. évfolyam . szám,
A fenti bekezdésben foglaltak nem sok izgalmat váltanának ki Magyarországon. Legfönnebb azt kérdőjelezné meg néhány szakértő, hogy emlegethetünk-e Costa Rica összefüggésében (beszélő név! Gazdag Part) gazdasági csodát, avagy csak puszta és magától értetődő jólétként határozható meg az, ami ott van. Az is vita tárgyát képezhetné, hogy a jólét, ha van, kinek és minek köszönhető: milyen politikusoknak, milyen tényeknek és filozófiának.
Ezzel a „felelősségvállalás mint társadalmatgazdaságot szervező faktor” kérdést a magyar olvasó le is zárná.
De ha nem a fentieket veti valaki papírra, hanem azt, hogy Orbán Viktor a klasszikus piaci és gazdasági eszköztárat, mi több, magának a tőkén és bérezésen alapuló termelésnek (Nyugat-Európában és Észak-Amerikában) kialakult gyakorlatát, netán elméletét szeretné megreformálni – nos, ez esetben az olvasók, anélkül hogy szakmai érveket keresnének véleményükhöz, azonnal két táborra fognak szakadni. Az egyik tábor magasztaló elismeréssel vélekedik majd erről az elméletről, a másik maró gúnynyal fog ítéletet nyilvánítani szerzőről és populista demagógiájáról – és persze a vélekedések és indulatok ezúttal sem a könyvben foglaltakra volnának visszavezethetőek.
Hanem a szerző személyére. Aligha vitás: az itteni és mostani viszonyok nem kedveznek a tárgyilagos elemzésnek és a szakmai argumentumoknak. De vajon miért is várjuk, hogy elfogulatlanul és higgadtan ítélkezzen a szerzőről az a közösség, amely négyévenként ugyanerről a politikusról a szavazóurnáknál fejezi ki támogató vagy elutasító véleményét? Bizonyára nem az egyetlen ország vagyunk, ahol egy politikus elméleti (pl. közgazdasági, vagy mondjuk, hadászati vagy jogi, esetleg orvosbiológusi stb.) feltevéseit, elgondolásait, ötleteit nem szakmai, hanem politikai megfontolások és előítéletek alapján minősítik hívek és ellenségek.
Mindez igaz.
Anélkül azonban, hogy e helyzeten változtatni kívánnék (persze kívánnék, de nincsenek hozzá eszközeim), le kell szögeznünk: így nem lehetséges eszmét cserélnünk bármiről is. Így, hogy nem a tárgyról beszélünk, nem a könyvről beszélünk, nem a benne foglaltakról. Hanem a szerzőjével viaskodunk, de nem azt vitatjuk, amit mondott, hanem olyasmiért kárhoztatjuk, amit nem mondott.
Mikor ezelőtt néhány héttel elutaztam Magyarországról, egy aznapi újságban, amit magammal vittem mint az anyaország üzenetét, a következőket olvastam: „”El kell érni, hogy ezekről a kérdésekről ne csak körmönfont módon legyen szabad beszélni.” Magyarán: elég abból, hogy csak kódoltan lehessen nekimenni a „galíciai jöttmenteknek”…?”
Vagyis az újságíró szövegkörnyezeti támpontok megadása nélkül idézi Orbánnak egy mondatát („El kell érni…”), és ugyanazzal a lendülettel a mondat megfejtését is közli: Ki a galíciaiakkal.
Orbán Viktor annak idején, amikor megismertük, nem nagyon kódolgatott, elég direkt módon megmondta, hogy ki hova menjen (a Vörös Hadsereg: haza). Vajon mi történhetett vele, hogy most meg már ennyire meg kell fejteni a beszédét? Érdekelni kezdett a dolog, és megvettem az Egy az ország című könyvet.
Utánakeresve e fönt idézett, másságellenes, xenofób, sőt antiszemita gondolatmenetnek, a vonatkozó témakörben („másság”) a következő bekezdésre bukkantam:
„Csak akkor lehetünk nemzet, ha úgy érezzük, mindaz, ami másokkal történik, velünk is történik, s ha tudhatjuk, mindaz, ami velünk történik, azt a többiek úgy tekintik, mintha velük történt volna. Vagyis ha mindannyian megértjük, hogy ebben az országban élni addig egyikünknek sem lesz jó, amíg mindannyiunknak nem lesz az.”
Eddig az idézet. Vajon Eötvös ezt másként gondolta? Vagy Deák? Vagy Bibó?
Vagy – horribile dictu – Marx Károly?
Hadd dekódoljam én is a „mindannyiunk” üzenetét. Kiket takarhat ez a szó?
A galíciaiakat. A galileaiakat és a galliaiakat. A svábokat. A júdeaiakat. A szlovákokat. A cigányokat. A nazarénusokat. A chileieket. Ezek közül mindenkit, aki nálunk él. A hárommillió koldust. A hajléktalant. A szenvedélybeteget és azt, aki azzá lesz. A „fogyatékkal élőket”. Az influenzahisztériával tönkretett gazdát. A földjét elkótyavetyélő, lakását elzálogosító kifosztott kistulajdonost. Az erdélyieket. A homoszexuálisokat. Az anabaptistákat. Mindenkit, aki idemenekült, mert máshol rosszabb volt. Egyszóval, a magyarokat.
Orbán a fenti eszmefuttatás mentén eljut a tisztelet kultúrájának igenléséig. („A kölcsönös felelősségvállalást bátorító politika önmagában nem elegendő. Sikerének kulturális előfeltétele is van: a tisztelet kultúrája.”)
Vajon mi a „tisztelet kultúrája” szintagma föntieknek megfelelő dekódolása? „Harapjuk át a torkát”?
Orbán Viktor politikai látomását tervezetének egyik utolsó mondata így összegzi: az erős Magyarországot a szeretet civilizációjára, a tisztelet kultúrájára és a kölcsönös felelősségvállalás társadalmi rendjére fogjuk felépíteni. Előzőleg elemzi, milyen a gyenge és milyen az erős Magyarország, mit ért a szeretet civilizációján és a kölcsönös felelősségvállaláson.
Mindazok, akik nem szeretik Orbán Viktort, vagy nem bíznak benne, kétféle érveléssel (és ezek kombinációival) utasíthatják el ezt a programot:
a) ezek az ideák nem újak, de még soha sehol senkinek nem sikerült őket a gyakorlatban értelmesen megvalósítani;
b) ezek az ideák sokat ígérnek ugyan, de nem hiszünk abban, hogy a szeretetet fuvolázó, báránybőrt öltött Orbán Viktor és pártja képesek lennének megvalósítani.
Igen, hasonló állításokról és aggályokról lehetne vitatkozni. Beszélni kellene bizalomról, bizalomhiányról és garanciákról. Mindezt lehetne. Amit nem lehet és nem volna szabad: a mások nevében galíciaizni.
Akik ismernek, tudják, hogy nem szoktam belpolitikai tárgyú publicisztikát írni. Ez sem az. Ez az írás (hiszen azt szeretném, ha országunk egy Gazdag Part lenne) egy tarthatatlan állapotból való kitörési szándéknak a felismerése, egy rég várt szándéknak és ígéretnek a nyugtázása, annak leszögezésével: ha Orbán Viktor és pártja kormányra kerül, elvárom majd tőlük, hogy kormányzásukat és kormányzásuk alatt az ország újrafelépítését ezek az ígéretek, elvek és értékek határozzák meg. És ha megtagadnák ezeket, az első és a leghangosabb leszek, aki az árulást fejükre olvassa – az első, aki számon kéri majd tőlük mindazt, ami ebben a könyvben meggyőzően és határozottan össze van foglalva a jövendő Magyarországról. És a megteremtéséhez szükséges feladatokról.
Melyek ezek a feladatok? „A kölcsönös felelősség elve alapján szervezett társadalmi rend, a tisztelet kultúrája, a magyarok újraegyesítésének nagyszerű vállalkozása”, mármint újraegyesíteni őket a szeretetben.
Maradjunk ennyiben.
P. S. Néhány szót a populizmusról. Ma az számít populistának, aki a sokakat, a társadalom nagy részét foglalkoztató, olykor igen nehezen megoldható kérdéseket feszegeti, leegyszerűsítő módon. A nép szája íze szerint beszélni, netán elemi érdekeit emlegetni, ez a legsötétebb populizmus. Akkor hát az általános választójog is populizmus? Létezik-e annál leegyszerűsítőbb dolog, mint amikor a választók kezébe tollat adunk egy jól sikerült választási kampányháború után: no tessék, szavazzál! Majd elégedetten vagy csalódottan nyugtázzuk: a nép így vagy úgy döntött. Ne mondja senki nekem, hogy ez nem populizmus.
