1990 óta a legfontosabb magyar könyv: Borsi-Kálmán Béla műve a temesvári leventepörről.
A temesvári leventepör volt az első román koncepciós per a két világháború közötti magyar „irredentizmus”, „revizionizmus”, „revansizmus” ellenRitkán mondhatni, hogy egy történelmi szakmunkát úgy olvas az ember, mint valami jó kalandregényt, olyan izgalommal, ha nem is egészen olyasféle érdeklődéssel. Régi historikusainkat jellemezte a szaktudományos nyelv regényes alakításának ihletettsége, az irodalmár Horváth Jánost például, vagy nemzedéktársát, Szekfű Gyulát, akinek híres művére aligha véletlenül rímel most Borsi-Kálmán Béla hatalmas könyve.
Szekfű Három nemzedék címmel jelentette meg nagyszabású oknyomozását – hol is tévesztett utat a nemzet? – az első háború után, 1920-ban, amit majd Három nemzedék és ami utána következik címmel folytat másfél évtizeddel később. Borsi-Kálmán könyve cselekményének ideje is éppen 1920, pillanatokkal a trianoni gyalázatosság előtt, ez a dátum a könyv ideje és tárgya – meg ami előtte volt és utána jött. A címe Öt nemzedék és ami előtte következik…
A „regényes” izgalom vagy „epikus” érvényesség persze nem elsősorban nyelvi kérdés, hanem a témáé és a témakezelésé: az elkötelezettségé.
És ez nem mond ellent a szakszerűségnek.
Egy másik regény regénye
Ennek a nemrégiben megjelent munkának a „főszövege” háromszáz hatalmas könyvoldal, amelyhez kétszáz lapnyi apró betűs jegyzet csatlakozik – jó néhány európai nyelven -, a jegyzetek száma egész pontosan 1244. És ebből nemcsak az következik, ami talán természetes is egy olyan megoldhatatlanul bonyolult, azaz (és ezért) újra és újra kötelezően feldolgozandó témánál, mint ami Borsi-Kálmán könyvének szélesebb értelemben vett tárgya, hanem bizonyos – szinte azt mondanám: posztmodern – regényes olvasási mechanizmus is.
A jegyzetek ugyanis nemcsak a feldolgozott források mibenlétéről tájékoztatnak, hanem többnyire önálló „elbeszélői szólamok”, amelyek párhuzamosan haladnak a főszöveggel, árnyalják azt, elágaznak belőle, új értelmezési területeket vonnak be.
Emlékezhetünk, Esterházy Péter a maga Termelési-regényéhez annak idején két könyvjelzőt követelt ki a kiadótól, hogy az olvasó folyamatos előre-hátra lapozását megkönnyítse: egyszerre olvastunk egy regényt és a regény létrejöttének regényét, egyidejűleg az elbeszélőnek és művének az „önéletrajzát”.
Most a történet összeszövődik a történet megismerésének a történetével, másfelől a mikrotörténetek beépülnek a „regénybe” és a „regényes narratívát” kísérő történetfilozófiai-politikai fejtegetésekbe: panorámás körképet bontakoztatnak ki egy esemény körül, és ugyanakkor időben-térben „meghatároznak” egy különleges magyarországi városi teret. Az esemény egy összeesküvés, a város pedig Temesvár: A temesvári levente-pör, 1919-1920 – ez a Noran Kiadónál megjelent könyv alcíme.
A hatalomkiterjesztés kora
A temesvári „magyar” (magyar, német, zsidó) szervezkedés nem volt különösebben jelentős történelmi esemény (el is felejtődött egy-két évtized alatt), noha követhette volna olyan megtorlás, amelyet a nemzeti emlékezetnek kötelező volna a magyar mártíriumok között számon tartani. Kis, helyi esemény, nem is esemény, inkább kezdeményezés volt, amely azonban egy hallatlanul zavaros történelmi pillanat jelképévé emelkedik Borsi-Kálmán könyvében. Az a rövid időszak ez, amikor Temesvár és a várost környező bánsági terület sorsa lényegében már eldőlt – a harcok végeztével behatoló, zsákmányéhes szerbek már kivonultak -, de még nem kötötték meg a békeszerződést. A helyüket és – hát persze – a magyar hatalom helyét elfoglaló, azaz a döbbenetes történelmi szerephez jutó románság hatalomkiterjesztésének ideje ez, s mint ilyen lett érdemes a történész figyelmére. És mint ilyen ad máig ható tanulságokat, sőt olyan kérdéseket is felvet, például a román önazonosság meghatározásának nyolcvan vagy akár több száz év óta mindig elnapolt problémáját, amely most, az európai integráció új szakaszában aligha lesz tovább halasztható.
Hallatlanul izgalmas az a nyomozás, amelynek során a szerző eljut az elemi tényekhez: a szépirodalmi feldolgozások, a magyar és külföldi levéltári források, titkosszolgálati anyagok, bizonyos családi legendáriumok adatait kellett tisztáznia és egyeztetnie. Ezeken a pontokon szépirodalmi szerkesztettségű és emelkedettségű a szöveg, még ha kiderül is, hogy nem volt nagy esemény ez a temesvári eset. Még azt is mondhatjuk, hogy jellegzetesen „magyar”, azaz naiv, anekdotikus kis szervezkedés volt (akik elfecsegik, azoknak fecsegik el, akik ugyanahhoz a külvárosi hölgyeményhez járnak, mint a följelentő…), amely eset azonban jó érvnek bizonyult – itt és ekkor a Bánságban – még illegitim helyfoglaló románok számára, hogy elősegítse a „békeszerző” nagyhatalmaktól a számukra kedvező döntést. Amint ez megtörtént, a „pör” az új államhatalomnak is érdektelenné vált.
Klein-Wien
Persze emberi sorsok törtek derékba, ám ami ennél sokkal fontosabb, innen majd egy évszázaddal későbbről nézve: a magyarhoni polgárosodás tört meg véglegesen. Itt, egy olyan területen, amely – mint olvassuk – „a hajdani Szent István-i államtest Achilles-sarka volt”. Amely – ki tudja, miért – a nemzeti azonosságtudatban szinte semmiféle szerephez nem jutott, ha mondjuk a Székelyföldhöz, a Felföld vagy Burgenland egyes „mitológiai magyar” területeihez hasonlítjuk.
A Bánság (Bánát) történelmi sorsának vizsgálata az igazi „nagyregény” ebben a könyvben. Azaz hogy a nem éppen eseményszegény 19. században miként zajlik a „magyar polgárosodás” (városiasodás) ott, ahol minden egyes embernek legalább négy (!) nemzettudat között lehetett és kellett választania. (Magyar, német, szerb, román – de vannak itt bolgárok, törökök, szlovákok is, hát még mennyi zsidó.) Ez a történet arról szól, hogy miként vált egy a török hódoltság után a puszta térbe telepített osztrák katonai központból virágzó „Klein-Wien”, s miként magyarosodik ez a zömében német polgárság folyamatosan és feltűnő intenzitással. 1910-ben már a városi lakosság negyven százaléka vallja magyarnak magát.
Aki ma megfordul ebben a sivár, a kommunista időkben túliparosított, ma munkanélküliek tíz- és tízezreinek blokkházaitól bezárt, poros, szeles, reménytelen, dél-alföldi nagyvárosban, az elgondolni sem tudja azt a civilizációs szintet, amelynek nemcsak a magyarság, hanem Európa is csodálója volt. És azt az igényességet, amelyet a „békebeli” városkép mutatott. Itt már a kiegyezés előtt légszeszvilágítás volt. Itt már 1895-ben villamos járt. Temesvár az a város, ahol a 20. század első évtizedében több nagyipari vállalat létesült, mint (a fővárost kivéve), bárhol e hazában. Itt kétszer annyit áldoztak az oktatásra, mint a közbiztonságra. 1910-ben kilencmillió telefonhívást regisztráltak.
Temesvár az egyetlen magyar város, amelynek módja és kedve volt arra, hogy a századvégen az egész belterületét tudatos városrendezéssel alakítsa ki: természet és lakóterek példátlan harmóniáját eredményezve. Egy város, amelynek magyar és német nyelvű „rózsa-újságja” is van. (Elég beleolvasnunk az itt élő, igen jelentős író, Gozsdu Eleknek kései szerelmével, Weisz Annával folytatott levelezésébe, hogy egyfelől az asszimilációról, másrészt a városi élet civilizációs minőségéről árnyalt, érzéki képet kapjunk.) És azért azt se feledjük, hogy ez a német város erősen zsidó város is volt (ma már nyomokban is alig), amelyben a magyar nyelvű zsidóság aránya az első világháborút megelőző bő negyedszázadban 27-ről 65 százalékra emelkedett. Ez a – tágabban véve – erdélyi magyar zsidóság java; még saját érdekei ellenében is, még a holokauszt után is, sőt még kitelepülve is megőrizte a századfordulón asszimilált magyar nyelvet és kultúrát.
És mi volt az oka ennek a német és (vármegyei) magyar és zsidó integrálódó-asszimilálódó-urbanizálódó polgárosodásnak? Más szóval: mi is ennek a könyvnek a jelentése és jelentősége?
Egy nagy és szép illúzió. Hogy a 19. század magyar szabadságmozgalmai, a mindent meghatározó reformkori eredetű nemzeti liberalizmus, a századközép utáni modernizáció, a bámulatos anyagi és mentalitásbeli nemzetgyarapodás elhitette mindenkivel, hogy „a nemesi vezetésű rendi Hungária átalakítása modern, polgári, demokratikus Magyarországgá megvalósítható, s a nemesség polgárosodása és a polgári eredetű rétegek nemesedése (a kétféle értékrendszer összeillesztése) lehetséges, a nemesi típusú társadalomfejlődési modell (a nemesi értékvilág, önszemlélet, társadalomfejlődés elfogadása, mintáinak követése) kívánatos, a középkorból örökölt Szent István-i államtest – mint keret – megőrzése, pedig alapkövetelmény, sőt hittétel, dogma!”
Nincs végzetes csapás
A temesvári leventepör szegény, balek módon hősies fiatalemberei 19. századi atyáiktól örökölték ezt a hitet, amelyet a korszellem is mindig mindenben erősíteni látszott. Egészen 1918-ig és 1920-ig. És innentől nemcsak a történelmi ország szűnt meg létezni, és nemcsak a magyar polgárosodás szenvedett végzetes csapást.
A nemzeti tudat kapott gyógyíthatatlan sebet.
Borsi-Kálmán Béla tudományos és szépírói erényekben, valamint továbbgondolandó tanulságokban bővelkedő, érzelmekben is gazdag, ám mégis fegyelmezett könyve a nemzeti önazonosság visszaszerzéséhez kíván és képes hozzájárulni.
Alexa Károly
