Zoltai Gusztáv a Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetsége ügyvezető igazgatójának, 2007. július elsején az Emánuel Emlékfánál elhangzott beszéde.
Tisztelt Emlékezők!
1988. július30.-án avatták fel ezt az Emlékművet. Akik állították: az Emánuel Alapítvány jeles személyiségei, sohasem sárguló dokumentummal hirdették álláspontjukat. „Ez a különleges szobor a magyar zsidóság gyászának szimbóluma. Hogy mindenki emlékezzen a halálmenetekbe hajszolt, a munkaszolgálatra és a koncentrációs táborokba hurcolt elődökre, akiket gyilkosok pusztítottak el csak azért, mert Izrael népéből voltak valók.”
Mi tudjuk, mi az emlékezés. A hozzátartozók hiánya, a szülők fölidézése, a gyermekek siratása. Ők már nincsenek, füstté lettek és a könnyek fájdalmáé. Csak két kezük munkája maradt meg. Az általuk alapított gyárak, a házak, a kikövezett Duna-part, a műtermeikben festett képek, az íróasztaluknál megírt versek, regények.
Ők már nincsenek, csak a szellemük lebeg itt, Magyarország fölött. És még mindig – így is – széppé teszik ezt a hazát, zenéjükkel mosolygóssá varázsolják az emberi érintkezést, tudásukkal értékessé a szellemet.
És akkor 19 évvel e szobor felavatása után egy miniszterelnöki volt főtanácsadó bizonyos T. Gy. László az általa vezetett „barrikád.hu” internetes lapján közzéteszi Keresztes Attila otromba vicceit a holokausztról. A portál tíz napon át hirdette e gyalázatot, s azóta sem kért bocsánatot érte senki.
Milyen világ ez? – kérdezhetik a holokauszt nemzedék túlélői és azok utódai. És milyen világ az, ahol bátran loboghat a magyar nácikat idéző Árpádsávos zászló, s ahol fasiszta gyilkosoknak, háborús bűnösöknek emelnek szobrot? Vajon igaz lehet, hogy a 21. század első évtizedében ötven-hatvan évvel fordult vissza – visszájára! – a történelem órája?
Amikor Varga Imre megalkotta ezt a csodálatos szobrot, ő is, mi is így gondoltuk: a múltnak állítunk emléket. Nem hittük volna, hogy e szimbolikus alkotás jelen idejű mondanivalót hordoz. De mára túl sok lett az aggasztó megnyilatkozás körülöttünk! És az indulatok nemhogy oldódnának, inkább szaporodnak.
Helytelen, hamis úton jár, aki azt mondja – szajkózza -, mi csak követelni tudunk. Az a csoport, amelyhez tartozunk, az elmúlt két-három évszázadban igen sok mindent alkotott, tett, áldozott ezért a közös földért, az otthonért. A hazáért.
Az a tragédia pedig, amely megesett velünk a két világháború között, semmilyen erkölcsi, morális, vallási, emberi vagy isteni mércével nem mérhető. A legszörnyűbb, hogy a múlttal való tisztes szembenézést, az őszinte szót, az igazi bocsánatkérést pedig mind a mai napig nélkülözzük. Nem a bátortalanul, a dadogva elmondott pardont hiányoljuk, hanem a komoly mérleget. Az elemző, a megnyugtató értékelést.
Ehhez azt is hozzátehetjük, hogy a felületi, féloldalas gesztusok értéke azok gyakorlóira is visszahat. A maga dolgaiban sem léphet előre az a politika, amely máshol nem számolt el őszintén a tartozásával. Ezért van az, hogy a politika ideges. Az őszintétlenség nem tud mit kezdeni fontos nemzeti ügyekkel. Nem lehet a csángókról, az erdélyi magyarokról, a Kárpátaljaiakról szabadon, igazságosan szólni, amíg a zsidók ügye ilyen felemás módon, féloldalasan áll.
Sokak mulasztása ez. Félmegoldások, félszavak, nem végigvitt akaratok, szándékok születtek. Csak a nyilatkozatok hosszasak, olykor az üres dicsekvések.
Az úgynevezett „tényezők” hiányairól beszélek. Álljanak a politika bármely posztján. Igen, szótartónak kell lenni. Megtartani a kimondott szót, a nemzetközi szerződést, s végre egyszer és mindenkorra lezárni az ügyeket. Elmondani a legnehezebb szavakat is, a fájdalmas mulasztásokat, vállalni a felelősséget.
A kézfogás elől nem lehet kitérni. Eljött a történelmi idő a nemzeti főkönyv józan lezárásához. Az nem megoldás, amit a szélsőségesek egyik csoportja hangoztat: ti nem vagytok idevalósiak, idegeneknek számítotok, menjetek el. Aki ezt kitalálta, hangoztatja, az nem gondolta végéig a mondottakat. Hiszen sokan idegenek itt, lényegében mindenki jött valahonnan, a Kárpát medence jótékony gyűjtővölgy térben és időben, és csak az antropológusok a hiteles megmondhatói, mennyire kevert az a népesség, amely mára benépesítette Magyarország földjét.
Vagyis nem az egymásra mutogatás a megoldás, hanem az azonos célok, feladatok, a közös tennivalók vállalása. Ahogyan volt már erre példa, s ez az idő a nemzet legszebb pillanatai közé tartozik.
Barátaim! Itt, az Emánuel Emlékfa alatt igenis derűlátó vagyok. Túl sok szenvedés, gyász volt már mindenki osztályrésze ezen a tájon. Eljött a végszó ideje. Jó volna megpróbálni a másik forgatókönyvet. Hátha az több sikert hoz, talán az eredmény is gyorsabban eljön, s más nemzeti dolgaink elvégzésével sem bajlódunk annyit. Csak azt tudjuk, de azt nagyon határozottan: ahogyan eddig folytak itt a dolgaink, az nem jó. Sehová nem vezet. Sem Európába, sem a várt, a fényes magyar jövőbe.
Örülnék, ha mindenki tudná: az itt élő zsidóság nem így akarja. Optimistán akarja, nyugalmasan és tevőlegesen. Együtt, kéz a kézben. Ahogyan barátokhoz, szövetségesekhez illik.
Ezt a célt szolgálja maga ez a szomorú fűzfa is. Ágait, mint sok-sok kapaszkodó kart, nyújtja az idelátogatók felé, megrezdülő levelein nevek sokaságát őrzi.
Ha már senki nem lesz, aki az áldozatokra emlékezhetne, az utókor fejet hajthat a mártírok neveit olvasva. Tudatában annak, amit itt lát, csak egy kicsi töredéke annak a pusztításnak, amit a gyűlölet vezérelt egykor.
Köszönöm, hogy meghallgattak. Hiszem: hallgatnak is ránk.
Mazsihisz news
