. évfolyam . szám,
Pedig a történelmi tények erre lehetőséget kínálnak. Hazánkban addig, amíg a hitleri csapatok meg nem szállták az országot, a kormány határozott ellenállása következtében sem sárga csillag, sem gettózás, sem deportálás nem volt. Gideon Hausner, az Eichmann-per főügyésze meg is állapította Ítélet Jeruzsálemben című művében: Hitler megszállási indítékai között szerepelt az is, „hogy a magyar kormány nem hajlandó leszámolni a nagyszámú magyar zsidósággal”. Ugyancsak Hausnertől tudjuk, hogy Eichmann munkatársai közölték a zsidó vezetőkkel: „Ettől a pillanattól kezdve a magyar zsidóság ügyei az SS hatáskörébe tartoznak.” Sajnos a Sztójay-kormány elvakultan Hitler-barát tagjai s a csendőralakulatok készségesen együttműködtek a megszállókkal. A németek azonban nemcsak irányítottak, a helyszínen is jelen voltak. Megint csak Hausnert idézzük: „A borzalmak útja volt – mondotta tanúvallomásában a Munkácsról deportált Zév Sapir. – Indulás előtt odakészítettünk magunknak némi vizet, de az SS-legények kiöntötték.” ELVAKULT HITLER-BARÁTOK Magyar részről szervezett zsidómentés folyt. A magyar függetlenségi mozgalom (MFM) a megszállás másnapján megbízta két vezetőségi tagját a zsidómentés irányításával. Egyikük, Soos Géza megszerezte az úgynevezett auschwitzi jegyzőkönyv szövegét, melyet két szlovák zsidó szökevény vallomása alapján vettek fel. Ez volt az első olyan dokumentum, mely hitelesen bizonyította a zsidók tömeges elgázosítását. A jegyzőkönyvet – melyet az üldözöttek megsegítésére már 1942-ben felállított református szervezet, a Jó Pásztor egyik munkatársa, Székely Mária fordított le – eljuttatták a kormányzóhoz és az egyházi vezetőkhöz. E leleplező irat nagyban hozzájárult ahhoz, hogy felerősítse a magyar függetlenségi mozgalom hatását és Horthy náciellenes tanácsadóinak befolyását a sokáig passzív kormányzóra. A szövetségesek normandiai partraszállása után – mely jelentős német katonai erőket vont el Európa más részeiről, így Magyarországból is -, június 26-án, a koronatanács ülésén Horthy bejelentette a deportálás leállítását. A szélsőjobboldali erők – fő képviselőjük a kormányban Baky László és Endre László – ebbe nem nyugodtak bele, hiszen maguk mögött érezték Adolf Eichmannt, a Judenkommando vezetőjét. Tervet készítettek a mintegy kétszázötvenezer, Budapesten élő zsidó puccsszerű deportálására. Azzal az ürüggyel, hogy felszentelik a csendőrség zászlóját, a fővárosba rendeltek mintegy három-ötezer csendőrt, köztük nem egy beöltözött nyilas suhanc is volt. Elhatározták, hogy ha a kormányzó ellenáll, őt is félreállítják. A terv az MFM és a kormányzó tudomására jutott. Az utóbbinak nem volt védekezési lehetősége. Az ellenállás azonban a szembeszegülés polgári és katonai módját is kidolgozta. Soos Géza javaslatára az egyházak képviselői (beleértve az izraelitákat is) konkrét tervet készítettek a deportálás megakadályozására. Katolikus, protestáns és zsidó fiatalokból kis csoportokat hoztak létre, amelyeknek a deportálás megkezdésekor a számukra kijelölt házba kellett volna menniük, megszervezendő az ott lakók passzív ellenállását: a terekre, parkokba való kivonulását, hogy ott leülve vagy lefekve megakadályozzák, hogy elhajtsák őket. Szerencsére nem került sor e hősies polgári engedetlenség megvalósítására, mert az súlyos emberáldozatokat követelt volna. KATONÁK A ZSIDÓKÉRT Koszorús Ferenc, aki kapcsolatban állt az MFM katonai csoportjával, az esztergomi páncélosok vezérkari főnöke volt, s önként felajánlotta a kormányzónak, hogy egységeivel megszállja Budapest stratégiailag fontos pontjait, és kikényszeríti, hogy a csendőralakulatok távozzanak a fővárosból. A legfőbb hadúrtól megkapván a parancsot, először is tisztikarát tájékoztatta. Beszédéből kiderül, hogy tisztában volt a helyzettel: „Vannak olyanok, akik… egy Magyarország függetlenségét elnyomó idegen hatalom segítségével meg akarják buktatni a magyar alkotmányt, a törvényes magyar államrendet, magyar állampolgárokat törvényellenesen egy idegen államhatalom önkényének százezrével akarnak kiszolgáltatni.” A tisztikar egy emberként a parancsnok mellé állt. Július 6-án a páncélosok megérkeztek Budapestre, s ekkor Koszorús egy tiszti járőrön keresztül felszólította Baky államtitkárt a csendőrség eltávolítására, ami 8-án délig meg is történt. Ezzel kétszázötvenezer budapesti zsidó megmenekült a gázkamrától. Az akcióval véráldozat nélkül sikerült megmenteni Európa legnagyobb megmaradt zsidó közösségét. A siker erősítette a kormányzó pozícióját, ugyanakkor csökkentette a Sztójay-kormány tekintélyét. Jó hatással volt az ellenállási mozgalomra is, mert bebizonyosodott, hogy társadalmi méretekben is lehet cselekedni. Az akcióban képviseltette magát a kormányzó, egy magas rangú katonai vezető, egy hadosztály egész tisztikara, s a parancsot fegyelmezetten végrehajtó legénység, vagyis a magyar nép. Koszorús hetekig katonái szoros őrizete alatt élt, tartván az SS személye elleni támadásától. Később a frontra került, majd epehólyag-gyulladással a budai katonai kórházba. November 2-án egy SS-járőr kereste. Az volt a szerencséje, hogy éppen nem tartózkodott a kórteremben, s a személyzet figyelmeztette a veszélyre. Ezután illegalitásba vonult, s Nyugatra menekült. 1974. március 8-án halt meg az Amerikai Egyesült Államokban. 1991-ben posztumusz vezérezredessé nevezték ki, 1992-ben pedig – a Bajcsy-Zsilinszky Társaság kezdeményezésére – a Dohány utcában emléktáblát állítottak. A társadalom tudatában azonban nem foglalta el az őt megillető helyet. KÉSEI MÉLTATÁS Annál nagyobb öröm számunkra, hogy az akció ötvenedik évfordulóján az Egyesült Államok képviselőházában Tom Lantos a legnagyobb elismeréssel emlékezett meg róla: „…Koszorús ezredes példátlan tette az egyedüli ismert tény, hogy egy tengelyhatalom katonai erővel akadályozta meg a zsidók elhurcolását. Ez a példa nélkül álló, kockázatos hőstett, amit igen veszélyes körülmények között hajtottak végre, eredményezte azt, hogy Budapestnek a nácik általi végleges birtokbavétele három és fél hónappal eltolódott. Ez az időszak számtalan zsidónak tette lehetővé, hogy biztonságot találjon Budapesten és megmeneküljön a biztos haláltól. Ez tette lehetővé a híres Raoul Wallenbergnek is, hogy sikeres és eredményes mentő küldetését megvalósíthassa. (Wallenberg 1944. július 9-én [vagyis a puccs meghiúsítása után – a szerző] érkezett Budapestre.) (…) Mindezekért nagy tisztelettel és büszkén szólok Koszorús Ferenc hősies, hazafias erőfeszítéseiről. Sok ezer család él ma, akik életüket egy ember hősies cselekedetének köszönhetik, egy embernek, aki kitartott a meggyőződése mellett a bizonytalan és veszedelmes időkben. (…) Ebben az évben, a magyar holokauszt ötvenedik évfordulóján, amikor a világ eltöpreng a megtanult leckéken, büszkén méltatom Koszorús ezredest, a hazafit, a humanistát és a hőst.” Hasonlóan vélekedett 2003-ban Várnai-Sorer Judit, Izrael akkori nagykövete, aki egy kérdésemre adott válaszlevelében ezt írta: „Természetesen igen nagyra tartom Koszorús Ferencet, aki saját és bajtársai életét kockáztatva mentett meg 250 000 zsidó életet.” Nem lenne itt az ideje, hogy az akció után több mint hatvan évvel, például a magyar parlamentben is méltassa akár az államelnök vagy a miniszterelnök, de legalább egy „vidéki” képviselő ezt a „példa nélkül álló, kockázatos hőstettet”?
