Vélemény és vita 2007-06-19 22:56
Rossz alkuk és álproblémák
A kiegyezésről szóló közös gondolkodáshoz hasznosnak ígérkezik a magyar alkuk és kiegyezések vizsgálata tágabb időtartamban is. A maga angolos tartalmában a kompromisszum szó az eltérő elvek tiszteletben tartásával születő egyezséget jelenti, amely mindkét fél lehető legtöbb előnyét, illetve legkevesebb kárát igyekszik biztosítani. Az eszmények és a valóság viszonya is mindig kompromisszumos, történelmünk viszont a rossz kompromisszumok, a rosszul felmért esélyek és elhibázott lehetőségek sorozata immár félezer éve.
Tömegvonzás
Bibó Istvántól tudjuk, hogy a történelem szinte bármilyen logika szerint leírható, például osztályharcok történeteként is. A kérdés az, hogy melyik leírásnak van (több) tanulsága. A Mohács utáni magyar történelem leírható a rossz kompromisszumok sorozataként is – és ez sajnos tanulságokban bővelkedő értelmezés.
Az 1526 utáni idők sorozatosan rossz kompromisszumait az 1541-es döntés pregnánsan jellemzi, amikor a magyar elit fele Szulejmántól várta az ország „megvédését” a Habsburgok ellen. Rossz kompromisszumok sorozata a kuruc-labanc ellentét, igaz, éppen ez teremtette meg a Mohács utáni legsikeresebb kompromisszumot, a Rákóczi-szabadságharcot lezáró szatmári békét.
A reformkor a polgári nemzettudat ébresztésével merőben új Magyarországot akart. A származást háttérbe szorította a szempontok között, helyette a tudatos döntést, a magyar polgári közösséghez tartozás vállalását szorgalmazta. Ezzel új történelmi esélyt adott a magyarságnak, amely a Kárpát-medencében mindig is a legkevésbé szapora etnikum volt. A magyarság lélekszáma már a szatmári békétől kezdve gyorsabban nőtt, mint a természetes szaporodása, ami az asszimilációs képességét bizonyítja, és ez a képesség a reformkorban mondhatni tömegvonzássá erősödött. A szabadságharc és a vereség mit sem csökkentett ezen, így elmondhatjuk, hogy a magyar nemzet erősödésének folyamatát Világos nem törte meg.
Elpazarolt évek
Ezzel szemben a reformkor vezető rétege, a köznemesség rossz kompromisszumot kötött 1849 őszén, amikor a passzív rezisztenciát választotta. Átengedett 18 évet másoknak, önmagát zárta ki a folyamatokból. A „tétlen ellenállás” a magyar köznemesség önként vállalt lassú halálát jelentette. A kezdeményezést gazdasági és államszervezési téren saját elhatározásból kiengedte a kezéből, amivel örökre eljátszotta a saját esélyeit. Negatív bónuszként „sikerült átmenteni” a nemesi osztálytudat legrosszabb vonását, hogy „nem adózunk”. Hogy az államot átverni becsület és dicsőség dolga. Ez az egyik legnagyobb történelmi tehertételünk.
A kiegyezés értékelésében, mint Gergely András világosan rámutatott, óvatosan kell bánni annak megítélésével, hogy mi volt a „jó”. Amit a javára írnak, arra valószínűleg érvényes Széchenyi Istvánnak még az önkényuralom korában megfogalmazott mondata: „Miniszter úr, a vasutat nem ön hozta, a vasutat az idő hozta.” A kiegyezés melletti legnyomósabb érvet Pethő Sándor így fogalmazta meg: „Minden tökéletlensége és törékenysége dacára a legmaradandóbb momentumot jelzi a dunai népek fejlődésében.”
A negatívumok sora hosszabb. Mint Szabad György a vitaindítóban rámutatott, a legfeketébb következményt Kossuth már 1867-ben is meglátta. A kiegyezést leértékelte Németh László, ő A Nyugat elődeiről szóló irodalmi tanulmányában fogalmazta meg a magyar lelkiség szomorú változását ekképpen: „1850 és 1880 között a magyarság nem harminc évet, hanem három századot öregedett. Öregedett – bonyolultabb lett és gonoszabb. Megvalósította Széchenyi reformjait, és kiirtotta magából Széchenyi szellemét.” Magyarán a kiegyezés a lényeget illetően kevésbé fontos, mint sokan gondolják.
A kiegyezés ismét teremtett néhány álproblémát, amelyre évtizedekig rácsavarodhatott a közélet, és – történelmünkben sokadszor – szőnyeg alá lehetett söpörni a valódi bajokat. A közjogi kérdés, a véderővita mint politikai gitt funkcionált, és a gittegylet (az Országgyűlés) évtizedeken át tudott hallgatni a valós gondokról. Az önámítás és a politikai cirkusz végül valóra váltotta Kossuth jóslatát. Azonban nem lehet legyinteni a turini remetére, mert ő éppen azzal indokolta váteszi gondolatait, hogy a leendő nagy összeomlás oka a hibás helyzetértékelés. Beigazolódott, hogy ez örökletes nemzeti betegség.
Örök torzulások
A magyarság valódi problémáira a dualista berendezkedésben nem született válasz. A titkos előszentesítési jog következtében torz demokráciát sulykolt rutinná ötven év alatt. A nagybirtokrendszer hitbizománnyá lényegült át, amire a kisbirtok válasza az egykézés volt. Ez történelmünk talán legnagyobb tragédiája, amely az elmúlt sok-sok évtizedben új meg új alakban tér vissza, és elindította a magyarságot azon a kihalási pályán, amelyről eleddig nem tudott visszafordulni. A falu mint a magyarság életközössége megállíthatatlanul sorvadt. A gazdasági cselédség mint társadalmi osztály felemelése, hibás reflexeinek gyógyítása elmaradt. Az ország elveszített cirka másfél millió felnőtt embert a kivándorlással (megajándékoztuk Amerikát), amit a korabeli elit – a téves értékelés fájó példája – egyenesen ünnepelt. Akárhány rendszerváltás volt, a nagybirtok túlélte, legfeljebb átváltozott téesszé, ma meg zsebszerződések és bérletek szövevényes rendszerévé.
A kiegyezés végeredményben rossz kompromisszum volt, mert a gazdasági fejlődést nem segítette elő annyival, amennyivel rombolta a magyar nemzet életerejét. Az utókorra nemcsak Trianont meg az államcsődöt hagyományozta, hanem ami nagyobb baj, rossz reflexeket. Sok millió magyar fejében él hamis tudat az állam és polgára kapcsolatáról. Nagyobb lett a demográfiai probléma. Feldolgozhatatlan a zsidókérdés. És változatlanul a cselédtempó uralja sok százezer ember hozzáállását a közösség gondjaihoz.
Vitánkban eddig megjelent írások
Szabad György: A Kiegyezés és kockázatai (vitaindító, május 29.); László József: Kettős kiegyezés (június 2.); Techet Péter: Kiegyezések: öncsalások rendszerei (június 5.); Elek István: Csak a kőbányából szabadultunk (június 8.); Gergely András: A történészek és a kiegyezés (június 12.); Zsidai Péter: A kiegyezés zsákutcája (június 14.); Ambrus Balázs: Összekacsintós kiegyezés (június 15.); Gulyás Gergely: Rémtörténet és sikersztori (június 18.)
Nyiri János, újságíró
