Forrás: ÉS

PESKÓ ZOLTÁN

Erőltetett menet-rend

Blum Tamás 80. születésnapjára

Két és fél éves koromban, 1939 őszén találkoztunk először, Blum Tamás lehetett úgy tizenkét éves, és a Vilma királynő úton (= Gorkij fasor = Városligeti fasor) az Evangélikus Gimnáziumba járt, hol édesapám ének- és zenetanár volt, valamint a szomszédos templom orgonistája. Ha valakit valamilyen fegyelmezetlenségen rajtakapott, szokása volt megkérdezni az egész osztály előtt, mit akarsz, beírjak az ellenőrzőkönyvedbe, vagy akarsz inkább egy pofont? Az otthoni balhé helyett persze mindenki a pofont választotta, ami nagyon enyhe volt, de azért pellengérre állítást jelentve mégiscsak megoldotta apám fegyelmezési problémáit. Isten tudja, miért szúrta ki Tamást ismeretségünk első napján, de neki ez alkalommal adott egy harmadik választási lehetőséget is: „Vagy elviszed inkább a szünetig sétálni kisfiamat a Fasorba?” (Aznap – egyetlen órája lévén – bevitt az iskolába, és a pedellusnál, Andics bácsinál parkolt.) Ez persze Tamás számára diákéletének sok hasonló helyzete között csupán egy igen ritka szerencsés alkalom volt: nagyon élénk, állandóan mozgolódó és – mi rosszabb – az órákon számos tanárnak vitriolosan és hangosan közbeszóló „komisz kölyök” volt, egyfajta felsőbbrendűséget demonstráló leereszkedő viselkedéssel. A Fodor Zeneiskolában még angyali türelmű zongoratanárát, Kadosa Pált is kihozta a sodrából, ő is lekevert neki egyet: folyton bemászott a zongora alá, és a pedálozó lánykákat zaklatta. Szó mint szó, mikor úgy két évtizeddel később a Színművészeti Főiskola Koldusopera-vizsgaelőadásának főpróbáján felismert, elválásunkkor még akkor is hozzátette, hogy „kérlek, add át rettegő üdvözletemet édesapádnak”.

Első találkozásunk történetét 1960 körül magától Tamástól hallottam. Később, röviddel halála előtt, ezt önéletírásában három más, velem kapcsolatos eseménnyel együtt le is írta, és barátainak elküldte. Én a paksamétát azután valahol elkevertem, most a felesége hagyatékában megtalált eredeti példányt újra elolvastam. Ennek vázlata egy kis füzet volt, melybe röviden mindig beírta az utazásaival kapcsolatos időpontokat és körülményeket. Az ebből kikerekített írást túlzás lenne önéletrajznak vagy memoárnak mondani, lehet úgy 40-45 oldalról szó, később egy kiváló szerkesztő Menetrendnek keresztelte el, nemsokára egy Blum Tamásnak dedikált emlékkönyvben meg is fog jelenni. Egyszerűen utakra, indulásokra és érkezésekre utal, azon meneteinek a rendjére, melyek életében a legtöbbször másoktól lettek el- és meghatározva, és néha a sorstalanság többé-kevésbé erőltetett menetei voltak – nem hiszem például, hogy Bergen-Belsenbe jószántából indult. Az egyén elhatározásának ritkán volt lehetősége a haladás irányára befolyást gyakorolni, s ha egyáltalán, ezek a kicsi, valójában igen kis döntések (mint például egy-egy turistaút Nyugaton) azután drámai benyomásokat hagytak benne. A néhány száz kilométernyi út során, a társakkal vagy társak nélkül való menetben tett lépésekről van szó, néhány kicsi előre-, hátra- vagy oldalt lépésről, s ezekben egyetlen nagy, saját elhatározásából történt kiugrásról, mely a reveláció erejével hat: 1972-ben elhatározta, hogy Magyarország helyett Svájcban fogja élete hátralévő éveit leélni. Az ugrás után a sors kegyesen egy darabig futni hagyta, csak később lőtt oda úgy végérvényesen. Barátai máig vitatják – ki tudja -, neki jobb is lett volna, ha az ugrás helyett tovább menetel…

Önéletírása chaplini módon szomorkás-vicces, frappáns történetek rövid gyűjteménye, néha nagyon is keserű fordulatokkal. Tudjuk Csehovról, hogy vígjátékoknak tartotta színdarabjait, és azt is megtanultuk, hogy a vicc igen gyakran a fájdalom, a sértés és a megalázás rekompenzációja… Tamás a vele történteket bizonyára mulatságosságukban és gyakori abszurditásukban találta továbbadásra érdemeseknek, és csodálkozva meséli, hogy az életben milyen nyilvánvaló furcsaságok történnek. Aki muzsikusként találkozott vele, tudja, hogy mély, a zenei szellemiség óriási rádiuszát átélő rendkívüli művész volt, zsenialitásának momentumaiban ennél sokkal több…

Szövegét tizenöt év után újraolvasva először hiába kerestem benne egy-két részletet, melyeket, úgy véltem, leírt, s mikre – úgy tűnt – én emlékeztem is. Már-már azt gondoltam, hogy felesége, Józsa (ki most februárban bekövetkezett haláláig gyűjtötte össze a Tamástól hátrahagyott emlékeket) talán egy kicsit szerkesztett még a Menetrend történetein. Utána egy pár körülmény azonban egészen világosan felmerült emlékezetemben, melyek kétségeimnek ellentmondtak. Tévedtem, és egészen biztos, hogy ez a most újraolvasott önéletírás minden részletében a Tamás által írt eredeti szöveg, az, melyet halála előtt néhány héttel elküldött. Inkább csak az lehet, hogy az újraolvasás első pillanatában én emlékeztem rosszul, mert akkor, mikor 1991-ben postán a Menetrendet megkaptam és elolvastam, este utána rögtön még sokáig, vagy másfél-két óráig beszéltem vele telefonon. Megtörtént emiatt, hogy ezt a beszélgetést és az önéletírásban leírtakat én komponáltam össze magamban és kerestem most a szövegben olyan részleteket, melyekről akkor csak telefonon beszéltünk. Így például azt, hogy ismerte a mi Rottenbiller utcai lakásunkat (elképzelni se tudom, hogy miért járhatott ott, talán előzongorázott édesapámnak, vagy feljött valamilyen kottáért), vagy hogy szó volt a mindkettőnk által nagyon szeretett Sárköziné Molnár Mártáról, aki neki (igencsak szegről-végről) rokona volt Horváth Zoltánon, Márta néni első férjén keresztül, ki édesanyjának bátyja volt stb.

Kurtág György junior azután megerősítette véleményem: halála előtt ott volt Józsánál Zürichben, aki akkor még három hétig élt. A mindenféle zenei elektronikában otthonos barátom a nagyszerű operadramaturg Blum Tamás két régi kazettán lévő előadásának (a Figaro házasságáról és a Trisztán és Izoldáról) kissé „megöregedett”, demagnetizált hangfelvételét felfrissítendő volt ott, és belenézett a fennmaradt emlékekbe is – a Menetrend szerinte is egész biztosan autentikus írás. Különben nem csak szülei, Kurtág Márta és Gyuri („senior”) voltak a Blum házaspárral már az ötvenes évek elejétől testi-lelki jóbarátok, de Gyuri jr., különösen az utolsó években, úgy volt kapcsolatban Józsával, mintha családtag lett volna.

Az ő születése előtt egy évvel, 1953-ban nevezték ki Tamást fő-zeneigazgatónak Debrecenbe, Vámos László volt a Csokonai Színház főrendezője és Kurtág Gyuri („senior”) sokat volt ott velük „színházat tanulni”, valószínűleg az operaírás (sajnos soha meg nem valósított) szándékával. Egy-két évvel később azonban Pesten mégis gyümölcsözött egy kicsit a debreceni együttlét, a Madách Színházban: Shakespeare Viharjához irt Kurtág nagyon szép kísérőzenét, az előadást Vámos rendezte, a zenék hangszalagra rögzítését Sándor János vezényelte, de a barátai munkájáért magát felelősnek érző Blum is bejárt időről időre Vámos kíséretében a felvételekre. Egy látogatásáról azután némi „viharos” hír szállt a budapesti zenei berkekben. Gyuri ugyanis mindig nehezen „adott ki kezéből” egy-egy új művet, nem szeretett soha megkötött határidőre dolgozni. Később azután ilyenek megígérésére nem is volt hajlandó, de akkor még belement, hogy kész lesz a színház évadába már betervezett, elhalaszthatatlan időpontra, és egyszerűen késett a partitúrával, miről azután Blum Tamásnak megvolt a maga éles kis véleménye.

Nem véletlenül jut ez most eszembe, mert személyiségének hatásához hozzátartozott az is, hogy az ő világrekordokat döntögetően gyorsnyelvű arroganciáját nem mindenki viselte el könnyedén. Semmi gátlása nem volt abban, hogy embereket kioktasson, még ha okosan és szellemesen is, és a legtöbbször jogosan, de azért elég sokszor sértőn. Én ezt különben megúsztam, talán azért is, mert életünkben (sajnos) nem sokszor találkoztunk, talán nyolcszor-tízszer, és nagyrészt akkor se hosszan, kivéve azokat a varázslatos heteket, miket együtt töltöttünk 1964 októberében a római Magyar Akadémián, amiről az önéletírásban ő is ír, és amikor én semmi ilyesmit nem tapasztaltam.

A háború után tanulmányait megszakítva, 1945-ben, alig 18 éves gyerekként beállt dolgozni az Operaházba korrepetitornak, anyagi oka igencsak megvolt rá. Igazgatói, Tóth Aladár, Palló Imre, Nádasdy Kálmán és Lukács Miklós, valamennyien csodálták és támogatták, követve mindenekelőtt az 1947 és 50 között ott dolgozó Otto Klemperer véleményét, aki bálványozta. Sokszor már beléptekor, az Operaház portásfülkéje előtt kiabált: „Wo ist der Blum?”, és Budapest elhagyása után lányával, Lottéval együtt élete végéig barátja maradt. El is nevezték Tamást az Operaházban Blumperernek – számos kis történet forgott közszájon kettőjük szakmai és kollegiális kapcsolatáról.

A Magyar Állami Operaházban kezdeti, az első 8 évben korrepetitorként betöltött szerepét akkor értettem meg igazán, amikor hoszszú éveken át a legkülönbözőbb városokban magam is operaházakban dolgoztam, mind mostanáig, a legutóbbi hetekig. Tapasztalatom ugyanis, hogy a legfőbb vezetés alatt működő kisebb funkciókban találhatóak néha olyan beosztottak, akik az egész színház működését jelentősen inspirálják. Így volt ez a velencei Teatro La Fenicében ottani éveim alatt, még előtte a hetvenes évek elején a bolognai Teatro Comunaléban és a milánói Scalában, a hatvanas években Berlinben a Deutsche Operben és nemrég Barcelonában a „Liceu”-nak nevezett nagyszerű operaházban. Bolognában ez egy súgó volt (eredetileg operakarmester, a háború után egy elhagyott gránát a kezében felrobbant, jobb kezét válláig megcsonkítva, a bal kezén meghagyva hüvelykujját, mi a zene- és énekkar dirigálására kevésnek bizonyult, de a színpadon az énekeseknek a súgólyukból való irányításra elegendőnek), a Scalában két tündéri igazgatósági titkárnő, a Fenicében szintén „duóban” egy félőrült rendezőasszisztensnő együtt a színpadi zenék vezetőjével, Berlinben a színház művészeti titkára, Barcelonában a főügyelőnő stb. Hasonlítható ezeknek a személyeknek a szerepe a vonóshangszerekben a „híd” alatti, a corpusba beállított ún. „lélekhez”, a bent, a hangszer testében lévő, kívülről nem látható kis fadarabhoz, amely vezeti és átadja az egész hangszernek a húrok rezgéséből keletkezett frekvenciát és megerősíti annak rezonanciáját. (E nélkül nem létezik igazán szép hang, csak egy kicsi és nyiszogó. Olaszul „anima”-nak mondják, ami poetikusan rímel C. G. Jung híres tanulmányaira.)

Blum Tamásnak operaházi munkája kezdetén, fiatal korrepetitorként azonnal ilyen helyzete volt, igen jelentős konkrét befolyással a munkatársakra, de még az igazgatóságra is. Nemcsak Tóth Aladár, a főigazgató hallgatott rá, de Barna Istvánné is, az Operaház nagyhatalmú párttitkárnője (aki később minisztériumi osztályvezetőnő lett), meg a pártban a rendkívül befolyásos, „Gidának” becézett Kórodi András karmester: mindhárman követték ítéleteit. Tamás ugyan csak 1956-ig, 29 éves koráig volt párttag, utána nem lépett vissza, de a feltétlen politikai bizalom egészen Svájcba történt hirtelen távoztáig teljes mértékben megmaradt – ennek köszönhette debreceni kinevezését is. (Jó barátja, „Gida” azután kintmaradása után készségesen és azonnal megtagadta, amit Tamás élete végéig fájdalommal viselt. Barnáné, aki az idők változására lényegesen fogékonyabb volt, a nyilvánosság előtt inkább hallgatott.)

Minden politikán túl a legfontosabb persze az volt, hogy egészen elképesztő zenei adottságai voltak, pályám során nem sok hozzá hasonló tehetséggel megáldott nagyszerű muzsikussal találkoztam. És ami a lényeg: akármelyik partitúráról beszélt (azonkívül, hogy ezeket kívülről tudta), átfogó történeti és mély esztétikai véleménnyel rendelkezett, s ezekben messze túllépett a rá (és a magyar zeneéletre általában) jellemző anekdotázásokon.

A „szakmában” talán csak egyetlen képességnek, vagy még inkább annak teljes kiképzésében volt hiánya – s ez éppen a vezénylési technika volt. Ez ugyan nem az egyetlen vagy mindennel szemben a legeslegfontosabb tényező pályánkon, és igen sok nagy karmesternek volt benne kisebb-nagyobb hiányossága végzetes következmények nélkül (hogy ne is beszéljünk az élete végén részben megbénultan működő Klempererről), de azért nem árt, ha egy karmester előadási szándéka mozgásából is leolvasható. Nála, mikor dirigálni láttam, sok igen muzikális megoldása mellett nemritkán lesütöttem vagy becsuktam a szemem – egy szükséges két-három centis mozdulat helyett például néha méternyi, bizonytalanul imbolygó két kézzel „adott” egy kis pianissimo pizzicatót, testével úgy kísérve, mintha ingoványon járna.

A Menetrendben sok között van egy mélyen igaz mondata, amit, azt hiszem, valamennyi magyar zenész oszt: „Hogy a magyar zseni – nem Bartókra gondolok – kicsit link, kicsit felületes-e vagy nem, igazán tud zongorázni, hegedülni, énekelni vagy sem, azt külföldön tudta csak bizonyítani. Pesten szabad egy kicsit hamisan is, ha a közvélemény kimondta rá, hogy zseni.”

Vitathatatlanul kimondták róla is Klemperer bizalmának jóvoltából, úgy 20-21 éves korában, hogy zseni. Ez, illetve ennek következményei pályája elején rendkívül segítették (majd később Zürichben – közvetve – igencsak ártottak neki). Időközben olyan rokonterületeken is nagyszerű volt, melyek nem tartoznak egészen szorosan véve a mindennapos karmesteri gyakorlathoz, például az operák fordításában.

Ő utána és ő előtte is akadt egy-egy felfújt főszereplőjelölt a magyar zeneéletben, ezek között vitathatóak is (főiskolás koromban „ügyeletes zseninek” hívtuk őket), ő azok közé a kevesek közé tartozott, akik tényleg méltóan voltak zseniálisnak mondhatók. Mindenesetre, minthogy fiatal korában dirigálását senki sem ellenőrizte, egy-két alapvető hibájára bizonyos módon rászokott. Majd hatalmi helyzetbe került (mit ő soha nem ambicionált „könyökölve”), és ilyenkor már senki sem kap munkatársaitól tanácsot, neki ezt megmondani már egy beosztottja sem „reszkírozta”, dacára hogy az őt körülvevő tiszteletteljes félelmet soha sem táplálta, és nagyon meg lett volna lepődve, ha valaki neki erről beszél…

A furcsa az volt, hogy verbálisan a dirigálási technikáról is rengeteg mindent tudott, de az ő saját gesztusai nem voltak „kigyakorolva”, sem „beidegződve”. Ennek otthon presztízse „rezonanciája” miatt nem volt következménye, de Svájcban, ahol zenekari próba nélkül bíztak rá számos előadást (és ahol nem tudták eleve, „aus Haus”, hogy ő zseni) sokat veszekedett a zürichi zenekarral. Magyarországon rendkívüli tehetségének és intelligenciájának köszönhetően elmeneteléig minden ment simán, „zsinóron húzva”, karmesteri pályája is. A legnagyobb feladatokat kapta, mind az Operaházban, mind vendégkarmesterként a szimfonikus zenekaroktól. Többek között a Magyar Televízióban is, ahol a fiatal művészeti igazgató, Szinetár Miklós a legmesszebbmenően támogatta.

A zeneélet legnagyobb feladatainak ellátására volt kiszemelve addig a pillanatig, míg mindenki számára teljesen váratlanul családjával „kint” nem maradt. S ezt hirtelen, egyfajta katarzis formájában a legnagyobb otthoni sikerei idején tette. Saját hivatalos indoka János fia érvényesülésének és jövőjének biztosítása volt, de valójában nem kevésbé az, hogy menetrendjének végéhez ért, hogy külföldi útjai során teljesen átérezte az otthoni „hazugságrendszer” lényegét, és hátralévő életét családjával együtt szabadon akarta leélni. Ez a döntése egyfajta, önmagának részletesen meg nem magyarázott csömör következménye volt, melyet azonban – ha valaki – e sorok írója nagyon át tud élni, és át is élte, még ha nem olyan magas helyzetekben is, mint Blum Tamás, a Kossuth-díj jövőbeli ideális várományosa.

A Menetrend csupa külföldi útról szól, ezek talán egy nemzetközi karmesteri pálya iránti nosztalgia vetületei is, de mindenekelőtt a „máshol” élésnek, még akkor, mikor Budapesten volt. Pedig Magyarországon igen privilegizált helyzete és máig példátlan módon a legmagasabban kiemelt munkája volt. Zürichben a kezdeti probléma után igen megbecsült és jelentős, de más helyzete lett. Először ott is karmesterkedett az Operaházban, de éppen egy-két manuális megoldása miatt a már említett vitákba bonyolódott. Elhatározta, hogy ennek nincsen értelme, megpályázta a színházzal együttműködő Nemzetközi Operastúdió zeneigazgatói állását, amit oda is ítéltek neki. Az európai operaházakban ma sok az énekes, akiket fiatal korukban a pályán ő indított el, mialatt annak idején a világ legnagyobb énekesei repültek oda hozzá folyvást, hogy kontrollálja szerepeiket. Sokakkal szemben az emigrációban anyagi problémái soha nem voltak. A nosztalgia otthoni pályája felé talán azért egy kicsit megmaradt, és hasonlítgatta a magyarországi pályákat a külföldiekkel. Mindenesetre utolsó, emigráns éveiben feltűnt nekem különleges figyelme azokkal a magyar kollégákkal szemben, kik Nyugaton valamilyen módon megtalálták helyüket, rövid önéletírásában többször is szót kerít rájuk, és kiemelten, nagyon mélyen megfigyelve, mint fent idézett mondata is mutatja.

1992. január nyolcadikán Zürichbe érkezve az állomáson várni kellett a taxira, majdnem elkéstem a három órára kiírt próbáról, ami egy német nyelvű színházban bűn (egy valamelyest magára adó színházban persze másutt is), még ha ennek ellenkezőjét is mondja – mintha egy közmondást idézne – Alban Berg a Luluban, hogy „er lässt auf sich warten, wie ein Kapellmeister” („hagyja magát váratni, mint egy karmester”). Épp hogy idejében érkeztem az Operaház bejáratához, 5-10 másodperccel a kezdet előtt Ligeti György Le Grand Macabre című operájának első, a magánénekesekkel való terempróbájára. Semmi másra nem gondoltam, csak hogy időben lépjek be a második emeleti próbaterembe. Az emelet elérése előtt a zürichi operaház kitűnő magánénekese, a műben az Astradamor csillagászt éneklő Dene Jóska, hajdani zeneakadémiai évfolyamtársam jött velem szemben a lépcsőn, le a harmadikról – vagy 30 éve nem láttam. Nem tudom, miért jutott rá nézve eszembe ebben a pillanatban Tamás. Talán azért, mert (mint ahogy a visszaemlékezése vége felé megírta) utolsó, Svájcba való indulása előtt Budapesten a Kultúrkapcsolatok Intézetből őt felkereső tisztviselő (valójában egy ügynököket beszervező tartótiszt in incognito) arra akarta rávenni, figyelje kint meg, hogyan viselkedik politikailag Zürichben a Magyar Állami Operaházból oda disszidált Dene József…

Sietve üdvözöltem Denét, a blamázs elől rohanva, és kértem: „Te, Jóska, te csak másfél óra múlva, a második felvonás elején kerülsz sorra, a szünetig szabad vagy: tedd meg nekem, szólj oda telefonon Bluméknak, olyan szívesen látnám őket, vigyünk ki hozzájuk este a próba után egy üveg bort, látogassuk meg őket”. A próba első felében a kutyanehéz dirigálási feladat dacára furcsán csak Tamás járt az eszemben, majd meglepő módon a főszereplő Nekrocárt alakító énekes is hirtelen elkezdett róla beszélni, összefüggés és átmenet nélkül, talán német kiejtésbeli magyar akcentusomból kiindulva asszociált. (Nekrocár a szövegkönyvben a halált személyesíti meg, a dráma során úgy tűnik, hogy egy kókler, de a mű utolsó mondata ennek dacára azt mondja, hogy egyszer aztán mégiscsak el fog jönni, és komolyan.)

A szünetben Jóska igen zavartan kihívott a próbateremből: „Te, Zoli, Józsa olyan furcsa volt, mikor hívtam, elutasító, azt mondta, hogy majd később beszélünk, és mielőtt letette a kagylót, ki is nevetett, vagy talán nem is nevetett, hanem felzokogott… nem tudom, mi volt ez…”

Este tudtam meg, hogy ami történt, az oda tartozott, azokhoz a több dolgokhoz földön s egen, mintsem bölcselmetem álmodni képes. Ugyanis ott a telefon mellett (fájdalmait enyhítendő felesége hátának támaszkodva), közvetlenül azelőtt halt meg Blum Tamás – akkor, amikor én a lépcsőn felfelé rohantam…

Június 19-én lenne nyolcvanéves.

Blum Tamás, a XX. századi magyar operajátszás egyik legnagyobb művésze, karmester, műfordító, pedagógus, született 1927-ben Budapesten, elhunyt 1992-ben Zürichben, 1945-1953 a Magyar Állami Operaház korrepetitora, 1953-1959 a debreceni Csokonai Színház zeneigazgatója, 1959-1972 a budapesti, 1972-1977 a zürichi Operaház karnagya, 1977-1992 a zürichi Nemzetközi Operastúdió zeneigazgatója, valamint vendégkarmester Kanadában, majd Magyarországon.

Élet és Irodalom

51. évfolyam, 24. szám