Snagov. 1956. november 23-án ide szállították Nagy Imrét és társait. A felnőttekkel együtt száműzetésbe került gyermekek közül Szilágyi Julianna pszichiáterrel, az ombudsmani hivatal szakértőjével, valamint Rajk László építésszel beszélgettünk Nagy Imre és társai kivégzésének évfordulójához közeledve.
A forradalom ötvenedik évfordulóján utcai ütközetekbe torkollt a megemlékezés. Gumibotok, gumilövedékek csattogtak, suhancok ÁVO-soknak nevezték a rendőröket, autók, kirakatok törtek, gyulladtak ki, még egy muzeális tank is végiggördült a Deák téren. Mintha reinkarnálódott volna a forradalom. Holott csak a kormányellenes indulatok buborékja pukkadt szét, jelezve, hogy 1956 emléke csak ürügy, politikai álca, vakmerő játék a demokráciával. Így, erről beszélget a két értelmiségi, akikben az a kegyetlen azonosság, hogy édesapjuk halála egyazon személyhez, Kádár Jánoshoz köthető.
Ma Magyarországon olyan állapotok uralkodnak, amiben 56 emléke másod-, harmadrangú tényezővé vált. Nem foglalkoznak a forradalommal az emberek – töpreng el némi keserűséggel a hangjában Szilágyi Julianna, akinek gondolatát Rajk László azzal bővíti ki, hogy 1956 különböző értelmezése politikai eszközzé vált, és ez a politikai eszköz elfedi a lényeget. Ahogy több, más történelmi traumánkkal – Trianonnal, a Don- kanyarral -, úgy 56-tal sem tudunk szembenézni. A forradalom máig kibeszéletlen maradt. Ötven év után már ideje lenne rendbe tenni önmagunkban ezt a történetet – értenek egyet, bár tudják, hogy egyetlen beszélgetés kevés ehhez.
A rendszerváltás egyik megfogható, megnevezhető pillanata közé tartozik 1989. június 16-a, amikor – éppen a Rajk László által tervezett ravatalról – szabadon, a világ szeme előtt újratemették a forradalom mártírjait. Mára eltűnt a kivégzettek emléke, sorsa a közbeszédből. Azok sem beszélnek az átélt emlékeikről, akik már akkor fiatal emberek voltak, tehát emlékeznek, mi is történt 49 évvel ezelőtt. Nagyon kevés olyan visszaemlékezést lehet hallani, melyben felidézik, miként hallgatták a rádióból, hogyan olvasták el az újságban, mi is volt az ítélet. Alig-alig hallunk oral historyt. Nem gondoltam volna, hogy ez a fék, ez a dugó ilyen sokáig fog tartani – teszi hozzá Rajk, aki egykor az általa is vezetett szamizdatbutikokban terjesztett kiadványokban, könyvekben, újságokban, tanulmányokban igyekezett megmutatni, mi is volt 56 története.
De miképpen őrizték 56 emlékét a mártírok családjaiban? – kérdezem, kihasználva a röpke lehetőséget, hogy megérezhetem azt a hangulatot, életérzést, lelkiállapotot, amiről sokan tudomást sem akartak venni, mondván, jobb némán hallgatni, mint világosan beszélni. Szilágyi Julianna családjában, már amennyi maradt belőle – koppan a szava, egy pillanatra sem feledve, hogy ők az úgynevezett szocialista demokráciát miért érezték diktatúrának -, folyton beszélgetettek 56-ról. Édesanyja rendszeresen összejárt Rajk László édesanyjával. A 60-as években havonta legalább egyszer találkoztak, leültek, s egy kis sütemény mellett beszélgettek. Megpróbálták kitalálni, mi hogyan történt, mivel a sűrű titkolózás miatt nekik sem voltak pontos információik. A gyermekkor a felnőttek állandó politizálása közepette telt.
Amikor idáig érkezik a visszaemlékezésben, visszalép a mába. A mai társadalom értékvesztett – mondja ki a véleményét, érzékeltetve, hogy semmiképp sem a kádári világot tekinti normának. Az igazi értékek, a szabadság, a tisztesség, a szavak és a tettek morális és politikai korrektségének lehetősége 16-17 évvel ezelőtt jelent meg. Ezek az értékek vesztek el. Visszaidézi, mennyire lelkes volt a rendszerváltáskor. Boldogan szurkolt a cseheknek, a lengyeleknek, az NDK-soknak. Mára semmi nem maradt az akkori érzéseiből. Sok példát említhetne, egyet nem hallgat el. Az értékvesztés példájának tartja, hogy éppen az orvosi egyetem bejárata előtt emeltek szobrot annak a Tóth Ilonának, akiről máig vitáznak, vajon gyilkos vagy hős volt-e.
Ott tartunk, ami rendszeresen visszatér a baráti, családi disputákban, a politikai vitákban: végzetesen, már-már veszélyesen megosztott a társadalom. A lelkekben dúló konfliktusok, megoldatlan görcsök kutatója, elemzője néha már a demokráciát is veszélyben látja. Ha sokáig elhúzódik ez az állapot, előbb-utóbb akad valaki, aki az asztalra csap, és rendért kiált. Érzem, hogy az embereknek egy idő után elegük lesz a rendetlenségből, a felfordulásból – mondja indulatosan az egyébként végtelenül türelmes és nyugalmat sugárzó pszichiáter. – Elegük lesz, hogy nem lehet ötről a hatra jutni, mert hol az egyik veszi el, amit a másik meghagyott, hol a másik nyúl az előző hatalom által teremtett javakhoz. Jön majd a kívánság: legyen végre rend. Az a bizonyos REND!
Rajk László nem ennyire borúlátó. Felidézi, mi történt ősszel a Kossuth téren. Öt és hat óra között kezdődtek a tüntetések, és este tízkor a többség hazament lefektetni a gyerekeket. Az a száz ember, aki ezek után még ordibált, felvonult, nem tényező. Nem jó, de nem tényező. Egyébként pedig a legvadabb tüntetéstől két-háromszáz méterre már tele voltak a kávéházak. Felidézi, hogy éppen külföldiekkel forgatott, amikor kora reggel a Blaha Lujza téren jártak. Keresték az éjszakai összecsapás nyomait. Nézegették, miről, honnan tudósított a CNN és a BBC. Nyoma sem volt már a vandalizmusnak. Éppen ezért nem fél attól, hogy állandósulhat, netán politikai diktatúrába fordulhat az egyébként valóban nehezen megszokható utcai politizálás.
Nem kell tehát megijedni, még ha való igaz is, hogy a jobboldal lépten-nyomon feszegeti a demokrácia kereteit. Én sem szeretem a mi Viktorunkat – suhan át Rajk arcán egy mosoly, jelezve, maradt még benne illúzió az illegális évekből -, nem lehet annyira elvetemült hataloméhes, hogy diktátorrá váljon. Játszik, játszik, de nyugi.
És ha már Orbán szóba kerül, nem kerülhető meg Gyurcsány sem. Kíváncsi vagyok, mi a véleményük a kormányfő egyik közeli kérdésfelvetéséről: Nagy Imre vagy Kádár János az MSZP identitástudatának a kiindulópontja?
Rajk László arcát fürkészem. Végül is neki keresztapja volt Kádár János, akivel egyébként soha nem beszélt, nem is találkozott vele. Sőt, Kádár halála után édesapját exhumáltatta, és távolabb temette, ne legyen egymáshoz nagyon közel gyilkos és áldozata. Lehetne tehát indulatos, mégis nagyon visszafogott, szinte szárazan tárgyszerű. Szerinte a kormányfő egy tisztázó vitát indított el, amire már igen nagy szükség volt. Nagyon jó, hogy ezt a kérdést feltette. Ezt nem lehet kikerülni. Ebben állást kell foglalni. Nehezen lehet azt mondani, hogy mindkettő tetszik. Érzékeny, komoly pontra tapintott. Nem csupán az MSZP-n belül gerjesztett ezzel vitát. Nem véletlen, hogy a jobboldal nem reagált a kérdésre. Miért? Mert amit Orbán művel, nagyon hasonlít a kádárizmusra. Nagy Imrét nagyon nehéz behelyettesíteni például Wittner Máriával. Vagyis nagyobb a tétje a kérdésnek, mint az MSZP identitáskeresése – érvel, mint aki történelmi sarokpontról beszél.
Lépkedünk tehát az időben. Most például ismét a mában, sőt a közeli jövőben járunk, amikor Szilágyi Julianna figyelmeztet: Orbán Viktor személye tömöríti Gyurcsány mögé a baloldalt. Ahogy mind kevésbé félnek Orbán Viktortól, annál jobban szállingóznak ki Gyurcsány mögül a választók. Ma – teszi hozzá keresetlen egyszerűséggel – egy árva garast sem tennék Gyurcsányék következő győzelmére. Itt az ideje, hogy a szocialisták végre a talpukra álljanak!
Ismét visszatérünk a közös múltjukhoz. Hogyan álltak ők a talpukra? Hogyan élték meg és át az a tehertételt, hogy ki volt az apjuk? Miként alakult a snagovi gyerekek kapcsolata?
Szilágyi Julianna egyik éles emléke, amikor a történelemórán 56 szóba került, a tanár a vállára tette a kezét, és annyit mondott: erről nem kérdezzük Julit. De más sem beszélt. Mégis a tanár bátor gesztusa szó nélkül is mesélt. Később, felnőttkorában rádöbbent, hogy ugyanannyira zsidó, mint kommunista családból való, de van valami, amiről körülöttük nem beszélnek. És ez 56.
Snagov volt a mi Oxfordunk – helyezi el Rajk egy szellemi térben a gyermek száműzetés örökségét. Mindent átmetsző kapcsolatrendszer született ott, ami nem jelenti azt, hogy felnőtt fejjel ne lennénk nagyon is sokfélék. Ennek ellenére létezik egy véd- és dacszövetség közöttük.
Például a csoport idősebb tagjaival szemben olyan kötelességeink vannak – magyarázza Szilágyi Julianna -, mint a szüleinkkel. Ha kapok egy telefont, akkor menni kell, mintha a saját édesanyámmal lehetne gond.
És felidézi Snagov legélesebb emlékét hagyó napját: meghozták a halálhírrel az újságot. A gyerekeket nem akarták beengedni a szobába, ahol a felnőttek egymásnak adták a Népszabadságot. Arra úgy emlékszem, mint egy mozira. Bár az édesapám ügyét külön tárgyalták, és hamarabb is, áprilisban végezték ki, mégis egyszerre közölték. Évekig nem tudtuk, hogy szétválasztották az ügyet. 1979-ben, amikor kisajátították édesapám debreceni szülőházát, kellett egy halotti anyakönyvi kivonat. Édesanyám mindenhol járt, küldözgették egyik hivatalból a másikba, hogy nem tudják, hová temették. Amikor végre valahonnan előkerült egy másolat, kiderült, április 24-én végezték ki. Először el sem akartuk hinni. Azt gondoltuk, ez is hazugság. Holott ez igaz volt, kivételesen.
Szendrei Lőrinc
