A rendszerváltás idején és az azt követő első években is sokkal „illedelmesebb” volt a közbeszéd, mint napjainkban. Zsidózni, cigányozni legfeljebb fejben vagy szűk körben volt „szokás”. Tüntetni, randalírozni sehol. Mára a – politikai, világnézeti, etnikai – „másság” nyílt elutasítása, a durva verbális – és olykor fizikai – agresszió némely körökben szinte az elfogadható politika rangjára emelkedett. A politológus szerint megfordult a demokrácia konszolidációja, a pszichológus úgy látja, a lélek mélyéről kiszabadult indulatok viszik félre a szólásszabadságot. A pártpolitikusok egyöntetűen elítélik a mai közviselkedés vadhajtásait, az orvos szerint pedig az utcai hőbörgés, az eltorzult beszédmód levezetett frusztráció.
Ma olyan megnyilatkozásokat, szóhasználatot és tetteket tapasztalunk a nyilvánosságban, melyek két évtizeddel ezelőtt szűk baráti körben is megütközést keltettek volna. És akárcsak tíz évvel ezelőtt is mindenki számára elképzelhetetlen volt olyan utcai „demonstráció”, amire ma sajnos szinte naponta találni példát. Mi vezetett idáig? Erre a kérdésre kerestük a választ.
– A szavak és a nyilvános beszéd tónusának radikalizálódása egy átfogóbb politikai fordulat tünete – véli Csizmadia Ervin, a Méltányosság Politikaelemző Központ igazgatója. Ez a fordulat a 90-es évek végén kezdődött, és úgy nevezném, hogy a demokrácia konszolidációjának megfordulása. 1990-től a 90-es évek végéig – a sok szükséges konfliktus, sőt villongás ellenére is – úgy látszott, hogy a magyar demokrácia a nyugati értelemben vett konszolidálódás útjára kerülhet, s ezzel kiteljesülhet a kétlépcsős átmenet. A nyugati politikatudósok mondják – s mi mélyen egyet kell értsünk velük -, hogy az átmenet során – az első lépcsőben – létrejönnek a demokrácia alapvető kellékei, úgymint az alapintézmények és a piacgazdaság. A második lépcsőben a demokratikus átmenetből demokratikus rezsim válik: létrejönnek a többé-kevésbé minden mérvadó szereplő számára elfogadható szabályok és normák – mutat rá az elemző. Úgy tűnt a 90-es évek végéig, hogy átléphetünk a demokratikus rezsim szakaszába, a demokrácia a konszolidált verseny terepévé válik.
Mára ez a nézet felülíródott. Harc folyik a normák és a szabályok meghatározásáért, s ebben a küzdelemben a nyelv is totálisan részt vesz a maga segédcsapataival. Sem a kormányoldal, sem pedig az ellenzék nem rendelkezik azonban kellő tekintéllyel ahhoz, hogy elfogadtassa a maga – az egész demokrácia fejlődése szempontjából hasznos – elgondolásait. Amolyan félállapotban van tehát a magyar demokrácia. Az átmenet első lépcsője megvalósult, de nem jutottunk még el a másik fázisba. Ezért aztán egy konszolidálódás előtti „eredeti szófelhalmozás” idejét éljük: semmi nem azt jelenti már, amit a 90-es évek végéig jelentett. Azt hiszem, a dolog komolyabb annál, semmint hogy csupán verbális önmérsékletre buzdítsuk azokat, akik különféle határokat lépnek át. Az elmúlt közel tíz évet kellene alapos elemzésnek alávetnünk. A demokrácia konszolidációja ugyanis nem automatikusan köszönt ránk, hanem csak akkor, ha abból ki-ki a maga módján kiveszi a részét. Az elemző például úgy, hogy felhívja rá a figyelmet: az „apokaliptikus” politikai hangnem csak akkor fog oldódni, ha rájövünk, hogy mi történt és miért történt velünk az elmúlt évtizedben – szögezi le Csizmadia Ervin.
Rejtett bugyrok
Tévedés volna azt hinni, hogy a rendszerváltást megelőzően nem zsidózott vagy cigányozott a magyarok egy része. Akkor azonban ilyen-olyan megtorlásra számíthatott az, aki ezt nyíltan tette – véli dr. Takács Ilona pszichológus. A demokrácia beköszöntével azonban minden kimondható lett. Ami azonban azóta történik, a demokrácia, a szólásszabadság tökéletes félreértelmezése. Az elmúlt években pedig azt tapasztalhattuk, hogy a többség számára elfogadhatatlan nézetek, hangok mind nagyobb teret kaptak a nyilvánosságban. Nagyobbat, mint valóságos súlyuk. Jól tetten érhető, hogy a jobboldal bizonyos erői, politikusai szítják a szélsőséges érzelmeket, lelkiismeretlenül felhasználva azokat saját politikai céljaik eléréséhez.
Az antiszemitizmus feléledése és az el nem fogadott – politikai, szexuális, etnikai – „másság” elleni indulatok terjedése, a toleranciadeficit valójában rejtett, belső „bugyrokban” meglévő gondolatok kiszabadulását jelenti. Először talán csak a munkahelyén, barátai között hőzöng az illető, de amint alkalma lesz rá, utcára is viszi elfogadhatatlan gondolatait. Esetleg tettlegességig is fajul ez a sajátos elutasítás. Az egyénből azonban csak azok a dolgok szabadulhatnak így ki, amelyek addig is „benne voltak” – mondja Takács Ilona.
Remény és csalódás
„Antall Józseftől nem lehet eljutni az árpádsávig, ez éppen olyan világos, mint hogy aki úriember, az nem lehet antiszemita” – mondja lapunknak Csapody Miklós, az MDF parlamenti képviselője. Úgy látja: a 90-es években a társadalomban nemcsak a reményteli várakozás, az új társadalmi berendezkedéshez vezető heroikus lendület és az alkotmányos demokrácia kiépítésének igénye volt meg, hanem a rendszerváltozás hozta csalódottság is. „A súlyos belső és külső terhek miatt nem valósulhatott meg, hogy minden kerítés kolbászból legyen, ez egyértelmű csalódást hozott” – fogalmaz Csapody, – ugyanakkor beindult a társadalomban a szabadság kitöréséből és az elmúlt évtizedek bezártságából fakadó züllés is. Egyfajta demoralizálódás indult el, az országra és nemzetre vonatkozó identitásbeli sérelemből táplálkozva. „A társadalom nem tanulhatta meg ennek a kezelését, ugyanakkor a politikai szabadság okán azt gondoltuk, hogy mindenki azt mondhat, amit akar. Ez hozta felszínre azokat a megnyilvánulásokat, amelyek nem kívánatosak egy demokráciában. Antall József az alkotmányos demokrácia feltétlen tiszteletében élt és nem tűrte meg a szélsőségeket, hanem egyszerű elhatárolódás helyett kiszorította őket.
Az MDF elfogadhatatlannak tartja, hogy egy agresszív törpe kisebbség kénye-kedve szerint fojthat botrányba és erőszakba bármilyen, neki nem tetsző eseményt és rendezvényt. „Valljuk, hogy az utcai erőszaknak nincs helye a magyar demokrácia eszköztárában. Ahogyan az elmúlt időszak szégyenteljes eseményei bizonyították, ez a csoport sem a gyülekezési törvényt, sem nemzeti ünnepeinket, sem a szólásszabadságot nem tartja tiszteletben, ezért veszélyezteti a demokrácia normális működését. Ahhoz, hogy az utcai erőszak politikájának véget tudjunk vetni, összefogásra van szükség. Közösen kell hitet tennünk olyan alapvető normák és értékek mellett, melyek segítségével egyszer s mindenkorra kirekeszthetjük a szélsőségeket a mindennapjainkból. Ezért mind az öt pártnak célszerű kinyilvánítania, hogy elítéli és a demokrácia alapértékeivel ellentétesnek tartja az utcai erőszak politikáját és nem kér az erőszakos kisebbségek szavazataiból, ezért ennek érdekében nem tesz nekik semmilyen politikai engedményt” – mondja Csapody.
Lassú gyógyulás
A politika, a mostani ellenzék bátorította az agresszív cselekedeteket azzal, hogy nem határolódott el tőlük. Ezzel indokolja közállapotaink eldurvulását Juhász Ferenc, az MSZP ügyvezető alelnöke. Szerinte akkor kezdett elromolni minden, amikor Orbán Viktor Fidesz-elnök arról beszélt, hogy a kormánnyal szemben minden megengedett. – A politikai vandalizmus és agresszió azonnal feléled, amikor morális, erkölcsi támogatást kap – állítja Juhász, aki nagy bajnak tartja, hogy egy országnak így kell élnie.
A most felszántott sebek lassan gyógyulnak, ha begyógyulnak egyáltalán. A szocialista politikus attól tart, hogy az utcai agresszió a jövőben ismétlődni fog. Nem hisz abban, hogy ötpárti fellépés ezen segít, mivel szerinte a politikai indulatok most nagyon erősek. Csak az erős társadalmi ellenállás vagy a rendőrségi, bírósági következetesség veheti elejét a verbális és utcai vandalizmusnak. – Ne csodálkozzunk azon, hogy ilyen a helyzet, ha az országgyűlési képviselők egy része az állam intézményrendszerével való ellenszegülést reklámozza – utalva a parlamenti kordonbontásra vagy Lengyel Zoltán fideszes képviselő igazoltatási botrányára.
Hasonlóan látja az SZDSZ frakcióvezető-helyettese is. Gusztos Péter szerint a magyarországi jobboldali pártok – tisztelet a kivételnek – nem hajlandók éles, egyértelmű határvonalat húzni saját maguk és a jobboldali szélsőségek közé. Eközben pedig évek óta olyan kétértelmű normaromboló és a morális gátakat feloldó nyelvezetet használnak, ami bátorítást ad a radikálisoknak. Ma már témától függetlenül vonul az utcára árpádsávos lobogó alatt egy olyan politikai szubkultúra, amely nem érti a demokrácia alapelveit, nem tolerál semmit, ami különbözik a saját felfogásától. A múlt heti melegfelvonulás is arra volt példa, hogy minden ürügyet szolgáltat a kivonulásra, hiszen azon a rendezvényen is elhangzottak Gyurcsány Ferencet becsmérlő rigmusok. A jobboldalnak képesnek kell lennie arra, amire Franciaországban képes volt Jacques Chirac, aki a többi között kizárta pártjából azokat a polgármestereket, akik a szélsőjobbal együttműködtek. Eközben ma Magyarországon Rogán Antal az V. kerület polgármestereként egy frakcióban ül a melegellenes rendezvényt szervező Jobbikkal. Gusztos a Fideszben és a KDNP-ben nem is lát hajlandóságot a helyzet rendezésére.
Lelki sztriptíz
Elképesztő, ami manapság a közéletet jellemzi, de nemcsak nálunk, hanem az egész világon – véli Balog Zoltán, az emberi jogi bizottság fideszes elnöke. Szerinte ebben a politikusok mellett a valóságshow-k rendezőinek is van felelőssége. Milyen példát mutat az a televízió-műsor, amelyikben verekednek, nyomdafestéket nem tűrő módon szidják a házastársukat, intim játékot űznek a kamera előtt. Az effajta lelki sztriptíznek az egész társadalomra negatív a hatása. Balog úgy látja, nálunk az utóbbi időben különösen sokat romlott a politikai légkör, ha az emberek azt tapasztalják, hogy a közszereplők büntetlenül hazudhatnak, követik a példát. Véleménye szerint az őszödi beszéd sarokpont volt ebben a tekintetben. S bár minden oldal tehetne azért, hogy az emberek ne vetkőzzenek ki magukból, ám az ellenzéki honatya szerint a szégyenletes dolgokért minden ciklusban az adott koalíciót terheli a legnagyobb felelősség. A jobboldalnak sem szabad elfogadni, ha melegeket vernek, cigányokat szidnak, zsidóznak. Az erőszak, a kirekesztés embertelen dolog, ezzel komoly politikai erő nem vállalhat közösséget. Ugyanakkor szerinte ugyancsak sokkoló hatású lehet az a fajta önmutogatás, a keresztény jelképek gyalázása, amely a melegfelvonulást jellemezte. Sajnálatos, hogy szétverni mindig egyszerűbb egy kulturális rendszert, mint azután újra felépíteni, de hisz abban, hogy a gyűlölködéssel teli korszak lassan véget ér, úgy érzi, erkölcsi katarzis felé halad Magyarország. Balog hivatalosan is javasolta már, hogy az iskolákban tanítsanak etikát, ahogyan sok országban teszik – ez sokat segítene.
Népszava-összeállítás
Keretes cikkek
Levezetett frusztráció?
Ki kell mondani: a magyar népesség legalább 25 százaléka funkcionális analfabéta – mutat rá a helyzet egy másik aspektusára dr. Zacher Gábor főorvos. Szerinte a demokráciával együtt élni egyet jelent a devianciával való együtt éléssel is. Az alkalmazkodási zavarokkal, a problémamegoldó képesség hiányával küzdők azonban könnyebben találnak „levezetést” adott esetben az utcai „eseményekben”. Beszédes adat, hogy míg a 80-as évek közepén évi tizenkétezer, zömében öngyilkossági kísérletet elkövetett beteget láttak el a toxikológiai osztályon, ez a szám ma nyolcezer körüli. Ha pedig ehhez még azt is hozzátesszük, hogy két évtizede évi 50 volt a kábítószer-túladagolók száma, ma pedig a nyolcezerből mintegy 1300, akkor látható, hogy – szerencsére – az öngyilkosságok számában igen jelentős a csökkenés. Olyannyira, hogy Magyarország végre lekerült a képzeletbeli dobogóról, melyen hosszú évekig az élen állt – mondja a főorvos. Nyilván túlzás lenne egyenes következtetést levonni az agresszivitás, a gyűlölködés térnyerése és az idézett adatok között, de tény: a frusztráció, a szorongás, a depresszió jól oldható, levezethető, ha újdonsült közösségükben másra vetítik, „kiordítják”, kikáromkodják magukból mindezt. Így megtalálhatják azt az „ellenséget”, melyben bajaik okozóját láthatják. A szocializmusban ugyanis épp az elfojtás vezetett egy sor lelki betegséghez, végső soron pedig az öngyilkossághoz is.
