Elavult könyv nincs, legföljebb olyan, amelynek a gondolatai fölött száll el az idő. A minap akadt a kezembe a polcomon egy több mint húszéves kis kötet, amelyet 1983-ban hoztak ajándékul párizsi barátaim. Szerzője Guy Sorman politológus, aki kezdetben, diplomájának megszerzése után, ha elszánt baloldali nem volt is, de kacérkodott az eszmével, aztán átsodródott a konzervatívokhoz. A reaganizmus kezdetén ötlött eszébe, mi lenne, ha a XIX. századi Alexis Tocqueville nyomdokában hosszabb időre átruccanna az Egyesült Államokba, és személyesen tapasztalná meg, mi is az, amit a tengerentúl ismerői „új korszaknak” neveznek, és amit ő könyvének címében „Az amerikai konzervatív forradalom”-ként aposztrofált.
Már csak a kíváncsiság is arra sarkallt, hogy bújjak bele a kötetbe, vegyem szemügyre, mi az, ami időtállónak bizonyult belőle, és mit cáfolt meg a kor. Nem bántam meg. Arra a fölfedezésre jutottam, hogy az, amit most nálunk Közép-Európában (és nemcsak Magyarországon a Fidesz, hanem a lengyelek, szlovákok és mások is) nemzeti konzervativizmusnak neveznek, az az amerikai populizmusból eredeztethető, elkésetten és egyes részleteiben torzítottan.
Legjellegzetesebb példája ennek a nevezetes adócsökkentési javaslat. A jogász, gazdasági ügyekben alapjában járatlan Orbán Viktor a 2006-os választások óta szakadatlanul szorgalmazza, hogy a gazdaság serkentésére jelentősen enyhíteni kellene a vállalkozások terheit, visszafogni az állami bevételeket, és ez arra készteti majd a cégeket, hogy teremtsenek új munkahelyeket. Mind a mai napig ez a szakadatlanul hirdetett programpont, és az még csak hagyján, hogy a párt elnöke kitart mellette, de első számú gazdasági szakembere, Varga Mihály is váltig ismételgeti.
Az USA-ban az 1980-as évek elején Arthur Laffer volt ennek apostola, az ő számításaira építve vezette be Reagan kormányzata a módszert. A kalkuláció roppant egyszerű volt, és úgyszólván mindenki számára könnyen érthető. Ha tegyük föl valaki 100 dollárnyi egységet termel, és arra a kormányzat 50 százalékos adót ró ki, nem fogja hajszolni magát, hogy többet produkáljon, ilyen teherrel munkaerőt alkalmazzon, pusztán a bürokratikus államgépezet hizlalására. Ha viszont e sarcnak a felét elengedik, a kincstár jövedelmei, igaz, csökkennek, a vállalkozás viszont buzgalmában megkettőzi termelését, és ennek a 25 százalékos adója ugyanannyi jövedelmet hoz, mint a korábbi. A kétszeres termelés, ha nem duplázza is meg a munkahelyeket, de új lehetőségeket teremt, s máris jelentősen visszaesik a kenyértelenek aránya.
Ezt a pofonegyszerűnek látszó elméletet a „konzervatív forradalom” nyomban magáévá tette, a gyakorlatban alkalmazta, és az államadósság soha nem látott magasságba szökött föl. Egyszersmind a munkanélküliség, igaz, más tényezők, a gépkocsi- és a fémipar történelmi válsága miatt soha nem tapasztalt méretűre, az aktív lakosság 11 százalékára emelkedett. Laffer tételét tehát megcáfolta a valóság. A dúsgazdag Egyesült Államok is megsínylette a változást, de mérhetetlen ereje miatt nem roppant össze. A foglalkoztatás visszaesését enyhítette az elektronikai forradalom, a gazdagság a korábbi hagyományos államokból átköltözött máshová, egyéb szakértelem és az új gyarapodás megváltoztatta a jövedelmi viszonyokat, idővel módosultan helyreállt az egyensúly. Az USA-nak volt ereje és tartaléka az elhibázott politikán történelmileg viszonylag gyorsan változtatni. Ugyanez több mint két évtizeddel később a kivérzett Közép-Európában a jelenleginél is nagyobb katasztrófát okozna.
Guy Sorman, aki Tocqeville nyomán, ha visszafogottan is, de lelkesedik, az amerikai példa alkalmazására serkentette az USA-hoz képest elmaradt Nyugat-Európát. A morális megújulás gyorsítására rokonszenvvel írt a vallási megszállottság rohamos terjedéséről. A tengerentúlon minden másképpen hódít, mint a mi kontinensünkön. Ott fölbukkannak a próféták, akik híveket ragadnak magukkal, és a fejlett kommunikáció eszközeivel igen gyorsan toboroznak követőket. Még az 1970-es évek végén a „lelki egészség” helyreállítására Jerry Falwell indította el a „Morális többség” mozgalmát. A szélsőjobboldal és a vallási integrizmus mozgósításával sikerült is aránylag kiterjedt áramlatot teremtenie, magával ragadnia katolikusokat, baptistákat, ortodox zsidókat. Ez a „Morális többség” aztán az Új Jobboldalnak lett a kovásza, nem nehéz fölismerni benne Orbán mai új többségének „történelmi” előzményét. És benne azt a buzgó egyházi támogatást, amellyel vezető főpapok Csoóri Sándor Márciusi Chartája mögé sorakoztak föl. Lengyelországban mindez sokszorosan és megszállottabban észlelhető. A Kaczynski-rendszer koalíciójának szélsőjobboldali kulturális minisztere azon mesterkedik – az ikerpár egyetértésével, de a társadalmi egyetértés osztatlan hiánya miatt eddig mérsékelt sikerrel -, hogy a középiskolai tankönyvekből száműzzék egyebek között Goethét és a hozzá hasonló szellemóriásokat, tanaik helyén VI. Pál pápa és XVI. Benedek idézeteit citálják.
Az amerikai konzervatív forradalom jelensége volt az is, hogy a „bűnös” liberalizmus befolyásának visszaszorítására a jobboldali értelmiség űzze ki a lelkekből a szellemi „mérgezést”, gondolataival hatoljon be a sajtóba, uralja a közhangulat formálását. Talán ez járt mind a mai napig a legnagyobb sikerrel, Csoórit is ezzel vehette rá arra a pártpolitika, hogy eredjen a példaadók nyomába. Az USA-ban persze mindez másképpen jelentkezik, mint közép-európai viszonyok között, ott a serkentést főképpen két irányzat vállalta magára. Az ifjabb Bush neokonjainak a zsidó közgazdász Irving Kristol a Public Interest folyóirat műhelyével adja ma is az ideológiai támaszt, ugyanezt a Commentaryval a szintén zsidó New York-i író, Norman Podhoretz teszi, míg katolikus részről Washingtonban a közgazdász Michael Novak.
A leglátványosabb és jellegzetesen amerikai jelenség volt a családanyák szenvedélyes akciója a női egyenjogúság „túlzásainak” lenyesésére. Azt tűzte ki céljául, hogy megfékezze a morális „züllést”. Széles körű és dühödt kampány bontakozott ki, hogy az egyes amerikai államokban megakadályozzák a jogok egyenlőségét módosító új alkotmányértelmezés elfogadását. Ennek első számú profétanője Phyllis Schlafly. Egyebek között azt tűzte zászlajára, hogy megcáfolják a nevezetes 59 centes elméletet. A feministák statisztikái kimutatták, hogy egy női munkaerő ugyanazért a tevékenységért, amelyért férfi társaik 1 dollárnyi bért kapnak, csak 59 centet vihetnek haza. Csakhogy – így Schlafly – a beállítás hamis. A női szakképzettség alacsonyabb, kevesebbet ér, maguk rövidebb időt töltenek munkahelyükön, a bérkülönbségnek a nemi megkülönböztetéshez semmi köze.
Mrs. Schlafly kérkedve terjesztette bámulatosan gyorsan elért eredményeit. „Nézzék csak meg a házam táját” – ismételgeti. „Magam vagyok az amerikai boldogság. A kanapéim színbőrből készültek, szőnyegeim pompásak, kertem példásan ápolt, autóim ragyogók, a fotók a falon férjemmel kettesben és hat gyermekünkkel maguk az irigyelt harmónia. Mindezt annak köszönhetem, hogy mélységesen hiszek az amerikai erényekben, a vallásban, a családban, a hazában, a munkában, a pénz erkölcsében. És nézzék az egyenjogúságért küzdő feministákat, akiknek sem sikerül semmi az életben, jottányival sem gazdagítják közösségünket, elborzadnak, ha a tükörbe néznek.”
Anélkül, hogy erőszakkal karikíroznánk, ki ne ismerhetné föl ebben a portréban a magyar jobboldal ügyeletes asszonyait az elnök úr oldalán, gyakori politikai nyilatkozataikban ne lelne hasonló mélységű mondatokra? Idestova csaknem harminc esztendő távolából alaposan elkésetten érkeztek ezek az eszmék az Európai Unióba befogadott közép-európai országokba. Elavultak és alkalmazhatatlanok, ennek ellenére tűzzel-vassal igyekeznek terjeszteni és elfogadtatni őket. Amikor a tengerentúlon divatban voltak – bizonyos szempontból még ma is észlelhetők az utórezgéseik -, a világnak komolyan kellett vennie őket. Mára és itt csak kuriózumok.
Várkonyi Tibor
