Forrás: ÉS

TAMÁS GÁSPÁR MIKLÓS

Vilka ha-ha-ha-hatvanéves

Ágoston Vilmos regényíró, esszéista, irodalom- és eszmetörténész, kritikus, köz- és hírlapíró hatvanéves. Isten éltesse. Reméljük, hogy a magyar irodalom szerpapjai most majd… És így tovább.

Ágoston Vilmost “a két hazában” (ahogyan Erdélyt és Magyarországot hívták volt eleink) igazság szerint a kutya se ismeri. Nekem pedig o volt mindig, most is, az egyik legfontosabb ember, ifjúkorom egyik példaképe, s büszkén mondhatom: barátom. Gondolom, az, hiszen alig találkozunk, nem tudom, miért. Begubóztam biztosan.

Az “értelmiségi” (fr intellectuel) kifejezés a Dreyfus-pör idejébol ered, nem létezett azelott, s nem véletlen, hogy Párizson kívül eloször Oroszországban terjedt el, ott képeztek belole általános fonevet is (“értelmiség”, or intelligencija, fr ang intelligentsia, ném Intelligenzija), franciául és oroszul is elkötelezett, ellenzéki, dreyfusard, antinacionalista és papramorgó írástudót jelentett, nem pusztán társadalmi réteget vagy szakmát (vö. a mai csonkamagyar eufemizmussal: “diplomás”). Nos, Ágoston Vilmos már tizenkilenc éves korában – akkortól ismerem – pont ebben az értelemben volt értelmiségi, semmi szükség nyelvtörténeti-etimológiai búvárlatra, ott volt Vilka, ilyen az értelmiségi, kész, minek a szófia beszéd.

Talán másodéves volt, amikor a kolozsvári egyetemen diáklap alapítása és hasonló huncutságok miatt bajba került. Ez 1968 után volt, amikor a romániai pártvezetés azért szállt szembe Prága szovjet (továbbá magyar, lengyel, keletnémet) megszállásával és vívta ki a Szovjetunióval szembeni függetlenségét, hogy érintetlenül megorizhesse a sztálinista alapszerkezetet (akárcsak Albánia, de azért más ideológiai következményekkel). Ám 1972-ig szorongatott helyzetében a Ceau?escu-rendszernek valamit nyújtania is kellett, nyújtott is, pár idoleges szociális kedvezményt, nyílt kacérkodást a nyugati és más szovjetellenes hatalmakkal (de Gaulle és Nixon látogatása, provokatív diplomáciai kapcsolat Izraellel és Nyugat-Németországgal, sürgölodés Begin és Szadat kompromisszumos békéje körül, barátkozás Kínával és a vörös khmer rezsimmel az USA nyomában, stratégiai szövetség a titói Jugoszláviával), a marxista-leninista ideológiai hegemónia sutba hajítását, a cenzúra enyhítését, az 1944/45 elotti hivatalos román kultúra rehabilitációját (ezt az erdélyi magyarok kibovítették, pl. én írtam akkoriban eloször egyértelmu – talán túlzott – elismeréssel Makkai Sándor ref. püspökrol, erotikus elbeszélorol, kisebbségi teoretikusról és konzervatív modernistáról meg gr. Bánffy Miklósról, quod vide), turték a modernizmust (a Secolul 20, ma is megvan, a pesti Nagyvilág sokkal színvonalasabb változata volt), s ami a legfatálisabb és legfontosabb: lehetové tették a román értelmiség számára a sovén misztikának, a Vasgárda szellemi hagyományának újjáélesztését – ez a hagyomány aztán az 1970-es évek végére (a kifejezetten üldözött marxizmus helyett) a rendszer hivatalos világnézete lett és maradt 1989 decemberéig.

Ágoston Vilmos és diáktársai ki akarták használni az átmeneti enyhülést, ám – magyarok lévén – azonnal szembekerültek az enyhülés ideológiájával, amelynek – lévén nacionalizmus – a legfobb célpontja éppen a magyarság volt. Hogy a hivatalos erdélyi magyar értelmiség hogyan kóválygott ebben a helyzetben, az másik történet. Ennek a jellegzetes kóresetét, a Süto András-sztorit én személyes okokból nem írhatom meg. Elég errol annyi, hogy amikor két évvel ezelott Erdélyben mindenki ezt vitatta – az azóta már csak az interneten olvasható A Hét történeti és polemikus írások tucatjait közölte róla -, Magyarországon muködött az omertà, a hallgatás összeesküvése, olyannyira, hogy az eset elso oszinte fölidézoje, a regényíró Szabó Gyula, alighanem ezért tunt el az irodalmi emlékezetbol… Szegény Süto a botrány kellos közepén kapta meg Pesten a nagykeresztet, s azóta is szerepel Szili Katalin és más nagy tekintélyu honleányok ünnepi szónoklataiban. De hát ki tud bármit is Erdélyrol? Bächer Iván bájos útirajzainak egyikében összekeveri a székieket a székelyekkel (Szék és a Székelyföld között országúton mintegy ötszáz kilométer van), de hát már maga Móricz Zsigmond, a nagy Erdély-trilógia szerzoje is azt hitte 1941-ben Sztánán, Kós Károly vendégeként, hogy a Székelyföldön jár (Kalotaszegen járt, hatszáz kilométer).

Ágoston Vilmost egy sztálinista-maoista stílusú terrorgyulésen kizárták a diákszövetségbol (ez eltanácsolást jelentett az egyetemrol), rászállt az állambiztonság, a közkedvelt Securitate. Mi egyébbel vádolták volna, mint fasizmussal. Ot. Ok.

(Arról, hogy miként zajlott egy-egy ilyen gyulés Romániában, kituno leírás olvasható Szász János elfeledett könyvecskéjében: Szobor a hóban. Helyzetrajzok, Bukarest/Kolozsvár: Kriterion, 1979, 97-112, a tanácstalan utókorral közlöm, hogy a könyvben az N. Alexandru Jar nevét födi.)

Amikor a Securitate, ma úgy mondanók, munkatársai házkutatást tartottak Ágoston Vilmos szüleinek marosvásárhelyi lakásán, s ott fasiszta könyveket találtak – az író éppen a nácikról készült értekezni, ehhöz gyujtötte a forrásmunkákat -, meglelték édesapjának munkaszolgálatos-igazolványát is. “Ilyen papírja miért van magának?” – kérdezte az egyik állambiztonsági dolgozó. “Mert zsidó vagyok” – válaszolta idosb Ágoston. “Se complica lucrurile”, bonyolódnak a dolgok, jegyezte meg az éber államvédelmi tiszt.

Igen, a dolgok mindig bonyolultak voltak Ágoston Vilmos körül. (Hosünk irodalmi reputációja érdekében sietek leszögezni, hogy o csak félig zsidó. Nagy baj nincs tehát.)

Ettol kezdve Ágoston Vilmos barátom élte a kelet-európai értelmiségi szokott marginális életét. Szerencséjére eros asszony állt mellette (Tavaszy Gabriellát is éltesse a jó Isten, habár nem tudjuk, jobb is, hogy hány éves), még azt is túlélte, hogy újságíró volt Csíkszeredában (a csonkamagyar sajtó szerint “Csíkszeredán”, ad notam “Pécsben”, “Debrecenütt”, “Budában”). Hol be volt tiltva, hol nem. Hol ki tudta vakarni a legnagyobb veszedelembol Méliusz József, nyugodjék, a modernebb szabatú fiatalság protektora, hol nem. De ha épp nem volt betiltva, a jelesb lapok, A Hét, a Korunk, az Igaz Szó (ma: Látó), az Utunk (ma: Helikon) nem közölték.

De hát természetesen a legvidékibb szerkesztoségben – ahol alkalmasint csak külso munkatárs volt – se maradhatott meg. Visszament Marosvásárhelyre, ahol kiváltotta az ipart, és attól kezdve patkányt, mezei pockot, ürgét, veszett rókát irtott méreggel (kémiai csapdákkal), s utazott rejtélyes fölszerelésével mindenfelé, mint egy Bodor Ádám-novella hose. Rágcsálók pusztításával kereste a kenyerét, s belemerült a legmélyebb Erdélybe, téesz-brigádvezetokkel és falusi állatorvosokkal, pallérokkal és kocsmárosokkal kvaterkázott (minden kocsmára az volt kiírva: bufet, s a volt Magyar Autonóm Tartomány területén ez is: falatozó, de a kedvencem a nagykereskedelmi árakon árusító kiskereskedelmi egység – mai nevén: diszkont – volt, amelynek a cégtábláján ez állt: mic-gros, magyarul: kis angró [az “en gros”, “nagyban” kereskedelmi kifejezés már feledésbe merült, régi adaptálása nyomán], ott lehetett cérnát, ragasztót, gombot, öngyújtóba benzinfiolát, kulacsba – a kupak alá – széles parafadugót, zsebkendot, gyerekzoknit, biztosítótut, nadrágtartót, lámpabelet [petróleumlámpába], óraszíjat, tuzkövet kapni).

Az az emberfajta volt ez, amely télen-nyáron majót visel (azaz atlétatrikót, fr maillot rom maiou rommagyar majó, vö. “vegyél majót, fiacskám, megfázol”), és a “kurent” ellen mindig – gyorsan sárguló – vattacsomót tömköd a fülébe (“kurent” a. m. légvonat, léghuzat, csonkamagyar “cúg”, rom curent fr courant [d”air], vö. szigorúan zárt, olykor beszögezett vonatablakok augusztusban, Segesvár és Székelykocsárd között), autóban is kalapot, kucsmát, bászkát hordtak (rom basca fr [béret] basque, csonkamagyar “svájcisapka”; a jobb emberek franciásan s persze helytelenül “berett”-nek is mondták). Ágoston Vilmos a rágcsálóirtás közben Audent és Ezra Poundot és Walter Benjamint és Weörest és Gadamert olvasott, meg elfelejtett dilettánsok orültségeit, és kivilágítatlan éjszakai földutakon bukdácsolt a tragacsával, és táplálta magában a zsarnokságtól agyonnyomott rebellis értelmiségiek fo szenvedélyeit, a gyulöletet és a gúnyt.

Ezekrol az évekrol szólván, lehetetlen meg nem említeni, de szinte lehetetlen leírni életünk egyik alapveto aspektusát: a hitetlenkedo, émelygo, hideglelos röhögést, amelyet a rezsim diskurzusa váltott ki belolünk. Szemben az akkori, hallgatag, pragmatikus, dezideologizáló, leszerelo-demobilizáló magyarországi, határozottan posztsztálinista diktatúrával (amelyben már akkor domináns volt a közgazdászias reformduma), a romániai variánst az orjöngo, fanatizáló, patakzóan szófosós, érzelgosen nosztalgikus-pasztorális nosztalgiadüh jellemezte, amelyet pl. olyan (szerintem) nagy költo szolgált ki tiszteletre méltó tehetséggel, mint Ioan Alexandru. (Ha valakinek kedve van ezt a hideglelést kipróbálni, lapozza föl Horváth Andor új könyvét – Golyóstoll. Egy értelmiségi jegyzetfüzetébol, 1980-1982, Marosvásárhely: Mentor, 2006 -, amelyben a szerzo változatlanul közli A Hétben annak idején megjelent, népszeru rovatát, ahol finom iróniával ismertette a korabeli román államdoktrína idegborzoló, visításra készteto állatságait, az akkori cenzúraviszonyokat ismerve hihetetlen furfanggal. Páratlan dokumentum, csonkamagyar olvasóknak is ajánlom.) A román szociálnacionalizmus parasztálinista és paramaoista változata fokozatosan csúszott a meghitt vasgárdista ideologémák felé, amelyek egy részét a mai csonkamagyar etnofasizmus kliséibol ismerjük: a Kárpát-medence azé, aki teleszüli azt – még a végso “azt”, a visszautaló mutató névmás a maga germanizmusával és tahóságával se hiányzik belole! -, nos, Ceausescu elvtárs nemcsak beszélt, hanem cselekedett, az összes kelet-európai agyalágyulák szellemében, betiltotta nem pusztán az abortuszt, hanem a fogamzásgátlást is. Ha az országúti rutinellenorzés valakinél kotont, pesszáriumot vagy – a hetvenes évek eltéveszthetetlenül brutális kifejezésével – antibébi tablettát talált, bunvádi eljárás indult ellene. A feketén végzett – újabb korfesto szó – kaparásokba, küretekbe tízezrek haltak bele. (Egész generációnknak elégtétel, hogy az errol szóló román film, egy harminc körüli rendezo, Cristian Mungiu munkája megnyerte az idén a cannes-i fesztivál nagydíját, az Arany Pálmát.)

Amikor Magyarországon az idén a makói gázleletet a Szent Korona nevében lefoglalja egy mongol jelmezbe öltözött sámán (civilben ortopéd foorvos) a Magyarok Világszövetsége elnökének (civilben kolozsvári informatikus, román állampolgár) társaságában, mindenki mosolyog, talán még a Gój Motorosok is, de itt ezek – 1944 kivételével – sohasem voltak hatalmon, Romániában azonban harminc évig. Az ottani Badiny Jós Ferencek és Bobula Idák, a délibábos áltörténészek akadémikusok és rektorok voltak, a régészeti leletek és más források híján kiagyalt harmincezer vagy hány esztendos trák-dák “nemzetállam” elméletét maga Ceausescu elnök taglalta négyórás beszédekben, amelyeket mintegy negyven napilap, ugyanennyi hetilap és rádióállomás, továbbá az állami tévé közölt, sugárzott teljes terjedelmükben, s amelyeket tanulmányozni kellett minden középiskolában, egyetemen, a pártonkívüliek számára is kötelezo pártszemináriumon, s amelyek tudós lapalji jegyzetek ezreiben szerepeltek a rendszer hivatalos értelmiségének munkáiban. Amit itt ma a délibábos-romantikus magyar etnofasiszta fringe akar, azt Romániában, Erdélyben az emberek már át- és túlélték.

De ne búsulj, Vilka, mára gyoztünk. Kolozsvárt magyar diákok nyíltan viselnek irredenta pólókat (Nagy-Magyarország sziluettjében + turul: “Adjátok vissza a hegyeimet!”), és nem viszi el oket a rendor. Szabadság van. A Búza utca egyik házfalán fölirat: Horia Sima forever. (Horia Sima a Vasgárda vezére volt Codreanu, “a Kapitány” meggyilkolása után.) Radikális eklektika.

Senki nem röhögött mindezen dermesztobben és következetesebben, mint Ágoston Vilka. Dermesztoen jól értette és ismerte mindezt, és dermeszto pontossággal ismerte föl a román szociálnacionalizmusra adott rommagyar válaszokban ugyanannak a rák- és tükörmegfordítását.

Tehetsége Geheimtip volt: titkos tehetség, láthatatlan bajkevero, s az maradt máig. A diktatúrák titkosrendorségének nagy trükkje mindig az volt, hogy a diktatúráktól viszolygó közönség szemében is valamiképpen gyanússá tette a lázadókat. A nyárspolgár gondolatmenete a következo: ha én, aki derék ember vagyok, s utálom a zsarnokságot, nem lázadok s nem keveredem bajba, akkor hogy jön hozzá o, hogy bajba keveredjék, mert lázadni mert mégis. Hisz én csak azért nem lázadok, mert lázadni lehetetlen. Ha pedig egyszer lázadni lehetetlen, akkor mit jelentsen az o lázadása? Gyanús, nagyon gyanús. Erre támaszkodik mindenféle Gestapo és ávó, s ennek a gondolatmenetnek a szellemében írják ma már megint a “másként gondolkodás” történetét. A lázadó egyrészt anomália, “beilleszkedési zavarokkal” küzdo, patológiás eset – erre támaszkodott a hruscsovi-brezsnyevi Szovjetunióban a “politikai pszichiátria” aljas gyakorlata, amelyben zárt osztályra csukták a “politikai tévképzetek, téveseszmék” hirdetoit, akik szerint a diktatúrában diktatúra volt észlelheto -, másrészt pedig (Aczél György híres, nem szellemtelen szóleleményével) “földszintes Dugovics Tituszok”, nem is olyan bátrak, nem is kockáztatnak oly sokat, nem kell oket tisztelni, föltunési viszketegben szenvedo, izgága senkiháziak, egyéni sérelmeik hajtják oket. Nem azért nem közölhetok, mert ellenállók, hanem azért, mert harmadrangú tucatírók – és így tovább. Mivel ez a fecsegés kiszolgálja az önigazolás szükségletét, sikeres. Maradandó.

Ágoston Vilmos írónak a viszonylagos ismeretlensége az állambiztonsági szolgálat posztumusz diadala.

Ágoston Vilka magánmitológiájában szerepel egy fénykép – egyik regényében is reprodukálja -, amelyen holmi szögesdrótkerítés hátterén vagyunk láthatók néhányan, Gálfalvi Gyuri (Igaz Szó/Látó), Vári Attila, Duray Miklós, talán Molnár Gusztáv, o meg én, dr. Kapusy Antal temetésérol (Gyimesközéplokon? Gyimesfelsolokon? – már nem emlékszem) jöttünk, aki Ágoston Vilmos nagy barátja volt, s az o révén Bretter Györgyé, s aki úgy levelezett Erdélyben, mint Ilia Mihály a két hazában (egymással is leveleztek persze), s akinek a szerelme, majd özvegye, Eniko, a barátunk volt szintén. (Gáll Erno emlékezései szerint – Számvetés, Kolozsvár, 1995 – én “visszafogottan, Neue Sachlichkeit stílusban” [???] búcsúztattam halott barátunkat. Sosem értik az embert.) Meg barátai voltak többen a sokkal késobb az egyetlen romániai, történetesen erdélyi magyar szamizdatot kiadó nagyváradiak közül. Voltunk néhányan, akkor még nem ellenzékiek talán a szó megszokott értelmében, hanem csak utálkozók, hátat fordítók, kivonulók, kitaszítottak, megfigyeltek. Keszekusza, kósza társaság. Fene modernek is voltunk persze. Ágoston Vilmos valami idejétmúltat képviselt ott köztünk, a tragikus-ironikus erasmusi humanizmust, amely egész jól megállta az ido próbáját, miközben a mi akkori filozófiai rokonszenveinket megette a fene. (Az enyéimet bizonyosan.) Mi sokat változtunk, politikailag is szóródtunk szerteszét, ám Ágoston Vilmos – észrevette valaki? – meg se rezzent, arasznyit, hüvelyknyit el nem tántorodott, ma is az a szkeptikus humanista, aki volt, a kultúrával szemben is illúziótlan könyvmoly, zenehallgató és képbámuló.

A Magyarországra idoközben (az 1980-as évek közepén) áttelepült Ágoston Vilmos a rendszerváltás körüli Magyar Nemzet elismert munkatársa, szerzoje volt, aztán a jobboldali hatalomátvételkor persze kiutálták onnan (akkor is ellenállt, ahelyett, hogy gyorsan átment volna valami barátságosabb szerkesztoségbe, amíg lehetett), aztán kérészéletu lapkezdemények szerkesztoségében írta szorgosan és remekül a remittendát. Soha nem volt pénze, rendes állása, megbízható kiadója, klikkje, fanklubja, nem fuzodött a nevéhez szívmelengeto legenda. Sok embernek, akinek nincs muve, van “neve”. Neki csak mindenfelé szétszórt írásai vannak, néha megveszi valaki a könyveit az antikváriumban, kikölcsönzi a közkönyvtárból, az értok – kevesen – persze becsülik.

Ha valaki ettol nem kedvetlenednék el, szent volna. Volt az irodalomnak pár szentje, de érzésem szerint Ágoston Vilmos nem ilyen. Lehet, hogy ott van az asztalfiókjában a sok ezer lapnyi napló, amely majd mindent leleplez és lángba borít, de ezt valahogy nem hiszem. Regényeinek nem olvasóbarát, hanem egyenesen olvasóellenes, csikorgóan rossz címeket adott (Lassú vírus, Godir és Galantir, Húzd a himnuszt, ne káromkodj!), de újabb esszéköteteinek a címe is unalmas (A Konvenció vendégei, Az érvelés ideje), érezheto, hogy utálja a sikert, a népszeruséget, nem “megy neki” a nagy témáknak, fütyül a saját írói rangjára, meg önbizalma sincs sok.

Miért jelentos ember hát?

Azért, mert soha, soha nem interiorizálta és nem szervítette a kelet-európai nyomorúságot, soha nem egyezett ki, soha nem alkudott meg, se külsodlegesen, se bévül, se sehogy, mert nem volt hajlandó (se képes) megváltozni, mert nem hagyott nyomot rajta az üldözés, a mellozöttség, a nyomor, még az se, hogy a karrier és hírnév útján nála ezerszer súlytalanabbak porzottak el mellette (s elé), nem hagyott rajta nyomot a pesti számkivetettség, vidéki maradt, vidéki modern értelmiségi, ügyetlen, szögletes, konok. A szellem embere az ujja hegyéig, szkeptikus, ravasz, megvesztegethetetlen olvasó. Neki jóformán nem segített senki és semmi, de azt se nagyon hagyta, aki szeretett volna segíteni. Nem filozófus és nem teoretikus, de nem láttam embert, aki oly könnyedén olvasta volna a legelvontabb, absztrúz szövegeket. Mindenki szeret mezítláb sétálni a meleg, lapos köveken, de Vilka fölemelte ezeket a köveket, megfordította oket, s megnézte az aljukon az iszapot és a férgeket. Milosz és Ionesco és Ligeti és Kurtág és Slavoj ®i¾ek és Birkás Ákos Bostonban és Bécsben és Párizsban és Londonban mutatta meg, hogy a kelet-európai értelmiség képes elszakadni ettol a mizériától, hogy van más témája is, mint a zsarnokság s a tole való függetlenség, ám Vilka ezt Marosvásárhelyt és Kolozsvárt és Csíkszeredában és Pesten olyan jól tudta, mint senki más – még én se. Lehet, hogy még megírja a nagy önéletrajzi regényét, megírja az erdélyi magyar irodalom kegyetlen, kellemetlen és már most, elore divatjamúltnak bélyegezheto történetét – hallom, hogy ma minden témák legrosszabbikával, Wass Alberttel foglalkozik, jó író rossz íróval: van ebben valami fönségesen perverz és értelmetlen -, és lehet, hogy nem.

Ágoston Vilka tokéje, az, hogy fölfoghatatlanul szabad ember maradt, szabadabb, mint bármelyikünk, nem értékesítheto. Bölcs ember, tapasztalt rágcsálóirtó nem költ a tokébol, csak a kamataiból. Vilka nem azért szabad ember, hogy ebbol irodalmi hírnevet szponzoráltasson. O ilyen, kinek mi köze hozzá. Zavartan röhincsél, favicceket, furcsa élceket farag, nem szereti, ha róla van szó. Hagyják békén.

De a puszta léte, a lebírhatatlan autonómiája közhasznú: ha – ami elofordul – a lelkes, patetikus, fönnkölt giccsbe tévednék, köhögorohamot kapok, ha közben Vilka eszembe jut. Micsoda érdeme egy írónak, ha a jelenléte elég ahhoz, hogy néhány szívbol jövoen oszintétlen szerelmes levél megíratlan marad.

Vilka, mi tagadás, mindenkit zavar. Irigyelni nincs miért, tisztelni nem szabad, követni nem lehet. Megfeledkezni róla: lehetetlen.

Csak a kesernyés érzés: ilyennek kellett volna lenni. S a még keserubb: ezt az érzést szinte lehetetlen megosztani azokkal, akik – az író rejtett szándékának megfeleloen – nem ismerik és nem értik.

Zavarba ejto ember, s most, úgy látszik, meg is öregedett, s ez szintén kimondatlan szemrehányás, hiszen szemben mindenkivel, o semmit se változott diákkora óta, nem látszik másnak, mint ami, s nem is volt semmi oka rá, hogy megváltozzék. S míg mi, többiek, belekövültünk az élettörténetünkbe, addig Vilka fiatalon, bizonytalanul, osztályozhatatlanul még az lehet, ami akar – igaz, nem akar semmit, talán ez a titka -, fiatalon fog meghalni akárhány évesen, megfejtetlenül. Hiszen le tudjuk írni a szabadság gesztusait, a szabadság habitusát, de a megtestesült szabadság olyan, mint a levego. Mit lehet mondani a levegorol?

Lélegezzünk.

Élet és Irodalom

51. évfolyam, 27. szám

Comments are closed.