Forrás: ÉS

RAUSCHENBERGER PÉTER

Mi van veled, demokrácia?

Bő másfél évtizeddel ezelőtt létrehoztunk egy számunkra új politikai és gazdasági rendszert, a többpártrendszeru képviseleti demokrácia és a tokés piacgazdaság kombinációját. Az alkotmányos rend szilárd, közvetlen veszély nem fenyegeti. Az ország kicsi és rendkívül nyitott gazdasága a kilencvenes évek második felére túljutott az átalakulási válságon, ami közvetlenül a rendszerváltás után a nemzeti jövedelem és a foglalkoztatás drámai visszaesését okozta, és durván tíz éve, ha hullámzó mértékben is, de növekszik. Gazdasági és politikai szempontból is sikeresen bekapcsolódtunk a nemzetközi együttmuködés egy új rendszerébe. A társadalom szerencsésebbik fele viszonylagos jólétben él. A lelkiismereti szabadság és a magánélet korábban példátlan háborítatlanságot élvez. Jogállam van, a szabadságunkat és biztonságunkat stabilan muködo intézmények védik. Vannak valódi politikai jogaink. Ha a közügyekrol tájékozódni akarunk, a legtöbb esetben megtaláljuk hozzá a forrásokat, ha el akarjuk mondani a véleményünket, különösebb kockázat nélkül megtehetjük. Mindez nem kevés, sot, nagyon fontos.

Most mégis sokan úgy érzik, hogy ezzel az új rendszerrel valami nagy baj van. Korábban is jellemzo volt a demokratikus politikával szembeni szkepszis. Ebben a választási ciklusban azonban olyan események történtek, amelyek kapcsán talán nem túlzás válságról beszélni, amely a demokratikus alapintézményeket is érinti.

*

Szeptemberben fontos dolgok derültek ki a miniszterelnökrol. Kiderült, hogy az államháztartás és a közszolgáltatások állapotát rendkívül súlyosnak ítéli, úgy látja, ez a helyzet azonnali beavatkozást kíván, amely nagy társadalmi konfliktusokkal fog járni. Kiderült, hogy nagyon rossz véleménye van az elozo ciklusban elobb Medgyessy Péter, majd saját maga által vezetett kormány teljesítményérol, s a közügyek szomorú állapotáért a gyenge kormányzati teljesítményt teszi felelossé. Kiderült, hogy a választást megelozo idoszakot úgy értékeli, hogy abban elozo kormányával együtt arra törekedett, hogy a választópolgárok ne szerezhessenek valós képet az ország állapotáról, mert csak így nyerhette meg a választást.

A Balatonoszödön, a frakciótársak elott a felrázás szándékával elmondott beszéd hatására hónapokig tartó utcai tiltakozás bontakozott ki. Békés és törvényes demonstrációk, eroszakos és jogellenes zavargások is voltak.

A köztársasági elnök, miközben elítélte a törvénysérto utcai megmozdulásokat, a korábbi elnökök politikai magatartásában adott mintákon messze túllépve kijelentette, hogy a miniszterelnök morális válságba taszította a magyar demokráciát, s hogy véleménye szerint erre a válságra valódi megoldást csak a miniszterelnök távozása jelentene.

Az ellenzék vezeto ereje politikájának középpontjába azt az állítást helyezte, hogy mivel a kormánytöbbség a választók félrevezetésével megnyert választás révén alakult ki, a koalíció valódi demokratikus felhatalmazás nélkül kormányoz. Politikai célul azt tuzte ki, hogy ezt a helyzetet mielobb megszüntesse. Ennek eszközéül elobb a szakértoi kormány felállítását látta alkalmasnak, késobb a kormányzás népszavazási kezdeményezésekkel történo ellehetetlenítését és lehetoség szerint az elorehozott választás kikényszerítését.

A köztársasági elnök egy alkalommal a Fidesz politikájának a népképviselet alapintézményét kikezdo jellegérol is szokatlan eréllyel mondott véleményt. Ez akkor történt, amikor az önkormányzati választás után Orbán Viktor ultimátumot adott a koalíciónak Gyurcsány Ferenc leváltására, s kijelentette, hogy a miniszterelnök által kezdeményezett parlamenti bizalmi szavazást színjátéknak tekinti, amelytol pártja távol marad, helyette az ultimátum nem teljesítése esetén bizonytalan stratégiával és ideig az utcára szólítja a híveit. Sólyom László ekkor nyilvánosan felszólította a Fideszt a bizalmi szavazáson való részvételre, amivel azt fejezte ki, hogy morális válság ide vagy oda, a tavasszal választott parlament mandátumát nem lehet megkérdojelezni. A szavazáson való részvétellel a Fidesz kénytelen volt elismerni a parlamenti többség jogát arra, hogy miniszterelnököt válasszon.

Véleményem szerint az elnök mindkét lépése rendkívül fontos, helyes és alkotmányos volt. Tény azonban, hogy Sólyom fellépésével a köztársasági elnöki szerepkör keretei is vitatottá váltak, így az elnöki intézmény is részévé vált az alapintézményeket illeto elbizonytalanodásnak. Az elnök két említett lépése heves ellenérzéseket váltott ki az egyik, illetve másik táborban. Sólyom konfliktusa Gyurcsánnyal és a pártjával nyílt. A Fidesz udvariasabb hangot üt meg az elnökkel szemben, de a viszonyuk minoségét jelzi az államfo általános ombudsman-jelöltjének tárgyszeru érvekkel indokolhatatlan minapi leszavazása. Sólyom fellépése csak kis részben volt sikeres. Az elnök nyilvánosan elmondott véleménye ellenére Gyurcsányt megerosítette a koalíciós többség. Intézményvédo felfogása miatt az elnök a Gyurcsány-kérdést innentol kezdve, ugyancsak helyesen, lezártnak tekinti, noha Gyurcsány természetesen mindaddig súlyos tehertétel a demokrácia erkölcsi legitimitásán, amíg hivatalban marad. Ami a parlament és a parlament által választott kormány intézményének védelmét illeti, a legrosszabbat sikerült megakadályozni azzal, hogy az elnök nyomására a Fidesz részt vett a bizalmi szavazáson, a válság intézményeket bomlasztó hatása azonban ezzel nem ért véget.

A következo problematikussá vált demokratikus alapintézmény a gyülekezési szabadság intézménye lett. A kormányoldal számlájára legalább négy olyan esemény írható, amely a gyülekezési jog elleni támadásként értékelheto. A legfontosabb ezek közül, hogy – még ha a törvénytelenül demonstrálókkal való térbeli közelség miatt alakult is így – október 23-án délután a rendorség eroszakosan lépett fel a Fidesz nagygyulésérol hazafele induló, a gyülekezési joggal teljesen törvényesen élo állampolgárokkal szemben, s erre a rendorséget felügyelo kormány semmilyen értékelheto módon nem reagált. Ezután a rendorség, jogi értelemben releváns indoklás nélkül, öt hónapon át lezárva tartotta a kormányellenes demonstrációk fo helyszínének számító Kossuth teret. Október 26-án a Fovárosi Közgyulés rendeletben kötötte az önkormányzat elozetes engedélyéhez a politikai demonstrációkon a színpadi és hangosító berendezések használatát, noha a gyülekezési jog gyakorlását az alkotmány törvényi szinten rendeli szabályozni. Ugyanekkor a fopolgármester, a várható gazdademonstrációt megakadályozandó, traktorral behajtani tilos táblákkal rakatta tele a város útjait. A rendeletet az alkotmánybíróság februárban megsemmisítette, a táblák miatt azóta is szégyenkeznünk kell. Mindeközben az MSZP vezeto politikusai nyilatkozataikban rendre megkülönböztetés nélkül, általánosságban szóltak az utcai politizálás ellen, mintha a politikai vélemény békés gyülekezés útján való kifejezése nem lenne a legtermészetesebb dolog egy demokráciában.

Nem szabad megfeledkezni azonban arról, hogy a gyülekezési jog részben azért vált konfliktusok terepévé, mert szeptember 17-étol kezdve voltak, akik eroszakos és félelemkelto módon fejezték ki az utcán a véleményüket. A félelemkeltés akkor is antidemokratikus, ha nem a hatóságok, hanem a hatóságokkal szembenálló tiltakozók keltenek félelmet. Szeptemberben és októberben sokan kényszerültek megismerkedni azzal az érzéssel, hogy nincsenek magától értetodoen biztonságban az utcán, nem pusztán a zavargások eroszakos jellege miatt, hanem azért is, mert a tüntetok egy része a Gyurcsány és kormánya elleni tiltakozást a hazai szélsojobb nyíltan antiszemita ideológiájával kapcsolta össze. Az árpádsávos zászló történelmi zászlóink egyike, lehetne akár egy olyan nemzeti szimbólum is, amely összeköt mindannyiunkat. Nyilvánvalónak tunik azonban, hogy akik ezzel a zászlóval járnak tüntetni, nem azért teszik ezt, hogy kifejezzék az összetartozásukat más véleményen lévo, mondjuk baloldali és liberális honfitársaikkal. Fekete ruhás, bakancsos emberek kezében pedig, akik azt kiabálják éppen világgá, hogy ki mindenkit szeretnének a Duna fenekén látni, még akkor is összemosódik ez a jelkép a nyilas szimbólummal, ha történetesen nem mindenki antiszemita, aki ezt a zászlót tüntetéseken használja. Március 15-én gyakorlatilag nem voltak kormánypártiak a budapesti utcákon. Senki nem gondolhatja komolyan, hogy azért, mert a fovárosban elfogytak a két kormánypárt támogatói. A jelenségre aligha lehet a félelem figyelembevétele nélkül reális magyarázatot adni. Senki nem élhet úgy a gyülekezési joggal, hogy az mások számára fenyegetést jelentsen. Többek között azért kell elore bejelenteni a demonstrációkat a rendorségen, hogy a rendorség ezt garantálni tudja, s a rendorségnek ezért kell feloszlatnia a be nem jelentett demonstrációkat. A november negyediki esti fáklyásmenet alkalmával a Fidesz becsülendo és sikeres erofeszítést tett, hogy az antiszemita szélsojobbtól térben és szimbolikusan is elválassza magát. Nem lehet elhallgatni azonban, hogy abban, hogy a Gyurcsány távozását – szerintem eredendoen joggal – követelo utcai megmozdulásokba a hungarizmus árnyalatai is belekeveredtek, egyebek mellett Orbán Viktor immár lassan évtizedes politikájának mára beérett gyümölcsét is láthatjuk. A mérsékelt jobb vezetojeként nem lehet súlyos következmények nélkül ciklusokon át az antiszemita szélsojobb támogatóinak szimpátiáját keresni, s vezetoiket alkalmanként szövetségesként kezelni, ha az ember úgy érzi, hogy a politikai középért való versengésben rosszul áll.

Az alapintézményeket megrázó válságjelenségek sorába tartozik a rendori csúcsvezetok és a szakminiszter bukásához vezeto botránysorozat, amelyben az ország különbözo pontjain rendorök által elkövetett buncselekményekre derült fény a helyszínelés közben elkövetett lopástól az emberrablásig, amelyek közül a Zsanett-ügy vonta magára a legjobban a közfigyelmet. A rendorség krízisével párhuzamosan a sajtó más fegyveres testületeknél, így a Köztársasági Orezrednél és a büntetés-végrehajtásban is feltárt mélyreható erkölcsi válságra utaló jelenségeket. Felmentését kérte a Nemzetbiztonsági Hivatal foigazgatója is, mint mondta, azért, mert többször jogos kritika érte az általa vezetett intézményt – az NBH tisztjei a titkosszolgálatokat akkor és most is felügyelo Szilvásy György építkezése iránt érdeklodo újságírókat zaklattak.

A rendorségi botrányok persze aligha lehetnek függetlenek az októberben történtektol. Az akkori kegyetlenkedésekben és tömeges jogsértésekben a rendorségnek ugyanaz az erkölcsi állapota mutatkozott meg, ami a fél évvel késobbi esetekben nyilvánvalóvá vált.

Az intézményi válság legújabb fejezete pedig a képviseleti demokrácia és a kormányozhatóság egy alapproblémáját illeti, nevezetesen azt, hol húzódik a határ azok között a kérdések között, amelyekben népszavazással felül lehet írni a kormány és a parlament döntéseit, és azok között, amelyek eldöntésére a mindenkori kormány és kormánytöbbség a választási gyozelemmel egyértelmuen szabad mandátumot szerez. Ha ebben bizonytalanság van, az önmagában is épp elég nagy baj, tetézi azonban a bajt, ha a kérdés megválaszolására hivatott két, elvileg szigorúan szakmai és pártatlan testület, amelyekre nagyon sokat bízunk a demokrácia alapveto játékszabályainak értelmezése terén, nevezetesen az Országos Választási Bizottság és az Alkotmánybíróság, egymással ellentétes módon válaszolja meg a kérdést. A Fidesz népszavazási kezdeményezései kapcsán sajnos ez történt. Ahogy a Fidesz hónapok óta politikai elfogultsággal vádolja az OVB-t, a kormányfo is megvádolta ugyanezzel az Alkotmánybíróságot, Halmai Gábor, az OVB elnökhelyettese egy tévéinterjúban nemcsak elfogultnak, hanem cinikusnak és színvonaltalannak is nevezte az Alkotmánybíróság határozatát.

*

A mi demokráciánkkal eddig is voltak bajok, az alkotmányos alapintézmények azonban lényegében jól funkcionálónak és kikezdhetetlenül stabilnak tunhettek. Az utóbbi kilenc hónap azonban mintha azt mutatná, hogy ezt többé nem gondolhatjuk.

Vannak, akik szerint az alapintézményeket részben azért érinthette meg a válság, mert az oszödi beszéd nyilvánosságra kerülése után a Fidesz nem maradt teljesen magára a köznyilvánosságban azzal a narratívával, hogy azok miatt a körülmények miatt, amiket Gyurcsány beszéde feltárt, a kormány és a parlamenti többség valamilyen erkölcsi-politikai értelemben híján van a demokratikus felhatalmazásnak. Ha a nem jobboldali véleményformálók egy része és mindenekelott az alkotmányos rend oreként eljáró államfo nem lett volna partner a demokrácia morális válságáról szóló diskurzushoz, akkor nem tartanánk itt. A demokratikus legitimitás morális kritériumairól való beszédet elutasító álláspontot motiváló alapveto intuíció az, hogy a demokratikus legitimitásnak csak procedurális, a jogban pozitív módon rögzített kritériumai lehetnek, mert ha valaki ezektol eltéro, például a jogban nem szabályozott erkölcsi kritériumok érvényességét állítja, ezeknek a pozitív-procedurális kritériumoknak a megkérdojelezhetoségét is állítja, így magát az intézményrendszert ássa alá. A miniszterelnök értékelése arról, hogy miként kormányzott az elozo ciklus második felében, semmiképpen nem tartozik ezek közé a kritériumok közé, ahogy arról sem rendelkezik az alkotmány, hogy mindig igazat kell mondania.

Bármilyen vonzó is formálisan ez az álláspont, s bármennyire helyes is a szigorúan pozitív-procedurális alapú közjogi legitimitás következetes védelme (amit szerintem az államfo nem mulasztott el), a demokratikus legitimitás közjogilag kikényszeríthetetlen erkölcsi szempontjairól nem lehet lemondani, mert azzal a demokrácia értelmérol mondanánk le. A fentebb vázlatosan és a teljesség igénye nélkül felsorolt intézményi válságjelenségeket önmagukban nem tartom értelmezhetonek, mert csak a jéghegy csúcsát jelentik. A jéghegy maga pedig a demokratikus legitimitás átfogó morális válsága, amely most kisebb-nagyobb intézményi válságokban ad hírt magáról. Rögtön elmondom, hogy közelebbrol mire gondolok.

*

Mielott azonban belekezdenék, jelzem, hogy van egy lényeges pont, ahol az általam eddig csak dicsért államfo egy megnyilvánulását legalábbis pontatlannak tartom. Nem fogalmazott az elnök pontosan, amikor azt mondta, hogy Gyurcsány Ferenc morális válságba taszította az országot. Gyurcsány eszkalálta a hazai demokrácia erkölcsi válságát, de a válság korábban is jelen volt.

Abból az egyszeru okból, hogy a demokrácia mindig válságban van, tulajdonképpen definíció szerint. Mert a demokrácia erkölcsi igazolása, amiért szeretjük, értékeljük, ragaszkodunk hozzá, ami miatt preferáljuk más elvileg lehetséges kormányformákhoz képest, olyan normatív szempontokon alapul, amelyeknek a demokrácia empirikusan nem tud megfelelni.

Ezeket a normatív szempontokat alapvetoen két témakörhöz tartozónak vélem. Az egyik az önrendelkezés, a másik az igazságosság.

*

Ami az önrendelkezést illeti, az alapeszme természetesen rousseau-i: az emberek közti viszonyok minden olyan szabálya, aminek valaki kötelezo érvénnyel érvényt tud szerezni, az emberi méltóságot sérto eroszak, hacsak nincs valami, az egyenlo felek között önkéntesen létrejött szerzodéshez hasonló alapja.

Embernek lenni csak közösségben lehet. Vannak olyan kérdések, amelyeket a közösség nevében kell eldönteni. E döntések nagy része olyan természetu, hogy csak akkor tudnak érvényre jutni, ha a közösség tagjai alávetik magukat ezeknek a döntéseknek. Amennyiben a rousseau-i elvet elfogadjuk, a politikai filozófia legalapvetobb kérdése az, hogy mely feltételek teljesülése esetén lehet morálisan igazolható, hogy a közösség a morálisan autonóm személytol elvárja az igazodást a közösségi döntésekhez, sot, egyes esetekben azt ki is kényszeríti.

Erre a kérdésre, elso közelítésben, a következo, vázlatosan megfogalmazott elvek adhatnak választ.

Vannak kérdések, amelyekben nincs szükség a közösség döntésére, mert a közösség tagjai maguk is tudnak dönteni külön-külön, és a döntésük nem befolyásolja a közösség jólétét. Ezekben a kérdésekben nem igazolható, ha a közösség nevében olyan döntések születnek, amelyekhez az egyénnek igazodnia kell. Ez a magánszféra sérthetetlenségének elve.

Az emberi személynek vannak elidegeníthetetlen jogai. Nem igazolható, ha a közösség nevében olyan döntések születnek, amelyek ezeket a jogokat sértik, a közösség, morálisan igazolható módon, nem várhat igazodást az egyéntol ilyen döntésekhez. Ez az alapjogok sérthetetlenségének elve.

Ezeken a kereteken belül akkor igazolható morálisan a közösség döntéséhez való igazodás kikényszerítése, ha a döntés bizonyos szabályoknak megfelelo eljárásban született. Ezek a szabályok azt hivatottak garantálni, hogy a döntést olyanok hozzák, akik aztán a döntésnek alanyai is lesznek, a döntéshozatali eljárás az érintettek egészét bevonja, mégpedig olyan módon, ami egyenlo lehetoséget, esélyt biztosít a részvételre a közösség minden tagjának. Ez a közösségi önrendelkezés és az egyenlo részvétel elve.

Az alkotmányos demokrácia az egyetlen kormányforma, ami azzal az igénnyel jött létre, hogy e normáknak többé-kevésbé megfeleljen. Morális megalapozását éppen ez adja.

Az elso két elv érvényesülését garantálja az alkotmány, amely korlátozza, hogy a közösség nevében megszületo döntések egyáltalán mire terjedhetnek ki. A nehézség abban van, hogy az alkotmány keretei közötti szabályalkotásban hogyan lehet érvényesíteni az önrendelkezés és egyenloség elvét. Többmilliós létszámú közösségekben valamiféle képviseleti rendszerre mindenképp szükség van.

Van három követelmény, aminek a teljesülése elso látásra minimálisan szükséges feltételnek tunik ahhoz, hogy a képviseleti rendszer eleget tudjon tenni az önrendelkezés és egyenloség elvének. Az elso, hogy a képviselok megválasztása során mindenki rendelkezzen szavazati joggal. A második, hogy mindenkinek azonos esélye legyen a közösség megbízottjává válni, pontosabban az esélye ne függjön mástól, csak a rátermettségétol. A harmadik, hogy amikor képviselot választunk magunknak, legyen meg a lehetoségünk arra, hogy reálisan meg tudjuk ítélni, hogy mi a választásunk jelentosége, errol nem túlságosan nagy erofeszítés árán releváns információkat szerezhessünk, valamint hogy a választott képviseloinket el tudjuk számoltatni.

A három követelmény közül az elsot az általános választójog garantálja, a másik kettorol azonban elso pillantásra látszik, hogy problematikus. Ha az imént vázolt elemzés a demokrácia erkölcsi igazolhatóságának feltételeirol helyes, ennek alapján mindenki könnyuszerrel azonosíthatja, hogy a mi demokráciánk erkölcsi igazolhatósága mely pontokon sérült. Szeptemberben ezeken a hasábokon amellett érveltem, hogy ha Gyurcsány az elozo ciklus második felében valóban úgy cselekedett, ahogy az oszödi beszédben leírta, akkor az elozo bekezdésben említettek közül a legutóbbi feltétel teljesülése elé gördített tudatosan akadályokat. Természetesen a valódi demokráciákban ezer másféle módon is sérülnek ezek a feltételek, ezek közül most csak a kettorol ejtek szót.

Az Eötvös Károly Közpolitikai Intézet kalkulációja szerint a pártok durván a tízszeresét költik kampányra a törvényes maximumnak, ami több, a témánk szempontjából releváns következménnyel jár. Egyrészt a joguralom durván sérül, hiszen ez illegális, mindannyian régóta tudjuk, mégsem történik soha semmi. Ha más okunk nem lenne rá, már ez is elég indok volna arra, hogy a politikai vezetok elszámoltathatóságában kételkedjünk. Sérülni látjuk továbbá azt az elvet, hogy a közösség nevében meghozott játékszabályok a jogalkotókra is vonatkozzanak. Másrészt azok a gazdasági szereplok, akik a pénzt adják, elkerülhetetlenül befolyást szereznek a pártok által képviselendo álláspontok kialakítására, amitol az egyenlo részvétel elve sérül súlyosan. Harmadrészt, mivel nagy finanszírozási képességu klientúrája értelemszeruen csak a hatalomgyakorlásban már résztvevo pártnak lehet, új kihívók megjelenése a pártok versenyében esélytelen, így a meglevo pártok pozíciója akkor is stabil lehet, ha nagyon rosszul funkcionálnak a politikai képviselet intézményeiként. Negyedrészt ez a gyakorlat buncselekményeken alapszik, kriminalizálja a politikai elitet és politikai tényezové tesz bunözoket, ahogy azt mindannyian szintén régóta sejtjük például az olajügyek kapcsán, és ez rombolóan hat a társadalom minden szereplojének jogkövetésére. Ötödrészt a pártok klientúrája szükségképpen olyan elonyökhöz jut, amely igazságtalanná teszi a gazdasági versenyt. Hatodrészt a klientúra kiszolgálása a közpénzfelhasználásban pazarlást eredményez, ami joggal váltja ki mindannyiunk dühét, és érthetoen váltja ki a közteherviseléshez való cinikus hozzáállást.

A kínálatvezérelt politikai piacon, amelynek fogyasztói, az állampolgárok általában rendkívül alulinformáltak, nagyon kevés forrásból, nagyon egyszeru narratívák által szervezett módon tájékozódnak, a tömegmédiumok feletti befolyás igen nagy ero. A médiabefolyás pedig gazdasági ero és már meglevo politikai hatalom kérdése, ami szintén problematikus az egyenlo részvétel elve szempontjából.

*

Sokkal kevésbé egyértelmu, hogy mit várunk a többpárti demokrácia és a tokés piacgazdaság kombinációjától igazságossági szempontból. Bármit várjunk is azonban tole, az errol szóló közösségi döntés érvényesíthetoségének rögtön van egy nagyon kemény korlátja, nevezetesen az, hogy a kereskedelem globális, a gazdasági teljesítmény eredményének elosztását szabályozó közösségi döntések pedig jobbára nemzetállami szintuek, s ha ezek a toke számára kedvezotlenek, egyszeruen odébbáll. Az ország mindenkori menedzsmentjének nagyon nehéz feladata volt, ha azt akarta, hogy a globális tokés gazdaságba való bekapcsolódásunk ne járjon a foglalkoztatottság összeomlásával, s a foglalkoztatás pedig ne kizárólag a munkaero olcsóságán alapuljon. A drágább foglalkoztatásnak a magyar munkaero által eloállított magas hozzáadott érték teremthette volna meg az alapját, ezt azonban a szocialista ipar igényeihez alakított, s azzal együtt összeomló szakképzési rendszer fejlesztésének késlekedése nem támogatta. A foglalkoztatást drágító adó- és járulékterhek csak a multinacionális vállalatoknak adott rendkívüli kedvezmények árán maradhattak magasan. Az ilyen módon nem tehermentesített foglalkoztatók azonban maguk is megtalálták az elvonások megkerülésének módjait. Az egyes gazdasági szereploknek adott kedvezmények, a legalitás és a törvénytelenség közti határok elmosódása, valamint a politikai kliensrendszer együttes hatására a hazai kapitalizmus nagyon messze került a tisztességes verseny ideáljától. Az a gazdasági szereplo, aki nem tartozik egyik párt érdekkörébe sem, tisztán foglalkoztat és rendesen megfizeti az adókat, ma abból választhat, hogy tönkremegy, elmenekül vagy maga is korrupttá lesz. Ilyen körülmények között a közteherviselés iránti lojalitás természetszeruen szívódik fel szinte nyomtalanul. Ennek következtében egyrészt az állami közszolgáltatások finanszírozásában az egyre csökkeno számú, a közteherviselés alól kibújni nem tudó szereplo jövedelmének központosítása jön csak szóba, ami bebetonozza az elvonások nominálisan magas szintjét, és törvényszeruen vezet a közszolgáltatások finanszírozási válságához, másrészt összeomlik a szociális biztonság alapja, a legális alkalmazotti foglalkoztatás, amely nélkül a megöregedo vagy megbetegedo munkavállaló a teljes létbizonytalansággal néz farkasszemet. A szakirodalomban meglehetosen tág határok között szóródó adatok lelhetok fel a szegénység tömegességére vonatkozóan, az OECD egy minap publikált tanulmánya szerint azonban, amelyben a szervezet húsz tagországát hasonlították össze, az elmúlt tíz évben Magyarországon nott a leggyorsabban az alsó és a felso tized közti jövedelmi különbség, megelozve az Egyesült Államokat. A leromló közszolgáltatásokhoz való hozzáférésben mutatkozó egyenlotlenségek feltehetoen a jövedelmi különbségeknél is nagyobbak. Az egyenlotlenségeket ráadásul nehéz elfogadni, mert, tekintettel a hazai eredeti tokefelhalmozás zavaros körülményeire és az általánosan korrupt közviszonyokra, nehezen hiheto, hogy mindig valódi teljesítménykülönbségeken alapulnának.

*

Ilyen körülmények között nem meglepo, ha úgy érezzük, a népképviselet, a népképviselok irántunk való felelossége, a nyilvánosság és a törvény elotti elszámoltathatósága, a képviseleten keresztül megvalósuló közösségi önrendelkezés illúzió, a demokrácia díszlet csupán. Érteni véljük, hogy a díszlet mögött arról van szó, hogy a gazdasági hatalomból politikai érdekérvényesítést és közvéleményt lehet vásárolni, a médiahatalomból politikai és gazdasági ero lesz, a politikai hatalomból pedig ismét gazdasági elonyök sokasága és médiabefolyás, és itt a kör bezárul. Önrendelkezés, fair piaci viszonyok és joguralom helyett egy zárt, oligarchikus és a jog felett álló elit politikai, gazdasági és médiauralma épül ki, egy olyan elité, amely kiszipolyozza a társadalom eroforrásait, de cserébe nem nyújt olyan vezetési szolgáltatást, ami legalább a létbiztonságot és a társadalmi béke feltételeit biztosítaná.

Csalódtunk a demokrácia iránti várakozásainkban. Ez a demokrácia erkölcsi válságának valódi tartalma.

S ha jön egy magas, szoke férfi, foglalkozására nézve miniszterelnök, civilben milliárdos üzletember, korábban KISZ-vezeto, s azt mondja, kedves emberek, mostanáig hazudtam nektek, nem bántam felelosen a hatalommal meg az adótokkal, amit jobb híján rám bíztatok, nehogy együgyuségetekben azt a másikat válasszátok helyettem, de mostantól minden más lesz, oszinteség lesz, meg persze sírás és fogak csikorgatása, mert közben sajnos immár szájközépig ér a szar, nos, talán értheto, hogy ezt nem vagyunk hajlandóak mindannyian az igazság diadalaként ünnepelni.

*

A demokratikus legitimitás említett problémái természetesen nem a mi ifjú demokráciánk sajátosságai. Azok az erok, amelyek a képviselet útján megvalósuló önrendelkezés, a népképviselok elszámoltathatósága, a kompetens és egyenlo részvétel ellehetetlenítése irányában hatnak, a természeti szükségszeruség erejével lépnek fel minden modern tömegdemokráciában. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a demokratikus ideál irreleváns volna. Az empirikus demokráciák távol állnak az ideáltól, ugyanakkor muködnek bennük a demokratikus eszménybol származó normák. A demokráciával kapcsolatban hiba lenne monofizitának lenni. Nem az oligarchikus muködés az egyetlen realitás. Mindaddig, amíg a közösségi önrendelkezésnek az emberi személy morális autonómiájából levezetett eszméje olyan normák forrása, amelyekhez a képviseleti intézményrendszer muködését újra és újra hozzámérjük, addig a demokrácia nem puszta díszlet, bármilyen rosszul muködjön is. Az eszmény egyrészt az intézményalkotás elve, másrészt jelen van a demokratikus közösség kultúrájában. A jól megalkotott intézmények sem képesek önmagukban megóvni a demokráciát a látszattá válástól a közösség kultúrájában élo normák nélkül. A mi demokráciánk mindenekelott abban különbözik a régi nyugati demokráciáktól, hogy a demokratikus közösség és kultúrája még nem elég eros.

A mostani ciklusban kibontakozott morális és intézményi válság alkalmat ad arra, hogy ráeszméljünk, a politikai közélet nemcsak a bal- és jobboldal közti küzdelem terepe, hanem a demokráciát kiüresíto természeti erok és a demokratikus eszmény közötti küzdelemé is, s hogy az elobbi nem lehet annyira fontos, hogy feladjuk miatta az utóbbit.

*

A bevezetoben röviden leírt intézményi válságról forgalomban van két, egymásnak mindenben ellentmondó narratíva. Az egyik nem látja az államfo által emlegetett morális válságot, a másik nem látja a kordonbontó Orbán populizmusában az alapintézményekre leselkedo veszélyt. Az egyik nem akarta meglátni októberben a rendori önkényt és brutalitást, a másik nem akarta meglátni az utcán fenyegetozo hungarizmust. Az egyik most éppen mélyen meg van gyozodve az Alkotmánybíróság korruptságáról, a másik az Országos Választási Bizottságéról. Az egyik szerint a lopakodó nácizmus cinkosa mindenki, aki jobboldali, a másik szerint az egyben átmentett komcsi oligarchiának falaz mindenki, aki baloldali vagy liberális.

Más tévéket néznek, más újságokat olvasnak.

Azért ilyen erosek ezek a narratívák, mert nincs olyan család, amelyikbe az elozo század bele ne égette volna, hogy félni kell. És azért olyan romboló hatásúak a demokratikus kultúrára ezek a narratívák, mert a félelem igazolásul szolgál, hogy a demokratikus normák bármilyen megsértését elnézzük annak, akit jobb híján a politikai képviselonknek vélünk, s akitol a védelmet reméljük a rémmel szemben.

Ezzel mind Ferenc, mind Viktor, akik távoztával egyébként sokkal jobban aludnánk mindannyian, jól jár. És pont emiatt ignorálhatja mindkét kituno tábor olyan könnyedén a demokratikus normákat, hogy a végén aztán majd tényleg félni kell.

*

A demokrácia a közösségi együttélés és önrendelkezés kultúrája büszke emberek számára. Vagy, Bibó szavával, olyan emberek számára, akik nem félnek. Kultúrát rombolni könnyu, építeni nehéz. Eltart egy darabig.

De sokan dolgoznak rajta. Például minden politikus, aki az egzisztenciális kiszolgáltatottsága ellenére is képes adott esetben a lelkiismerete szavát követni. Minden vállalkozó, aki nem vesztegeti meg a korrupt önkormányzati vezetot, hanem inkább feljelenti. Minden megvesztegethetetlen rendor és köztisztviselo. Minden szerkesztoség, amelyik orzi az erkölcsi függetlenségét és teret ad a viták lefolytatására. Minden megfélemlíthetetlen újságíró. Minden állampolgár, aki nem törodik bele, hogy ledózerolják a lakóhelyén a klasszicista házakat, és kivágják a százados platánfákat, mert kell a hely a csókos befektetonek, és másokkal összefogva használni kezdi a jog és a nyilvánosság adta lehetoségeket a szukebb környezete sorsának alakítására. És mindenki, aki megfizeti az adót, megérzi, ha a kedvenc lapjában az arcába hazudnak, és meg meri kockáztatni, hogy a demokratikus ideáltól való eltérést költségessé tegye a saját politikai képviseloi számára. Ok azok a homokszemek és kavicsok, akikben a demokráciát kiüresíto gépezet fogaskerekei elakadnak.

Ha szerencsénk van, egyre többen lesznek.

Más út, azt hiszem, nincsen.

Élet és Irodalom

51. évfolyam, 27. szám