Forrás: Népszava

Esik amúgy. És hideg van. Olykor abbahagyja, átdereng a nap a novembert idéző július közepi felhők között, ilyenkor azonnal olyan hőség lesz, mintha tényleg július közepe volna. Július közepe, fél kettő felé épp a dévényi várrom mellett hajózik el az Austria Princess, arra várunk, hogy föltálalják az ebédet. Közös német-magyar projekt, résztvevői berlini fiatalokból és kaposvári nagyobbacska gyerekekből álló vegyes kórusok, két-két német és magyar író, csomó – német – mesemondó, újságíró, filmes és fotós, „Arche Europa” fantáziacím, „A Duna mítoszai és mondái” tematika, a németországi magyar évadhoz tartozó projekt. Mindez kevéssé érdekes.

Nem nekem nem érdekes, nekem érdekes, ugyanis részt veszek benne, ülök a hajón, Passauból indultunk, és mindjárt autentikus vínersniclit fogok kajálni, hanem neked, aki ezt olvasod. Írjam le, hogy Anke Stelling és Márton László, Linz és Krems, Thomas Brussig és az Ad Libitum kórus húsz év körüli leánytagjainak a hideg ellenére gondosan kitett a hasa? Kodály Zoltán kórus és Kerekesné, Anni néni, Dürnstein és Melk, Esztergom és Meseország? Nem írom le.

Mert már leírtam, és a helyzet az, hogy amúgy is untatna. Tudom, hogy unod, ilyesmi kulturális események nem érdekesek, semmiféle érdekbe nem vágnak, a kultúra, így alakult, így van intézve, nem számít. Tudod-e, melyik magyar király özvegyét temették el Passauban? Batsányi hány évig élt Linzben? Őszintén, olvastál-e bármit Márton Lacitól? Eszedbe jutott-e valaha, hogy jé, tényleg, hol is van Dévény? Ha jártál Pozsonyban, fölkutyagoltál-e a várba? Emlékszel-e, hány magyar királyt koronáztak meg abban a templomban, amely előtt pár méterre sikerült elvezetniük a szlovákoknak az autópályát, keresztül a városon, lebontva hozzá a zsidónegyedet? Tudod-e, hogy Pákh János a 19. század elején hány darabra vágatta a süttői márvány Bakócz-kápolnát, hogy az épülő bazilikához illeszthesse? Hogy az oltárkép a világ legnagyobb vászonfestménye? Ismered-e az évekkel a lánchídi előtt épített alagutat a várhegy alatt? Hiszel-e a szemednek, hogy átnézve a Dunán, miféle hihetetlen gyármonstrumban gyönyörködhetsz panoráma gyanánt?

Igen?

Igen vagy nem, van, amiről tudsz, van, amiről nem, megannyi meghökkentő-csodálandóról biztos nem, mindenféle efemer butaságról biztos igen. Rég nem láttam magyar tévét, hétfő reggel nézem a közszolgálatinak nevezett adást, folyton el kell kapcsolnom. Annyira szégyenteljes.

Az, hogy mi megy. A producer meg pár derék kajakoslány dadaista beszélgetésétől a velejéig cinikus „népszavazási kezdeményezés” legújabb fordulatain át addig, hogyan is lehet nagy ügyesen börtönben felkötnöd magad a lepedődre. Ezt nézzük.

Ezek a hírek. Események. Ez érdekes. Tehát ezek a fontosak. Sugallja valami, nem tudom, micsoda. A médium a Bakos-féle Idegen szavak és kifejezések szótára 4. jelentése értelmében: vegy közeg. Így-úgy, valahogy kialakult és strukturálódott társadalmi vegyület, a fölényesen legerősebb érdekérvényesítő, magukat politikai pártoknak definiáló csoportok által uralt, szilárdan beállt közeg. Egyfajta diskurzus- és táncrend, értékek, érdekességek, fontosságok kánona. Lássuk be rögtön, és ismerjük el, kétségtelenül versenyben alakult így – nyugi, ez piac, nem diktálja ránk senki.

Csak mindenki. Mi magunk. Én magam, azzal, hogy, hozzájárulva az egyetlen szentséghez, a nézettségi indexhez, nézek a médiumban (5. hír tömegközlési és -tájékoztatási eszköz) egy ad abszurdum erőszakos embert, ahogy néhány, a kérdéstől elnémított fiatal nőt leNémaLeventéz, úgymond Molnár Ferenc után. A közeg elnémít.

Beszélhetsz, az nem te vagy. Ha akarnál sem. Beszélsz, és nem az válaszol. Láttuk magát a tévében, mosolyog a közértben a pultos: de mit látott? Mondtam valamit? És hol? És kicsoda? Mégis, mit?, mert biztos nem azt, amit „kellett volna”, hogy de hát, Úristen, miért kérdés ez? Miért ez a kérdés? Nincs jó válasz, ezért nincs válasz.

Tehát nincs kérdés. Folyamatos álkérdezősködés, soha, semmire, semmi normális felelet. A médium a győzteshez áll, kézhez áll neki, mert jól akar kijönni a buliból: miért is közvetítene vereséget? Hol akceptálnák a rossz hír hozóját? De nem akarok itt fontoskodni.

Okoskodni, főképp érzelegni, meg ama hírhedt értelmiségi nyavalygás satöbbi, a (magas)kultúra, dacára a közoktatásnak, egyszerűen nem elég erős kutya. Ha akarsz bármit, erősödj. Ne hagyd, fogj össze, tanítsd móresre közszolgáid hadát, szólj rá cselédeidre, hogy kuss legyen. Vagy sunyíts tovább, de ne nyafizz! Nálunknál erősebb kutyák udvarolnak, ahogy mondani szokás, ám én legalábbis azt akartam, hogy derüljenek ki a dolgok. Le az állami patrónussal. Magyarán legyen szabadság.

Lett.

Fajankó vagy gazfickó, aki kétségbe vonja, bármi cinizmus ekörül megengedhetetlen.

Én tehát, világos?!, nem engedem meg. Én (Hétfő: én. Kedd: én stb., Witold Gombrowicz: Napló), aki igazán – lelki és piaci szempontból egyaránt – érdekelt volnék abban, hogy a tömeg az Anna Kareninát olvassa a metrón, pillanatra nem kívánom vissza a hetvenes évekbeli látványt, mikor a tömeg az Anna Kareninát olvasta a metrón. Nem lévén más.

Nem lévén kenyér, kalácsot zabált. Persze egyék kalácsot az istenadta-verte, örömest nyomnám le a torkán, de ha nem, nem. Végképp semmi siránkozás.

Nem mintha nem volna mindez siralmas. A misera plebs contribuens valóban nem tudja, mit (t)esz(ik), nyomorult is, adófizető is, de mégiscsak ő a nép, ne akard lecserélni. Hiába akarod, nem cserélhető, „a magyarok” kezdetű panaszáradat, hogy ilyenek-olyanok volnánk, erkölcsi válság meg élhetetlen-elviselhetetlen ország, hanyatlás és oh-borzalom, ebből nem kérnék. Ha borzongok is, azonnal átállok, amikor ilyesmit hallok, elementáris erővel lódít a másik oldalra a Haza ily méretű és módú anyázása. Kihozza belőlem a Hazafit.

Hogy csak úgy pislogok.

Nem, azt hiszem – ha szabad így mondani – nálunk irgalmatlanul beteljesíti magát mindenféle jóslat és véleményezés, a köz magáról való beszéde. Ezért hát ajánlok kis vidámságot. Jókedvbőséget. Pozitív! – ahogy Schwarzenegger mondotta volt a Terminátor II-ben. Ne legyen ez az aránytalanság. Mert minden az arányokon múlik, ízlés kérdése, ahogy Ottlik Gézának a kommunizmussal alapvetően ízlésproblémái voltak, ez a mi kapitalizmusunk is gyárilag ízlésdeficites. Ajánlom, tessék ízlelgetni az életet. Vagy ennyire nem ízlik?

Gyerekkoromban vasárnap délutánonként Ca­pi­talyztunk. Amolyan reakciós családi társasjáték, rejtegetni való, átvészelte az ostromot. Vehettem közműveket, Beszkártot, telket, házakat rá, szállodát, szuperül kihozta a versenyszellemet. A birkából is. Játék, mégis könyörtelen, nincs vita, megyek körbe-körbe előre vagy lemaradok és kiesek. Kiesni pocsék érzés, elönt gyomortájt, émelygek, nem bírok védekezni ellene, és ha nyerek, az is eláraszt, nem is tudom, hogy jó volt-e. Mégis játszottunk. Volt valami felszabadító a dologban.

Szép is volt amúgy.

Takaros. Helyes, pici, téglavörösre föstött szállodák, csinos szerencsekerék. Önnek pihenésre van szüksége, menjen szanatóriumba. No igen, ez itt nem az.

Nem oly csinos, nem játék pénzre utazol, szanatórium meg, ugye! Mégis: van sör-, sajtó-, és sajtválaszték, nem pofáznak bele mindenbe, és bármikor átruccanhatok Bécsbe. Az Operába és/vagy a Sacherba. Ülj ki egyszer a Sacher előtt a teraszra, és nézelődj. Csak úgy. „Ha az ember a Sacher előtt a teraszon ül és előrenéz, éppen az Opera hátsó felét látja”, így Thomas Bernhard, nosza, próbáld ki! Igen, bezony, Bécs és cukrászda, ne hidd, hogy nem ilyesmiken múlik!, ne higgy keserűségükbe vénült fiatalembereknek!

A saját szemednek higgy!

Ne járj nagygyűlésekre!

Az nem politika.

Ne gondold, hogy a magukat politikusnak hivatókat nem saját nyerő pozíciójuk foglalkoztatja, miközben az ügyeid körül matatnak. Ne véld róluk, hogy rosszak – vagy jók -, ne szimpatizálj velük és ne is utáld őket, azt teszik csupán, annyira és addig, amit, amennyire és ameddig megengedsz nekik. És ne hidd, hogy nem minden a kultúra.

Hogy nem minden kultúra, hogy a kulturálatlanság is nem az. Ne gondold, hogy nem rajtad áll jobbá, virágosabbá tenni ezt az egészet.

„Mindig olyan helyen kéne lennünk, ahol legalábbis a Neue Zürcher Zeitungot megkapjuk”, írja Thomas Bernhard. No, menjünk csak oda ahhoz az újságosbódéhoz!

Kukorelly Endre