Húsz esztendő, és más semmi…
2007. június 16. (6. oldal)
Cs. Szabó Lászlónak és Bogár László
tanár úrnak szeretettel
Mottó: „Húsz esztendőm hatalom,
húsz esztendőm eladom…” (József Attila)
Következzék most bevezetőül egy kis történelem. Történelmi lecke fiúknak.
Történt aztán, hogy meghalt Mátyás királyunk. (Mátyás királyunkat a románok román királynak, a szlovákok szlovák királynak tisztelik és hiszik. Penetráns és gyönyörű kelet-közép-európai történet ez, nem is érthető sehol másutt.) Szóval elment Mátyás, és az ország felett egyre inkább ott lebegett a terjeszkedő Oszmán Birodalom réme. Az Oszmán Birodalom réme odafent tornyosult – idelent pedig megérkezett Fortunatus Imre.
Hogy ki volt ő? Ugye nem tudják? Hát persze, hogy nem tudják. Fortunatus Imre (Szerencsés Imre, a gyengébbek kedvéért, továbbá hogy még plasztikusabb legyen a kibontandó szimbólum) nem futott be nagy és fényes karriert a történetírásban, különösen nem ebben a legújabb koriban, a marxistában. Pedig Jókai Mór is írt róla egy drámát A zsidó fiú címmel, majd mindjárt utána Móricz Zsigmond is, Fortunatus címmel. Móricz drámájában az író a következő mondatot adja Fortunatus szájába: „Egy marék aranyért minden országokat máglyára eladnék.” Nem nehéz észrevenni némi shakespeare-i hatást, nevezetesen A velencei kalmár zsidóját.
De hát ki volt ez a Fortunatus? Egy Spanyolországból 1492-ben elűzött szefárd zsidó család leszármazottja, eredeti nevén Slomo ben Efrajim. Spanyolországból elűzetvén itt telepedtek le minálunk – hát hol másutt? A mi Slomónk két dologhoz értett nagyon: a pénzhez és a nőkhöz. Majd miután feleségül vett egy keresztény nőt, kénytelen volt maga is a keresztény hitre térni. Keresztapja nem volt kisebb nobilitás, mint Perényi Imre nádor; legfőbb támogatója pedig maga Szalkay László esztergomi érsek és kancellár leend. És láss csodát! Fortunatus Imre 1520-ban már II. Lajos királyunk kincstárnoka. Elfoglalta hivatalát Fortunatus Imre, és munkához látott, késedelem nélkül. Először is eladósította a királyt, akinek 104 százalékos kamatra folyósított hitelt. A kamaton felül rátette kezét a budai és a pozsonyi harmincados vámra (ma úgy mondanánk, privatizálta a kincstári bevételt biztosító vámot), és privatizálta magát az államkincstárat is. Azután 1521-ben rávette a királyt, hogy veressen névértékének csupán felét érő pénzt. S így érkezett el 1525, Mohács előestéje. Addigra az emberek tönkrementek a rossz pénztől, és megrohanták a budai zsidó kereskedők házait. Megrohanták, kifosztották. Egyben követelték az „ördögi” Fortunatus bezárását, amit a király vonakodva ugyan, de meg is tett. Aztán Fortunatus hamarosan kiszabadult. A rossz pénz maradt, viszont Lajosnak fegyverre, az ország védelmére több kölcsönt nem adott. S jött 1526, Lajos elment meghalni a Csele-patakba, a magyarok „Jézus, segíts!” ordítással nekirohantak a török ágyútűznek, Fortunatus Imre pedig Zápolya mellett tűnik fel legközelebb. És még Mohács évében meg is hal. Halálos ágyán még visszatér ősei hitére, és kileheli lelkét.
Nos hát, emberek, ő volt Fortunatus (Szerencsés) Imre. A mi első Fekete Jánosunk vagy ha úgy tetszik, az első Surányi Györgyünk. Az első óriási hatalommal felruházott neoliberális közgazdászunk. Ha egyszer feltámadna, a Magyar Nemzeti Bank elnöke vagy tanszékvezető lenne a CEU-n. Persze, tudom én jól, 1526 messze van már nagyon. Az már nincs is, talán nem is volt soha. De példának azért jó. Mint valami népmese. S noha azzal is tisztában vagyok, hogy ma már húsz évre visszafelé sem lehet elvárni az emlékezést és a figyelmet, most mégis erre kérem önöket. Látogassunk el együtt 1987 szeptemberébe…
1987 szeptemberében a Beszélő című ellenzéki folyóiratban megjelent egy nyílt levél. A nyílt levél címzettjei az Országgyűlés tagjai, vagyis az akkori képviselők. Az aláírók pedig, ó! Az aláírók! Csak néhány név, természetesen célzatosan és önkényesen összeválogatva általam: Bauer Tamás, Bokros Lajos, Demszky Gábor, Ferge Zsuzsa, Göncz Árpád, Konrád György, Lengyel László, Magyar Bálint, Mécs Imre, Rajk László, Szalai Erzsébet, Vásárhelyi Mária – egyszóval: mindenki.
A levél apropója pedig a kormányprogram. Nem is akármilyen kormányprogram, hanem egy súlyos megszorításokat tartalmazó kormányprogram. A szerzők erről így írnak: „A programtervezet újabb áldozatokat vár a társadalomtól, a közvélemény azonban nincs meggyőződve róla, hogy az áldozatokat indokolt vállalnia. Ön tehát nehéz helyzetben szavaz: nem biztos, hogy igenjét a társadalom a saját beleegyezéseként fogadja el.” Bizony, profetikus szavak ezek, már majd azt mondtam, hogy az aláírók hírvivőként, prófétaként vitték a hírt szerte az országban: az újabb megszorítások értelmetlenek, ráadásul teljesen illegitimek. Ne feledjék, kérem, 1987-ben járunk… Húsz évvel ezelőtt. Az aláírók a következőkkel jellemzik az ország állapotát: „Országunk állapota ebben az évben kritikus pontra érkezett. A társadalom eddig is súlyos terheket viselt. Az életszínvonal közel tíz éve stagnál, az életkörülmények romlanak. […] Az egészségügyi ellátás rossz és romlik. A fiatal házasok egyre nehezebben jutnak lakáshoz. Az életfeltételek rohamos hanyatlását csak azok tudják ellensúlyozni, akik szabadidejük növekvő részét zsákmányolják ki, a rejtett, második gazdaságban keresve többletjövedelmet. […] Újra alacsony a születések száma, drámaian növekedett a halandóság, és tartósan csökken az ország népessége.” (Jé! Akkor még érdekelte ezeket a hölgyeket és urakat a demográfiai helyzet. Azóta, ha valaki megkongatja a vészharangot, máris így viccelődnek: „Fogyik a magyar, mi? Hehe…”)
De nézzük tovább a szöveget. „[…] A vezető politikai szervek, miután 1985 körül közeli fellendülést ígértek, most váratlanul az életszínvonal csökkenését helyezik kilátásba. […] Ma már a Nyugathoz való felzárkózásról sem lehet komolyan beszélni. Inkább az a kérdés, hogy elkerülhetjük-e, hogy lesüllyedjünk a világgazdaság peremén stagnáló, gyengén fejlett országok közé. S miközben a Nyugat utolérésében már senki sem reménykedik, sorban le kell mondanunk azokról az előnyökről is, melyeket az 1948 után bevezetett társadalmi-gazdasági rendszer korábban kínált. Kénytelenek vagyunk elfelejtkezni a foglalkoztatási biztonság, a stabil árak, az ingyenes oktatás és egészségügyi szolgáltatások, az értékálló nyugdíj ígéreteiről.
Hogy baj van, s hogy változásra van szükség, ezt a vezetés is elismeri. A külső adósságnövekedés megállításának és a költségvetési hiány csökkentésének szükségességéről, a gazdasági reform következetes folytatásáról beszél. De még mindig nem tárja fel teljes nyíltsággal a kialakult helyzetet. […] Nem csoda hát, hogy az emberek attól félnek: az új programból csak a reáljövedelmek drasztikus csökkentése, az állampolgárok jövedelmeinek adókkal és más módon való megkurtítása válik valóra.” (Kiemelés tőlem: B. Zs.)
Emberek. Húsz évvel ezelőtt járunk az időben…
Aztán szó van még ebben a húsz ével ezelőtti nyílt levélben az adóreform bajairól, a társadalmi igazságtalanságról, arról is, hogy mennyire igazságtalan arra hivatkozni, hogy a emberek többet fogyasztanak, mint amennyit megtermelnek, s az aláírók még ezt is leszögezik: „A gazdaság konszolidálását és a kibontakozást leginkább az veszélyezteti, hogy a vezetés nem folytat nyílt párbeszédet a nemzettel a válságról, a kilábalás alternatíváiról és azok költségeiről. […] a vezetés, megkerülve a nyilvánosságot, kormányszervekkel és a hatalomba beépült érdekszervezetek (SZOT, TOT, Kereskedelmi Kamara, MTA stb.) vezető testületeivel egyeztette programjait, majd elfogadtatta azokat az Országgyűléssel. A társadalom számára már csak a propaganda, a kész döntések megmagyarázása maradt. Ilyen körülmények között az érdemi kérdésekről még zárt körben sem folyhatott egyenrangú vita, viszont tág tere nyílt a különböző politikai érdekekre hivatkozó alkudozásnak.”
Húsz évvel ezelőtt vagyunk. Húsz év. „Húsz esztendőm hatalom, / húsz esztendőm eladom. / Hogyha nem kell senkinek, / hát az ördög veszi meg.” (Megvette…) Kéretik a SZOT-ot, TOT-ot stb. behelyettesíteni ilyenekkel, mint például államreform-bizottság. Helyben vagyunk? Helyben vagyunk… És bizony, kénytelen vagyok szó szerint idézni a következő bekezdést is:
„Ebben az egyeztetési mechanizmusban sajátos szerepet töltenek be a szakszervezetek. […] Olyan gazdasági szabályozást követelnek, amely útját állja a vállalati vezetés és a munkások közötti nyílt konfliktusnak. Fent időnként agreszszíven védték az ún. munkásérdekeket, de minden erővel az ellen dolgoztak, hogy lent nyílttá válhassanak az érdekkonfliktusok, és a munkahelyi szakszervezeti csoportok önálló érdekvédelmi harcba kezdjenek. Így hát a szakszervezetek fékezték a társadalmi haladást, és valódi érdekvédelem nélkül hagyták a dolgozókat.”
Mit tetszenek szólni mindehhez? Hát nem csodálatos? Nem jut eszükbe most véletlenül a napokban nyilvánosságra került titkos megállapodás a MÁV vezetése és a MÁV szakszervezeti vezetői között? Nem jut eszükbe, olvasván most a húsz évvel ezelőtti sorokat, hogy akik titokban hét-nyolcszázezer forintos havi fixről kötnek titkos megállapodást azokkal, akikkel szemben védeniük kellene a dolgozók érdekeit, azok valójában tesznek a dolgozók érdekeire? Havi 800 ezer forint fixszel a Gaskó könnyen strichel… Még hogy nem léphetünk kétszer ugyanabba a folyóba? Mi itt állandóan ugyanabba lépünk…
Végezetül álljon itt még egy idézet, amelyben az aláírók a kilábalásra tesznek javaslatokat. Ebből a bekezdésből ez a legérdekesebb mondat:
„Az energetika és a közszolgáltatások kivételével minden gazdasági tevékenységet a piac kontrollja alá kell helyezni.” Tehát akkor még egyszer, csak hogy tökéletes legyen a bevésődés: az energetika és a közszolgáltatások kivételével…
És akkor, ezen húsz évvel ezelőtti gondolatok felidézése után ideje papírra vetni néhány egyszerű tényt. Figyelem! Amit most olvasni fognak, mind-mind hétpecsétes titok. Tehát: 1989-ben Magyarországnak 20 milliárd dollár külföldi adóssága volt. Magyarország külföldi adóssága ma 80 milliárd dollár.
Mindeközben Magyarországon 1990 óta legalább 1500 milliárd forintnyi vagyonvesztés történt. Vagyis egyes becslések szerint körülbelül ennyi állami vagyon tűnt el. Mindeközben Magyarországon az egész világon példa nélkül állóan magas a magántulajdon aránya, jóval több, mint 90 százalék. Eladtuk (külföldieknek) a bankszektort, eladtuk a teljes élelmiszeriparunkat, az energetikát, a közműveinket. (A világon rajtunk kívül egyetlen ország adta el az energetikai szektorát. Ez az ország Argentína. Argentínában be is következett a „hard-landing”, vagyis az összeomlás. Az összeomlás után Argentína azonnali hatállyal kiparancsolta az országból a világbankot, a Fortunatus Imrét, és azóta köszöni szépen, egészen jól van…) Magyarország most készül elkótyavetyélni maradék állami vagyonát, közöttük olyan hungaricumokat, mint például a Herendi Porcelánmanufaktúra.
A példa nélküli privatizáció ideológiája mindig az volt, hogy a befolyt összegből a külföldi adósságot törlesztjük. Mindeközben az eredeti, 1989-es 20 milliárd dollár adósság ma 80 milliárd dollár; az eredeti 20 milliárdot eddig hatvanszor visszafizettük; mindeközben eltűnt 1500 milliárd forint állami vagyon; túladott az ország aranykészletén a Surányi György vezetése alatt álló Magyar Nemzeti Bank; eltűnt a társadalombiztosítás vagyona, a nyugdíjalap; mindeközben az 1990 óta felvett kölcsöneink mindössze 20 százaléka aktív felhasználású, vagyis ekkora része fordítódik a gazdaság fejlesztésére vagy életszínvonal-emelésre. A 80 százaléka kamattörlesztésre megy el – vagyis kölcsönökből fizetjük a korábbi kölcsönök kamatait; s mindeközben állítólag eltelt húsz esztendő.
Lehet, hogy nem telt el mégsem?
Heller Ágnes filozófus a Népszabadság június 9-i számában arról elmélkedik, hogy ha ma hazajön Amerikából, ugyanabba a világba érkezik, amelyből elindult. „Nem volt ez így húsz esztendővel ezelőtt – vallja a filozófus asszony. – Akkor egy másik világba léptem a magyar határon, egy számomra akkor már politikai berendezkedésében idegen világba.”
Félek, tisztelt Heller Ágnes, rossz a premissza. Ön most ugyanabba a világba érkezik ismét, mint húsz esztendeje. Olvassa el, kérem, ezt az 1987 szeptemberi Beszélőt. Nagy élmény lesz! Annyi történt, tisztelt Heller Ágnes, hogy akik azt a nyílt levelet megírták, ma együtt kormányoznak ugyanazokkal, akiknek akkor megírták. És ugyanazt teszik, amit akkor, húsz esztendeje ostoroztak. Sőt, immáron részesei Gyurcsány Ferenc egyedülálló társadalmi kísérletének. Mert ugye egy polgári demokráciában mondhatja azt az állam, hogy kivonul az élet majd minden területéről, s a polgárok öngondoskodására bízza a dolgokat. Ez esetben viszont az állam nagyon kevés adót szed be. Vagy mondhatja azt is, hogy nagyon magas adóterhekkel sújtja az állampolgárokat, de ezért cserébe gondoskodik róluk, és működteti, fenntartja az intézményeket, a szociális hálót.
Gyurcsány Ferenc harmadik utas kísérlete így szól: feketére adóztatlak benneteket, s cserébe az államtól nem kaptok sz…t se! Gondoskodjatok magatokról! Legyetek versenyképesek!
Ez az örömhír, az evangélium, amit eszerint a hülye szerint apostoloknak kell szétvinni a hazában… Nagyobb a baj, mint gondolnánk. S akkor arról még nem is beszéltünk, hogy Gyurcsány Ferenc saját bevallása szerint még bérmálkozni is SZOKOTT…
Mi jöhet még? És kérdezem, ezredszer is, konokul: velünk bármit meg lehet csinálni?
