Sümegi Noémi, eletstilus@hetivalasz.hu
Nyugaton a nyolcvanas évek elején rájöttek, hogy a városépítészet összeköthető az arculatteremtéssel, az pedig hat a gazdasági fejlődésre – nálunk ez Lukovich Tamás, a Magyar Urbanisztikai Társaság alelnöke szerint a mai napig nem egyértelmű. A június 21-én Budapesten kezdődő VII. Európai Várostervezési Biennále többek között ezen változtatna.
– Unásig ismételt, hogy mennyivel jobb hely lett Prága, Krakkó vagy Pozsony, de most, a melegben az útfelbontásokkal, a forgalommal tényleg nagyon lehangoló Budapest.
– Ha azt mondanám, hogy lehangoló a kultúra, ami ezt alakította, akkor nem nagyon tiltakozna. A várostól ne várjunk többet, mint ami: a mi tükörképünk. Olyan nagyon nem hazudik, hogy a társadalom sokkal jobb állapotban lenne, mint amilyen a fizikai környezete. A város a társadalmi-gazdasági kapcsolatok „mellékterméke”.
– De ha szebb, jobban odafigyelünk.
– A környezetpszichológiából ismert, hogy a tiszta márványpadlóra nem köpködnek az emberek. De meg kellene teremteni az értelmes párbeszéd lehetőségét is legalább a mértékadó értelmiséggel: nagyon hiányzik ennek a kultúrája. A legjelentősebb nyugati lapokban hetente többször szerepelnek urbanisztikai kérdések. Nálunk csak akkor esik szó városrehabilitációról, ha Mariska nénire rászakadt az erkély.
– Miért alakult így?
– Aki Budapestet lehangolónak találja, az könnyen általánosít, pedig Magyarország nem így néz ki. A kisés közepes városok szépek, rendezettek vidéken. Nemcsak Eger vagy Sopron, de Kiskunfélegyháza ugyanúgy, mint Hajdúszoboszló. Ezzel együtt Budapest átkos öröksége, hogy nagyon magányos. Ha Berlin valakinek nem tetszik, akkor elmegy Münchenbe, Hamburgba vagy Kölnbe lakni. Budapest elkényelmesedett, nincs versenytársa. Történelmi adottság, hogy a városok hierarchiájában hiányzik a következő lépcső. Nemzetközi verseny viszont van, s abban le is lehet maradni, bár ismerjük el, hogy fővárosunk jelentős konferenciahelyszín.
– Prága az irodalomra, Bécs a szecesszióra játszott rá, Bukarest kezd a film városa lenni: ezek szerint Budapest is megtalálta a szerepét?
– A ma uralkodó kultúra- és a szabadidő-gazdaság szempontjából is jó tematika a konferencia, de ehhez sürgősen meg kellene építeni a tervezett ötezer fős konferencia-központot, ami régi adósság. A tömegtermelés utáni gazdaságban azok a legkelendőbb termékek és szolgáltatások, amelyekben a befektetett tudást és/vagy az esztétikai többlettartalmat kell megfizetni. A médiától a reklámpiacon, az építészeten vagy a kottakiadáson át a dizájnig és a számítástechnikáig sok minden tartozik ide, és nem tud olyan területet mondani, ahonnan ne lehetne kiváló magyar eredményeket sorolni. Csak ez nincs olyan tudatosan megtámogatva, ahogy például Lombardiában. Bostonban volt egy szerencsétlen teadélután, amire aztán fantasztikus tematikus sétát szerveztek. Gondolja el, micsoda sétákat lehetne tervezni nálunk a kultúra területén, például a Kodály-év apropóján. Prágában még azt is kihasználták, hogy Mozart egyik szeretője cseh volt.
– Making Place, azaz Helyteremtés az önök által szervezett, június 21-én kezdődő VII. európai várostervezési biennále címe. Mit jelent ez?
– Egy lakás is csak egy idő után, a szellemi és történelmi többlettartalomtól válik otthonná. A városokban is különbözik egymástól a műszaki tér, illetve a valamitől kedvelt és élhető hely, és azt vizsgáljuk, a városépítészet hogyan tud mindehhez hozzájárulni. Nyugaton a II. világháború után a gazdasági fejlődés mellett háttérbe szorult a városok fizikai formálása. A nyolcvanas évek elejétől fedezték fel, hogy a városépítészet összeköthető az arculatteremtéssel, az pedig a gazdasági fejlődéssel. A városépítészet a XIX. század óta sokféle funkciót töltött be a higiéniai viszonyok rendezésétől a tömeges lakásépítésekig: most gazdasági érdekből fedeztük fel újra, hiszen a városkép állandó újrakreálásától függ a turizmus, a befektetők megjelenése, de még az is, hogy a többet fogyasztó osztályok letelepedését mivel lehet elősegíteni. A világ nagyvárosai között három nagy területen – fogyasztás, pénzügyi szolgáltatás és szórakozás – folyik a verseny.
– Az elmondottak ellenére impozáns listát állítottak össze a konferencia résztvevőinek a budapesti látnivalókból a budai ipari területek hasznosításától a zsidónegyeden át az új stadionig.
– Amikor – Malmö, Koppenhága vagy Barcelona után – elvállaltuk, hogy megrendezzük a VII. biennálét, először megijedtünk: mit fogunk majd bemutatni, hisz nem sok minden épült az elmúlt években. Aztán rájöttünk, hogy azt mutatjuk be, amink van. Készítettünk egy leltárt, és magunk is meglepődtünk, mi mindent találtunk. Majdnem a Hajógyáriszigeten tartottuk meg a konferenciát is, ahol nagyon érdekes miliő alakult ki a golfpályáktól és a jachtkikötőktől a horgászbódékon és a szerkesztőségeken át az alternatív kocsmákig: ilyen a világon nincs. Sajnálatos, hogy a szállodákkal ez mind eltűnik majd.
– Mintha a „helyek” rovására lenne egyre több nagyberuházás.
– Van abban valami misztikus, hogy mitől lesznek a legváratlanabb helyek kedveltek. Ahogyan a borról sem tudjuk pontosan, mitől lesz az egyik jó, a másik meg nem. Angolszász pragmatizmussal jobban oda kellene figyelni arra, az emberek hogyan viselkednek, hogy használják a teret. Ott azt tanítják, hogy először meg kell nézni a lábnyomokat a hóban, utána lehet kijelölni a járda nyomvonalát.
– Nálunk pedig utólag próbálnak elsáncolni egy-egy sarkot, hogy az emberek ne tapossák le a füvet.
– A berlini fal erre a legjobb példa. Azon is át lehetett jutni, pedig erővel akarták korlátozni az emberek mozgását. Amerikában viszont van, hogy csak egy parkoló választja el a zavargásokkal terhelt negyedeket a felső középosztály kedvenc bevásárlóközpontjaitól, és eszükbe sem jut átmenni a másik territóriumára. Ha rendbe teszik és hagyják a teret működni, akkor kialakul a megfelelő egyensúly. A Ráday utca és a Liszt Ferenc tér újjászületése például már „túl jól” sikerült: kiderült, hogy a terület nem bír el annyi kávézót. Meggyesi Tamás, a Budapesti Műszaki Egyetem professzora fog a konferencián a spirituális dimenzióról beszélni: mit enged egy tér, és mit nem.
– Mit kínálnak a külföldi előadók?
– Jon Lang professzor a környezetpszichológia felkent guruja, aki azt vallja: próbáljuk meg először megérteni az emberek igényeit, és utána tervezni, hátha akkor jobb lesz. A kultúra és a gazdaság jelentőségéről fog beszélni a Kaliforniai Egyetemről Allen Scott professzor; nagy forgalmú utakkal és logisztikai központokkal nem biztos, hogy sokra megyünk.
– Jó városban lakni?
– Kisvárosban igen, bár lehet, hogy akik ott élnek, nem osztják ezt a véleményt. Szerintem a legeslegrosszabb a szuburbánus életforma, amely a vidéki és a városi lét hátrányait egyesíti – jóllehet eredetileg az előnyöket kívánták kombinálni. Nem biztos, hogy az ott lakó este, többórai utazás után üveges szemmel még paradicsomot akar öntözni. A város állásokat kínál, de drága – mindenhol a világon. A nagyváros a tervezett és spontán találkozások színhelye, ettől olyan izgalmas, de ehhez sűrűség kell. Az az érdekes, hogy az internet megjelenésekor azt jósolták, nem kell majd annyit találkoznunk, ennek azonban pont az ellenkezője történt: találkozókat szervezünk az éterben. Nagyon nehéz egyedül kreatívnak lenni, össze kell jönni vitatkozni, sopánkodni, ötletelni. A személyes találkozások jelentősége nemhogy csökkent volna, hanem még nagyobb lett. S ez jó hír.
