Forrás: Népszava

Ezelőtt mintegy hét hónappal ún. komoly cikket írtam a témáról (T. G. M.: „Jobboldali sajtópolitika, 223. rész”, Népszava, 2006. november 22.), a cím akkor is arra utalt, hogy ez végtelen eposz, s már akkor se reméltem, hogy ez lesz az utolsó fejezet. Előadtam a különféle jobboldali kormányzatok, pártok és egyéb hatalmi gócok lankadatlan törekvését 1990 óta, hogy korlátozzák, betiltsák, megfélemlítsék, korlátozzák, elszegényítsék a szociálliberális, balliberális médiákat. Az alkalom az egykor nagy hatású liberális napilap „gleichschaltolása” volt.

Ezt írtam tavaly novemberben: „Köztudomású dolog, hogy én már rég nem vagyok liberális (pláne neoliberális), és a mai kormánykoalíciónak se vagyok híve. De a Magyar Hírlap ügye mindenkinek az eszébe juttathatja, hogy mi várható a hatalom közelébe került jobboldaltól, amely már most [a helyhatósági választások után voltunk] – vidéki városokban és budapesti kerületekben (és a határainkon túl élő magyar kisebbségeknél ott, ahol befolyása van) – a cenzúra, a hiperlojalitás és a tollbamondás politikáját követi és követeli meg azoktól, akik (esetleg akaratlanul, pusztán azért, mert rossz helyen laknak és dolgoznak) függő helyzetbe kerültek tőle. Akármilyen rossz ez a mostani [balliberális] kormányzat, ez a jobboldal nem alternatíva. Még konzervatívok számára se. E sorok írójáról nem is beszélve.”

Már akkor föltűnt, hogy a sajtószabadság hívei nem tiltakoztak. A Magyar Hírlap tulajdonosának módja volt rá, de joga nem, hogy megváltoztassa a hamis ígéretekkel megszerzett lap politikai beállítottságát, és elbocsássa a teljes szerkesztőséget. A lap – amelynek pár számát mostanában elolvastam, de nem fogok rászokni – ma már reakciósabb, mint a Magyar Nemzet, de a Magyar Nemzet legalább jól szerkesztett, magyarosan írott, érdekes, informatív újság (bármit gondoljon is valaki némely publicisztikáiról), viszont a kilencvenes évek szellemileg vezető, liberális lapja, a Magyar Hírlap ma önmaga árnyéka, kevésbé finoman szólva: ócska vacak. A hiperkapitalizmus hívei, a piaci fundamentalisták nyilván azt gondolják, hogy a tulajdonos bármit megtehet. De ez nem igaz. A privatizált villamossági műveket se lehet átalakítani diszkóvá, a postát se sertéshizlaldává, a vasutat se papírüzletté: bizonyos minimális szolgáltatásokat nyújtani kell. Az egyáltalán nem áll, hogy a szerkesztőségnek nincs beleszólása a lapszerkesztésbe, az se, hogy mindenkit csak úgy ukmukfukk ki lehet dobni az utcára. De a liberálisok nálunk – szemben a nyugati liberálisokkal – még mindig párás szemmel beszélnek és gondolkoznak a tőkéről, ezért hát Széles Gábor nagytőkés megúszta a dolgot. A „független” Magyar Hírlap főszerkesztője nemsokára föllép Orbán Viktor nagy show-ján, „a bálványosi szabadegyetemen” (amely nem Bálványosváralján lesz, hanem Tusnádfürdőn – ahogyan dicső Alkotmánybíróságunk nem Esztergomban ülésezik, ahogy a hatályos törvény előírja, hanem Budapesten), két neonáci rockbanda, valamint Lányi András társaságában. A Magyar Hírlap tulajdonosa, Széles Gábor nagyiparos egyébként legutóbb a saját tévéjéből (Echo TV) tette az utcára a mérsékelt konzervatív riportert, Kóczián Pétert, az emberarcú Fidesz-lap, a Heti Válasz népszerű publicistáját, az ismert, kiváló tényföltáró zsurnalisztát, mert nem volt elég ájultan tisztelettudó Orbán Viktorral…

De nem ez volt a hallgatás fő oka, hanem a kimerültség és a félelem. Mindenki beleun abba, hogy újságírók elbocsátása, elhallgattatása miatt tiltakozzék – olyan régóta folyik ez a disznóság! Ha valaki elég kitartó, számíthat rá, hogy előbb-utóbb elnézik neki azt, ami miatt eleinte még fölháborodtak. Minden jótékony célú szervezet, akció ismeri a „compassion fatigue” jelenségét, a részvét kifáradását; az „indignation fatigue”, a fölháborodás kifáradása még hamarabb szokott beállni. Egyszerűen megszoktuk, hogy ez így van. S ráadásul ez most történik, amikor a jobboldal állítólag nincs hatalmon!…

S most már nemcsak a jobboldallal összefonódott tőkéscsoportok és a jobboldali önkormányzatok (helyhatóságok) fenyegetik a sajtó önállóságát, hanem a tavaly ősz óta a szélsőjobboldal birtokába került utca is. Kezdődött avval, hogy a Kossuth téri tüntetéseken – majd a neofasiszta internetes honlapokon – közzétették a szélsőjobboldali csoportoknak nem tetsző újságírók (és bírák, ügyészek) lakcímét, telefonszámát, e-mail címét, hadd fenyegessék őket a szolgaság­harcosok. Magam is láttam-hallottam, ahogy a balliberális lapokat vásárló embereket metrón, pályaudvaron durván szidalmazták az ellenzék – ma többségben lévő – hívei anélkül, hogy ellentmondott volna nekik bárki is. Újságosok megjegyzéseket tesznek, ha a Magyar Nemzet mellett szoclib újságot is veszek, de hát ismert emberrel csak (udvariatlanul) tréfálkoznak. Törékenyebb és sebezhetőbb emberekkel nyilván más hangot használnak. Vonaton, villamoson már főleg csak jobboldali lapot vesznek elő az utasok, a többieké nyilván a táskában lapul. Pár nappal ezelőtt a Klubrádió debreceni nyilvános adását zavarták meg árpádsávos, neonáci – zsidózó, buzizó, cigányozó – tüntetők, akik tettlegességre is vetemedtek. A debreceni polgármester, Kósa, aki korábban a műsor szereplője volt – s akit fáradhatatlanul sztároltak a ballib médiák, mert Orbán kihívójának tetszett, s aki szerintem rosszabb, ráadásul százszor tehetségtelenebb, mint Orbán – szemtelenül kijelentette, hogy a Klubrádió épp olyan szélsőséges, mint az újfasiszta randalírozók. Egyik kutya, másik eb. Ezt akkor sem illett volna tennie ilyen atrocitások után közvetlenül, ha ez a kijelentés igaz lenne, mint ahogy nem igaz. Ennek a dolognak semmi köze ahhoz, hogy a Klubrádió bírálható – és én azt se mentegetném, ahogyan Pálinkás-Szűts Róbert és Mihancsik Zsófia, ez a két kitűnő rádiós távozni kényszerült a Klubrádiótól: a ballib „oldal” is megéri a pénzét, hajjaj -, kétségtelenül elfogultan kormánypárti rádióállomás, amely azonban mindig szót ad Kósának és elvbarátainak; olykor még nekem is. (S afelől, hogy én mostanában miért nem beszélek szoclib árnyalatú tévéműsorokban, mindenki szabadon találgathat…)

A médiák, az újságírók fizikai fenyegetése a szabadságunkat veszélyezteti, akár politikai csoportok, akár maffiák művelik, amint ezt legutóbb Kármán Irénnel tették – akivel szintén nem szolidáris a sajtó, s akivel pont úgy járt el, mint E. Zsanettel és Malina Hedviggel, az elő- és magánéletében kezdett kétes módon vájkálni („blame the victim”, hibáztassuk az áldozatot); a magyar sajtó még a saját kézzelfogható érdekét sem ismeri föl. Nem is beszélve a magyar nép érdekéről.

A Magyar Rádiónak jelenleg mérsékelt konzervatív vezetése van – a kormánypártokkal kötött alku eredményeképpen, amitől némi kiegyensúlyozottságot és békés munkát reméltek -, s ez a mérsékelt, fiatalos, modern, „cool” vezetőség csak mostanában mutatta ki a foga fehérét. Az elitizmus és a populizmus jellegzetesen magyar kombinációjával átszabták a műsort. A liberális értelmiségi „elitnek” nyilván nincs ellene kifogása, ha megszűnik a műdal („magyar nóta”), a „Szabó család”, a régi kabaréműsorok („a kádárista kisember” kedvencei) ismétlése. De nekem van. Ilyesmiket én se hallgatok persze, ez kulturális osztálykérdés, de ebben az állítólag pluralista társadalomban minden fontos fogyasztói csoportnak (és minden nemzedéknek!) megvan a joga a széles körű választékra. A Petőfi rádió új populáris zenei kínálata nekem is sokkal jobban tetszik, mint az elmondhatatlanul gagyi slágerrádióké, a negyvenes-ötvenes diplomások ízlése más, mint a szegényebb, náluk fiatalabb és náluk öregebb csoportoké (és a Magyar Rádiót ma negyvenes-ötvenes diplomások vezetik). Ilyen rétegrádiót biztos előállíthat valamelyik médiacég is. Lenne sikere. De ez nem a közszolgálati adó föladata. Petőfi semlegesítve, szövegtelenítve. Cool. A rádióból meg elbocsátanak olyan emblematikus rádiós szerkesztőket, műsorvezetőket, újságírókat, mint a közkedvelt és köztiszteletben álló Farkasházy Tivadar, Váradi Júlia, Zelki János. Egyikük nyíltan szociálliberális, talán a másik kettő is az, sejthetőleg a többi elbocsátott is főleg az, bár „egy király, egy cigány” alapon a jobboldali Koltay Gergelynek is távoznia kellett, ami nem kevésbé helytelen. Ez egyszerűen förtelmes piszokság.

Korábban, az alku és a mértékletes konzervativizmus jegyében kasztrálták a rádió egyik legnépszerűbb műsorát, a szélsőjobboldali „Vasárnapi Újság”-ot. Ez még úgy-ahogy védhető volt, a műsorban mindenféle eszelősség elhangzott, ami civilizált médiákban sehol se szokás, de alapjában persze ez se volt helyes – nem az élek lecsiszolásával lehet szabad és pluralista médiavilágot teremteni, hanem a mindenfajta hang megszólaltatásával, beleértve a legélesebbet és a legdurvábbat. Csurka István és Lovas István így is eljut a közönségéhez – ami nem jelenti azt, hogy nincs joguk a közszolgálati adóban beszélni, mint bárki másnak a közéletben -, ámde a profi rádiós Farkasházy, Váradi, Zelki elveszti a maga sajátos médiumát, amelyben életművet épített föl. (Természetesen azt se felejtettem el, hogy a Horn-Kuncze-kormány annak idején az akkori tulajdonos, a Princz-féle Postabank révén beleszólást szeretett volna kapni a Magyar Nemzet szerkesztésébe; ez szerencsére nem sikerült, többek között az akkori szoclib sajtó és szoclib közvélemény tiltakozásának hatására, nagyon helyesen. Ma bezzeg ez a közvélemény, ez a sajtó a „sajátjai” védelmében se nagyon szólal meg.) A régebbi jobboldali tisztogatások ellen (emlékszik valaki a nagyon is indokolt Demokratikus Chartára, amelyről ma már csak rágalmak vannak forgalomban? – s ezeket a jobboldali rágalmakat ma már mindenki készpénznek veszi, beleértve egykori vezető részvevőit…) tömegtüntetések voltak a kilencvenes években. Ma csak a gyáva hallgatás.

Egy magányos ember, egy színész tette csak meg azt, amit meg kellett tenni: Garas Dezső, ez a nagy komikus, ez a makulátlan művész visszautasította a Karinthy-emlékgyűrűt (Farkasházy gyalázatos elbocsátása miatt). Pedig ő sohasem hangoskodik. Végzi a dolgát – nagyszerűen – , és mellesleg megmentette a szakma becsületét.

A szoclib értelmiség (amelynek én levelező tagja se vagyok, ne feledjük, bár kifejezetten baloldali sajtó híján élek, némelyek szerint nyilván visszaélek fórumai vendégszeretetével) öngyilkos módon viselkedik, amikor elegyíti az elfogultságot, az előítéletességet a bágyadt, ernyedt beletörődéssel. Tessék meghallgatni, hogyan vélekedik a jobboldal az értelmiségről:

„Hol az arcátlanság határa? Hol az a pont, amikor a kényes balliberális értelmiség, amely oly büszke időközben meglehetősen megritkult szürkeállományára, azt mondja az övéinek: fiúk, lányok, innét már tényleg ne lopjatok tovább? […] Nem lenne itt az ideje egy kis magatokba szállásnak, a közpénzek felélését illető önkorlátozásnak? Persze soha nem fogják ezt mondani: elvégre ők is a lopott milliókból, milliárdokból élnek. Egyszer majd össze kell számolni, mennyi közpénznek hágtak a nyakára a Konrádok, Hellerek, Dessewffyk, Debreczenik és társaik. A szómágiával kinyilatkoztatott független értelmiségből úgy lett a legszolgalelkűbb politikai klientúra, hogy már nincsenek is a szellemi prostitúció tudatában: agytekervényeik is különös módon redőzöttek.” (Magyar Nemzet, július 28.) Nehéz elhinni, hogy ez a jobb sorsra érdemes hírlapíró csakugyan azt képzeli, hogy ezek a szerzők pénzért – közpénzért – írják, amit írnak. Milyen fogalmai lehetnek szegénynek az írástudókról? Azt hiszi talán, hogy Csoóri Sándor, Jókai Anna, Makovecz Imre pénzért mondja, amit mond? Minden közügyekről alkotott vélemény ezek szerint pénz és hatalom függvénye – nem lehet hát csodálkozni, hogy pénzzel és hatalommal kívánják legyőzni az övékkel ellenkező nézetet. Természetesen léteznek bértollnokok (is). De a Magyar Nemzet jegyzetírójának névsora arra utal, hogy itt nem erről van szó, hanem általános fölfogásról. Én Konrád, Heller, Dessewffy, Debreczeni politikai állásfoglalásaival mostanában szinte soha nem szoktam egyetérteni, de hát nem kétséges, hogy szavaik mögött őszinte meggyőződés áll és – többnyire – komoly gondolati munka. Ezt nem vonom kétségbe a jobboldal kitűnőségei tekintetében se; miért is tenném?

És térjünk még vissza a Kósa-tételhez: a Klubrádió vagy – mondjuk – a Népszava épp olyan szélsőséges, mint az újnyilas erőszakoskodók. A Magyar Nemzet a debreceni atrocitásokról nem számolt be, de zavartalanul közölte másnap Csermely Péter sorozatának, amelyben Bolgár György híres műsorát szokta – nem is szellemtelenül – csúfolni, a legfrissebb darabját, szemben minden kollegiális szokással. Ezt a humoros glosszát nem lett volna szabad közölni, ha a Bolgár-műsor méltatlan meggyalázásáról nem számolnak be. Ez a minimum a szabad sajtóban – mellesleg a jobboldali sajtó érdeke is nyilvánvalóan. Makovecz Imre építőművész – akinek a munkáját balliberális esztéták kórusban szokták magasztalni, ha kell, ha nem – azt írta legutóbb, hogy: „Nem az a baj, hogy ezek az emberutánzatok [a Gyurcsány vezette szociálliberális kormánykoalíció figurái és értelmiségi híveik] bemocskolják „56-ot. A baj az, hogy a nép jogos bosszúja […] elmaradt „56-ban és „90-ben is. Nem „mocskoltuk” be magunkat, ez az igazi baj. […] Kedves Stefka István, elmúlt a beszéd ideje…” (Magyar Nemzet, július 29.) Más szóval: ezeket az „emberutánzatokat” meg kell (meg kellett volna) ölni. Ezt annak kapcsán írta Makovecz Imre, hogy egy kaposvári színielőadás 1956-képe nem találkozott a jobboldali sajtó tetszésével.

Művészek egymás közt.

Én nem hinném, hogy Makovecz Imrének nincs joga bármit mondani, beleértve az erőszakra való (alig burkolt) fölhívás súlyos igéit. Az erőszak a politika elterjedt eszköze, szabad róla beszélni, akkor is, ha a törvény tiltja. Az se volna helyes, ha Makovecz Imrét emiatt legközelebbi szónoklata idején megdobálnák vagy lökdösnék. Ez a véleménye, s el kell gondolkodnunk rajta, vajon miért, s hogy igaza van-e, s ha nem, miért nem, s még ekkor is: mit kell tenni, hogy véleménye – kényszer és befolyás nélkül – talán ne legyen ilyen keserű, hiszen az őt dühbe gurító társadalmi tünetek szerintem csakugyan aggasztók. De Bolgár György – akinek műsora országos tényezővé tett egy aprócska, ismeretlen magánrádiót, s ez a siker nyilván bosszantja ellenfeleit (a műsor körüli népi kultusz csakugyan meghökkentő), s ezt a sikert a szabad piacon aratta (a „baráti támogatás” és a hirdetők érdeklődése ennek köszönhető, s csak később jött), egy szál mikrofonnal, miután kiszorították a Magyar Rádióból, amelynek ékessége volt – nem szokott kivégzésekre és utcai igazságtételekre fölhívni. És Kósa nem is csak Makovecz Imrével és más, köztiszteletben álló, habár szélsőséges nézetekkel páváskodó értelmiségiekkel állította párhuzamba Bolgár György rádióst, hanem a remélhetőleg Makovecz által is megvetett neonácikkal. Kósa itt kettős mércét alkalmaz. Akár a Fidesz szóvivője, akinek a neve most nem jut eszembe, aki tiltakozott, mert május 9-én, a nácizmus fölötti győzelem évfordulóján megtartott szocia­lista megemlékezés egyik részvevője, türelmét vesztve azt kiabálta az újnyilas ellentüntetőknek: „Rohadjatok meg!” Udvariatlan szavak, csakugyan. De mire válaszoltak?

A megemlékezést a Duna partján tartották, Pauer gyönyörű emlékműve – a vascipők – mellett, amely a Dunába lőtt zsidókra emlékeztet. A tüntetők azt kiabálták: „Zsidók, vegyétek le a cipőtöket!”, tehát a nyilas gyilkosokkal azonosították magukat. (Magyarországon törvényt akarnak hozni – szerintem helytelenül – a holokauszttagadás ellen. De hát Magyarországon ma nem a holokauszttagadás, hanem a holokauszthelyeslés a probléma.)

Evvel a jelenséggel szemben a Fidesz szóvivője az udvariasság és a jó modor kívánalmával lép föl. A genocídium, a népirtás, a tömeggyilkosság helytelenítése a Fidesz szóvivője szerint csak akkor megengedhető, ha illemtudó és szerény. Ez talán méltányolható óhaj. Mindenesetre egybehangzik a korszellemmel. Ezért hát én is csak halkan mondom: a nácizmus nem ildomos.

Hazánkban a szélsőjobboldal, a fasiszta diktatúra tiszteletre méltó híveinek is vannak emberi jogaik, eszméik hangoztatása nem tilos, hiszen az alkotmányos rend az alkotmányos rend ellenségeit is védi, ami a rendszerváltás egyik legnagyobb, maradandó vívmánya. Ámde talán azt is megkockáztathatjuk, hogy az se helyes, ha az alkotmányos rend kipróbált híveit elbocsátják az állami rádiótól, s evvel elhallgattatnak egy kisebbségi, ám fontos véleményt. Tudtommal az antifasizmus sincs betiltva.

Vagy tévednék?