Szegő György
Thury Levente
(1941-2007)
Levi újító volt. Most megint újított: elment. Ma inkább innovatívnak mondjuk a keresot, aki nem nyugszik bele a dolgok jelen állásába.
Keramikusként végzett a 60-as években, egy olyan korszakban, amikor a magyar iparmuvészet experimentális alkotói iskolát teremtettek a szilikátban és a textilben is. Nem volt hálás pozíció ez itt akkor (sem). De o még ezt a csoportszabadságot, turt szerepet is kevesellte, átlépett mufajok és technikák határain is. Par excellence plasztikai muvészetet muvelt. Halálával az egyik legjelentosebb magyar kortárs szobrászpálya tört most ketté. Bár kiemeltnek egyáltalán nem nevezheto köztéri megbízásaiban inkább alkalmazkodott a tradíciókhoz, félreérthetetlenül rá lehet ismerni, hogy az alkotójuk Thury Levente.
Hogyan tudott egyszerre kereso és orzo lenni? Rendkívüli kíváncsisággal nézett szét, akármerre járt az Új- vagy az Óvilágban. Egyik ose a glóbuszszerte a szétszóratott túlélo családtagok szüloföldjérol nyughelyére és vice versa hordta zsebben rokonaik sírdombjainak szilikátrögeit. Levente valahogy hasonlóan babrált a közös tudásunkkal. A szellemi szférák hordalékában keresett és talált. Baráti beszélgetéseken kételkedett a „lelet” hitelében, csiszolgatta, néha széttörte és újra összerakta a fogalmakat. Nem engedte, hogy a téma kiüresedjen. Persze hogy e témák jelentek meg a muvekben. Talán mégis, leginkább a szobrász teremto munkájának lényegét sikerült megragadnia. Ezért is tartott ki évtizedeken át egy Pygmalion-változatnál, a Gólem-készítésnél. Hozzátanult. Elsok között kezdeményezte, hogy az addig a közbeszédbol kitiltott judaisztikai ismeretek legyenek a társadalmi kommunikáció részei. Hogy a Chagall Kör-Ájin Csoport (1989-95) tan-beszélgetéseinek témái váljanak a társadalom megújulásának katalizátorává. Így gondolkodott a kulturális programokról, a muvészeti és kiállításkurátori teendokrol is. Nem tudni, honnan vette óriási energiakészletét, de keresztül tudott vele vinni bármi lehetetlent.
A korábban a modern képzomuvészet szempontjából periferikus Budapesti Zsidó Múzeumból mára az egyik legprogresszívebb és ugyanakkor népszeru kiállítóhely lett, miután – barátságunk és tesz-vesz munkálkodásunk egyik csúcsaként – megrendeztük a Diaszpóra (és) muvészet címu tárlatot a régi-új falak között. A kiállító kortárs muvészek velünk együtt értették meg, hogy mára az egész hagyományos muvészet és maguk a manualitáshoz kötodo alkotók is: diaszpórában élnek.
A csalódásokat – a fentiek nyomán – menetrendszerunek kellett tekinteni. Soha nem láttam, hogy ezek a kedélyére telepednének. Huncut ráncai a szeme sarkában mindig mulattak valamin, múlatták a pesszimista gondolatokat és mulattatták imponálóan nagyszámú és jelentos figurákból álló baráti társaságát. Nemcsak filozófia implicit humorát tudta víg, élo beszéddé formálni, de a származás által két irányból rábízott „hozott anyagot” is: a kelet-magyarországi kisnemesi-paraszti bölcsességet, és a pestinek csúfolt zsidó metanyelvi közeget, ami alig van már jelen itthon. Talán a kíváncsiságon túl, azért is járt szerteszéjjel, hogy ennek utolsó morzsáit felcsipegesse. Londonból, Izraelbol vagy Amerikából, azután hazatérve repatriálja ezt az elszállt, majd elfeledett pesti szlenget – sokak örömére és ámulatára.
Levente gyógyító volt. Gyógyító muvészetet csinált – nem tudom, tudta-e, vagy csak gyakorolta, de annyira sikeres volt, hogy még saját nagy baján is segíteni tudott. Legújabban, amikor már a mozgásában is korlátozta a betegség, szobrai, gólemei kezdtek el mozogni. Amikor a társadalom elkezdett megint „büdösözni”, Levente plasztikájából – mint a homeopátiás terápiában – milligrammnyi illat sugárzott a tárlatlátogató felé. Az egyik aroma az Emberszag képaláírást viselte. (Nemsokára láttam a nagy nemzetközi mustrákon, hogy mások – kicsit lemaradva – hasonló irányban újítottak.) Egyáltalán, a Thury-képcímek szarkasztikus szövegei tartották egyensúlyban energiáktól duzzadó plasztikáit. A szó erejét is bevetve kontrollálni tudta a rút és a szép (mi is az? és honnan tudjuk, o miféle szépre gondolt?) egyensúlyát. Gólemei mimikáját – kicsit persze a kerámiaégetés esetlegességének, mázredoinek-repedéseinek is hála – saját arcának meghitt, belénk égett rajzolatára tudta átgyúrni, amit aligha feledünk el mi: barátai és közönsége.
Szegő György
Élet és Irodalom
51. évfolyam, 27. szám
