor számítani lehetett. Igaz, az új gazdasági mechanizmus befulladt, a szinkronizációból nem lett semmi, a demokratikus reformok reménye szertefoszlott”.
