Forrás: NOL

kentaurbeszéd

Népszabadság * Babarczy Eszter * 2007. július 7.

Kép: Tettamanti Béla Valami baj lehet velem, mert Churchill bon mot-ja szerint se szívem nincs, se eszem. Egész ifjúságomban konzervatív-liberális emberként határoztam meg magam. Aztán egy nap, túl a negyvenedik születésnapomon, azon kaptam magam, hogy baloldali lettem. Egy boldogtalan baloldali.

A Kádár kor végóráit járta, üldögéltünk egy családi vacsorán. Nagybátyám, az ellenzéki filozófus, aki biztosan benne volt az első tízben a Kádár-rendszer persona non grata listáján, és évtizedek óta alkalmi munkából tartotta fenn magát, megállapításszagú költői kérdést intézett a család többi tagjához, nem is tudom, hogy sajnálkozva, vagy inkább elégedetten. Ki beszél még itt egyszer Marxról? Soha többet nem lesz senki Magyarországon baloldali.

Nem volt a rendszerváltás elitjének politikai eszméje az emberi jogi liberalizmuson, a nemzeti folytonosságelven és a sértődött antikommunizmuson, illetve, a másik oldalon, a technokraták „modernizáció-ideológiáján” kívül. A kapitalizmus valóságára, hogy ugyanis mi van azokkal, akik alul vannak, és miféle méltóságot, miféle reményt, miféle ígéretet nyújthat majd számukra ez a rendszer, nem volt válaszunk. Nem is tartottunk még ott, hogy válaszunk legyen. Nem ismertük a kapitalizmust.

Ezek az értékek – a „modernizáció” baloldali értéke, a jogállamiság kiépítésének liberális értékei és a kádári hatalmi struktúra felszámolásának jobboldali értékei – ma nem érvényesek, nem alkotnak programot. A ma kormányzó oldal mégis úgy tesz, mintha még programot lehetne építeni rájuk. A kapitalizmus, a piac, a jogállam, a demokrácia, a pluralizmus – mindez megtörtént, itt van, nem a jövőben. Kicsit szeretjük, sokszor nem. Valóság, amivel kezdeni kéne valamit.

Ha a mostani reformok értelmét nem ködösítené el az őszödi beszéd és a jobboldal elszántsága a kormánybuktatásra, ha most Magyarország képes lenne gondolkodni, akkor arról kellene gondolkodnia, milyen kapitalizmust akarunk. Egyetértek a jelenlegi kormánypártokkal abban, hogy a baloldali értékekhez (több méltóságot, több lehetőséget mindenkinek) az állam megrendszabályozásán keresztül (vagyis egy neoliberális programon át) vezet az út. De azzal egy cseppet sem tudok egyetérteni, hogy ezekről a civilizációs értékekről nem beszélünk. Ha nem beszélünk róluk, akkor nem léteznek.

Az az értelmiségi közeg, amelyből származom, és amelyben az életem egy részét töltöm ma is, státust és jövedelmet veszített a rendszerváltással. De a státus- és jövedelemvesztésen túl valami más is fáj nekünk: az, hogy nincs miben hinni. Látszólag nincsenek célok, amelyekért az ember meghozza az áldozatot, mert nincs ezekről a célokról szó.

A Gyurcsány-kormány tragédiája, hogy a méltányosabb társadalom víziója összemosódik a költségvetés kiigazításával. A választások előtt a technokrata elit egyre arra buzdította a kormányfőt, hogy „adj neki, tedd rendbe, szorítsd meg, racionalizálj, modernizálj!”. A kormányfő, abban a hiszemben, hogy a magyar szakértői elit mögötte áll, felgyűrte az ingujjat, és nekilátott. A racionalizálás azonban nem cél a politikában. A technokraták nem tudnak célokat adni. Célok, a civilizációnkat megfogalmazó értékek nélkül pedig ez a reform elfogadhatatlan. Lehet persze egy reformdiktatúrában hinni (a gyógyszer hatása nem szavazás kérdése), de a mi hektikus, semmi se drága politikai ciklusaink következtében társadalmi támogatás nélkül minden reformintézkedés halálra van ítélve. Jön a jobboldali kormány, juszt is mindent viszszacsinál, és nem lesz, aki tiltakozzon.

Azt gondolom, ennek a jelenlegi reformnak sokkal komolyabb a tétje, semmint hogy politikai játszmák áldozatává váljék. A kádárista állam felszámolása nélkül nem lehet igazi jövőképet, valódi alternatívát kínálni – sem jobboldalit, sem baloldalit. Mindaddig minden politikai szlogen csak fedőnév az állam kínálta fosztogatási lehetőségek kiaknázására.

Francis Fukuyama, aki az Ybl Klub meghívására Budapesten járt, a következő illusztrációval rázta fel a magyar aktuálpolitikai utalások híján gyorsan lankadni kezdő közönségét. Az illusztráció morális kultúrák és célok közti különbséget szemléltetett, de némi csavargatással politikai eszmék (társadalmi jövőképek) közti különbséggé alakíthatjuk. Ha Kínában a hatóság keresi az apádat adócsalásért, a konfuciánus hagyomány szerint az a kötelességed, hogy félrevezesd őket. Ezért nem tud Kínában jogállam és nagyvállalat működni. Japánban viszont az a morális kötelességed, hogy tájékoztasd a hatóságot apád hollétéről és viselt dolgairól. Japán sokak szerint nyomasztó hely. Normális európai ember felháborodik ezen a dilemmán. Pedig, ha magyarra fordítom, ismerős: arra tanítod-e a gyereket, hogy kérjen (adjon) áfás számlát, vagy arra, hogy ilyen perverzió csak egy adóellenőrnek jut eszébe? Európai öntudatunk tiltakozik az ellen, hogy ilyen választás elé állítsanak, mert az egész európai civilizáció arról szól, hogy van köztes út. Jogtiszteletre kell nevelni a gyereket, és olyan törvényeket igyekszünk hozni, amelyeket be lehet tartani a család megkárosítása és a személyes bizalmi viszonyok feláldozása nélkül. Az európai politikai ideológiák nem ebben az alapvető törekvésben, csak abban különböztek egymástól, hogy miben látták az állam és az egyén, a törvény iránti tisztelet és a családtagjaink és barátaink iránti lojalitás között a lehető legjobb egyensúlyt.

Magyarországon érezzük már, fel kéne tenni ezt a kérdést, de világos válaszok még az egyéni lelkiismeret szintjén sincsenek, nemhogy a politikai programokban. Pontosabban: a megkezdett reformok tekinthetők implicit válasznak. A reformok válasza az, hogy élhető, kellemes ország akkor leszünk, ha legtöbbünk nem csal adót, és a tisztesség nem jár büntetéssel, sőt, abban hihetünk, hogy a tisztességtelenek bűnhődnek a végén. De ehhez a paradicsomi állapothoz az kell, hogy az állam ne elpazarolja, hanem hatékonyan használja fel az adónkat – hatékonyabban, mint mi magunk tennénk. Ez nem neoliberális program, ellentétben azzal, ahogyan a mostani ellenzék megcímkézi. Nem is puszta üzleti racionalitás. Ez a vadkapitalizmus felszámolásának, civilizálásának első lépése. De ahhoz, hogy azt az európai civilizációt, amelyet a vasfüggönyön innenről irigykedve néztünk, tényleg a magunkénak tudjuk, kell még egy válasz az európai civilizáció egy másik, nem kevésbé valóságos kérdésére. A második kérdés így hangzik: hogyan élhetjük meg a „minden ember egyenlően fontos” gondolatát egy olyan világban, ahol azok, akiket a piac nem favorizál, könnyen elveszítik a reményt és az önmagukba vetett hitet? Erre a kérdésre egy baloldali program adja meg a választ.

Ma Magyarországon nincs baloldali program. Baloldali szlogenek vannak – a jobboldalon. Ez összezavarja a képet. A jobboldal és a baloldal közti különbség elmosódása nem magyar sajátosság, a pártprogramok mindenhol középre tolódnak, és egyre kevésbé képesek jól meghatározható társadalmi csoportokat szolgálni. Kiderült ugyanis, hogy mind a doktriner politika rosszul hat a gazdaságra, vagyis egy hithű politika folytán hosszabb távon még az a társadalmi csoport is szenved, amelynek javára újracsoportosítanák a nemzeti jövedelmet. A fejlett világban a pártok megkülönböztető jegyei tehát az „értékek”, valamint néhány szimbolikus ügy – abortusz, iraki háború, vallási jelkép.

Magyarországon a rendszerváltás kezdete óta erős a szimbolikus politizálás, de ez a szimbolikus politika itthon inkább elfedte, mint megmutatta a valóságos politikai folyamatokat. A Szent Korona utaztatása, a különféle emléknapok, a kommunistázás és az antiszemitázás folyamatos érzelmi izgalmat biztosít a pártok híveinek, anélkül, hogy valaha is érintette volna azt a kérdést: milyen országban szeretnénk élni? Így sikerült ma odáig jutnunk, hogy nincs bal- és jobboldali társadalmi eszményünk, viszont vannak heves érzelmeink.

Ma Magyarországon elég két kérdést feltennünk ahhoz, hogy megállapítsuk, valaki jobboldali vagy baloldali-e.

Utálja-e „a kommunistákat”? (Értve ezen a Kádár-rendszer uralkodó és középosztályának tagjait, a jelenlegi MSZP-t, a jelenlegi SZDSZ-t, de adott esetben bárkit nevezhet kommunistának, akit utálni óhajt.)

Utálja-e Orbán Viktort?

Nézzenek magukba. Valóban megmérhetőnek tartjuk magunkat ezekkel a kérdésekkel? Az adná meg a világképünk legfontosabb elemét, hogy kit gyűlölünk? Megelégszünk ennyivel célok helyett? Amikor először feltettem magamnak a kérdést, hol állok tulajdonképpen, az első válaszom híven tükrözte a mai magyar valóságot. Biztosan nem a jobboldalon állok, mert nem akarok kizárni senkit a magyar társadalomból, a „komcsikat” sem. Sokáig azt gondoltam, liberális vagyok, ugyanezen az alapon. De most, hogy élek már egy ideje a kapitalizmusunkban, meggondoltam magam. Ebben a mi új világunkban a továbbiakban nem több szabadságra van szükség, hanem arra, hogy önbizalmat szerezzenek azok is, akik most alul vannak, vagy kirekesztődőben a piac világából. E nélkül az önbizalom nélkül az a felelősségvállalás és vállalkozó kedv, amelyet a kormányzó pártok időről időre számon kérnek a magyarokon, nem tud gyökeret verni. Az önbizalom pedig attól jön meg, hogy mindenki megélhet kis sikereket, és megélheti a saját egyenlő méltóságát. Vagyis megélheti azt, hogy nem csak a piac méri meg: ettől lesz ereje meghódítani a piacot is.

Ma úgy látom, hogy a liberalizmus, bármelyik definícióját vesszük is, az önbizalom felébresztéséhez kevés. Az európai öntudatot megalapozó önbizalomhoz nem elegendő a szabadságjogok kodifikálása. Az kell hozzá, hogy a saját kapitalizmusunkkal, mércéivel, egyenlőtlenségeivel, az elit és mindenki más közt mélyülő szakadékkal, és a társadalom alatti underclass létrejöttével szembenézzünk. 1989-ben úgy gondoltuk, a jogállam mindent megold. Ma úgy látom, tévedtünk: a kapitalizmushoz egy új morális kultúra kell. Számomra ez az új morális kultúra a baloldaliság, egy baloldali, nem kirekesztő baloldaliság – az a fajtája, ami még nincs, noha volna rá igény.

Hirdessen Ön is az ETARGET-tel!

Comments are closed.