Forrás: ÉS

KONDOR FERENC

Történelmek

Televízió

Figyeljük és tiszteljük a konkurenciát, ezért kivételesen minden irónia nélkül és őszinte szívvel írjuk, hogy igen fájlaljuk kollégánk, Szerbhorváth György távozását a Népszabadság tévékritikusi posztjáról, nota bene e távozás, mint a verebek csiripelik, nem önkéntes típusú volt. A kolléga, akit mi személyesen nem ismerünk, Érzelmes búcsújában realisztikusan sötét képet fest a magyar televíziózásról (magunk ennél durvábbak szoktunk lenni), és nagyjából azt állítja, hogy nincsen remény, nincsen remény – bár talán a magyar dokumentumfilmesekben még reménykedhetünk. A megállapítással teljesen egyetértünk, a Duna Televízió műsorairól értekezvén már mi is megjegyeztük, hogy valóban a tévézés mentsvára a dokumentumfilm, bármilyen nehéz a sorsa is az alkotóknak és alkotásaiknak. Most újra felhívjuk a figyelmet arra, hogy míg a Magyar Televízióban immár fél éve fékevesztetten ünneplik szörnyű műsorokkal és ismétlésekkel (Egy óra múlva itt vagyok – hoppá!) az ötvenedik születésnapjukat, addig a Dunán – melynek szemlélete, ideológiája amúgy távol áll tőlünk – sok más mellett az elmúlt hetekben két figyelemre méltó dokumentumfilmet is levetítettek.

Előbb Varga Ágota A csolnoki rabtábor című munkáját tűzték műsorra, mely az ötvenes évek magyar történelmének egy olyan szeletét mutatja be, melyet az át- és túlélőkön, valamint néhány történészen kívül aligha ismert valaki is, mi legalábbis ez idáig nem hallottunk róla. A közel kétórás filmben feltárul egy teljesen ismeretlen világ egy olyan rabtáborról 1952 és 1956 között, mely a recskihez fogható csak, bár talán a munkakörülmények (a raboknak szenet kell bányászniuk elképzelhetetlen viszonyok között, igaz a szabad és igazi vájárok is ezt a munkát végzik, de azért mégis) a recskinél is borzasztóbbak. A mű tradicionális, “beszélő fejek” formakonstrukcióra alapozódik, s azon túl, hogy igen sok ismeretanyagot “közöl”, megvillantja a valódi emberi tragédiákat is: például a felelősségét tagadó rabtartó figurájában vagy az egyik őr feleségének alakjában, s általában abban, ahogy érzékelteti a múlt feldolgozatlanságát, az egész korszak utólagos megemésztetlenségét és a többi. Sajnos a rendező, Varga Ágota nem használta ki igazán az így felkínálkozó lehetőségeket, átsiklott az egyes emberi történeteken, ahelyett hogy inkább ezeket ábrázolta volna részletesebben. Ám múlhatatlan érdeme, hogy egyáltalán elkészítette ezt a filmet – mondhatni az utolsó pillanatban, ugyanis a történet szereplői közül már kevesen élnek, s ők is benne vannak a korban, ahogy mondani szokás. Az egyébként szomorú mű tehát a szó legszorosabb értelmében dokumentáció, s talán ha volna rá pénz, érdemes volna folytatni is a filmes kutatást ez irányban. De már megint hülyeségeket beszélünk, ilyesmire nincs pénz, tessék utánanézni, mennyiből készült A csolnoki rabtábor, lesznek nagy elcsodálkozások.

Balogh Júlia Volt egyszer egy háború című dokumentumfilmje egy részben másfajta történelmet idézett meg, noha áttételesen ez a mű is egy nép vesszőfutásáról beszélt, csak egy kicsit mégis másképpen. A cím Izrael 1967-es hatnapos háborújára utal Egyiptommal, Jordániával és Szíriával szemben. Izrael 1967. június 5-én (hadüzenet nélkül) megelőző csapást indított az említett országok ellen, melyek közül – mintegy előzményként említjük csak – Egyiptom felvilágosult uralkodója, bizonyos Nasszer úr Izrael népét a tengerbe kívánta volna szorítani (kiváló karikatúrák születtek e témakörben az arab sajtóban a természetesen kampós orrú, seggbe rúgott és a szakadékba/tengerbe hulló zsidóról). Ennek a történetnek könyvtárnyi irodalma van, elérhetők interneten filmes feldolgozások is, Balogh Júlia verziója azért lehet mégis érdekes, mert a háború negyvenedik évfordulójára készült: mondhatni, ünnepi adás, csak épp a Dunán július elsején adták le. Az izraeli hadsereg – ahhoz képest, hogy az ország népe rettegett és állítólag már több tízezer hullazsákot is “bespájzolt” jövendő veszteségeire – hat nap alatt gyakorlatilag legázolta a környező arab katonai potenciált, noha erre senki a világon esélyt sem adott volna, és körülbelül 70 ezer négyzetkilométerrel növelte a Herzl Tivadar által is megálmodott ország területét.

Nézzük történetileg a dolgokat: a mai izraeli hadsereg a világ egyik legerősebbje, látjuk, dolgokban jártas férfiak (és nők), egyenként sok százezer (ha nem millió) forintot érő felszerelésben, a legkorszerűbb pusztító erő birtokában, és láthatóan öntudatosan, eltökélten teszik, amit tenniük kell, ellenfélnek a legkisebb porcikánk sem kívánja őket, mert szeretjük mi, ha van még egy utolsó esélyünk az életre. Az 1967-es hadsereg, bár Mirage vadászgépekkel volt felszerelve, nem ilyen volt. Balogh Júlia szerkesztő-rendezőként megválogatva a visszaemlékező interjúalanyait (a háborúban résztvevő fotóst, orvost, haditudósítót [mindannyian magyarok], egyszerű ejtőernyős katonát, s persze a magasabb rangú és ezért többre rálátó irányítókat), arra tereli figyelmünket: a még a huszadik évét sem betöltött ország egyszerű népe nem is gondolta, hogy az ellenállás (!) lehetséges lesz, és erre egyáltalán fel vannak készülve. A filmben Dan Ofry, egykori haditudósító és a háborúról világhírű könyvet író emlékező mondja ki a valószínűleg legfontosabb mondatokat: az akkor nagyjából 3 milliós Izrael tönkreverte a több százmilliós, érintett arab közösséget, és ami az emlékezetben a legfényesebben tündököl: Jeruzsálem és a Sirató Fal kétezer év után újra a zsidóké, marcona ejtőernyősök könnyei áztatják.

Arról most nem ejtünk szót (a film alkotói megtették, és helyesen tették), hogy Izraelnek talán túl nagy volt a győzelem, és egyes elemzők szerint a mai problémák is innét eredeztethetők, “túlnyerték” magukat, s ezt nyögi a környéken mindenki, arab, zsidó. Arról sem, hogy az egyik interjúalany egyszer csak “blitzkrieg”-nek nevezte a hatnapos háborút, ami ugye egy zsidó szájából kissé furcsán hangzik, még akkor is, ha ebben bizonyára szinte felfejthetetlen pszichikai mélységek, erők rejtőznek. Inkább arról szólunk még röviden, hogy kompozíciós értelemben a mai, színes részek és a valahai fekete-fehér híradós részek között sokszor nem volt átjárás, jól kivehető kapcsolat, ha meg volt, akkor az időnként túl didaktikusnak tűnt. A Volt egyszer egy háborúból is – csakúgy, mint A csolnoki rabtáborból – hiányzik az elementárisabb személyesség, de most is belátjuk, hogy a történelmi dokumentálás itt is jogos előnyt élvezett.

A Duna TV érdeme tehát, hogy ezeket a filmeket (is) levetítette, de éppen ezért nem hallgathatjuk el, hogy az adások időpontja enyhén szólva sem ideális: Varga Ágota alkotását éjjel nézhettük meg hétfőnként, ráadásul a két rész között egy hét telt el, Balogh Júlia filmje vasárnap délután pergett. Vajon kik láthatták őket?

Tulajdonképpen mégiscsak Vörösmartynak van igaza.

(Duna TV – A csolnoki rabtábor, jún. 11., 18., 22.25, 22.15; Volt egyszer egy háború, júl. 1., 16.00)

Élet és Irodalom

51. évfolyam, 27. szám

Comments are closed.