Roppant nagy újdonságnak nem hatott a Fidesz és a KDNP permanens válaszadóinak a stílusa a hétfői parlamenti ülésen. Mégis, mintha mind Navracsics Tibor, mind Semjén Zsolt túltett volna megszokott önmagán is; talán a kánikula forralta föl indulataikat, de meglehet nekik ilyesmire már nincs is szükségük.
Érdekes volt ez azért is, mert két nappal előbb, a Népszava első oldalán egy ifjú politológus kétmondatos óhajban – vagy talán sóhajban? – , azt fejtette ki,hogy olyan ellenzéket szeretne, amely lehetőleg járható alternatívát mutat föl, és – jegyezzük jól meg – feszültségmentesebben politizál. Rokonszenvvel olvastam mondatait, egyetértettem velük.
Ha végiggondoljuk, a vágy nem is annyira eszmei csupán. Európában a legtöbb ellenzék szeretne az éppen uralkodó kormány helyére kerülni, nem tetszik neki, amit az irányító csapat cselekszik, és ha komolyan is gondolja, amire áhítozik, van alternatív programja. Következésképpen bírál, nagyítóval vizsgálja az előterjesztéseket, de közben ügyel arra is, hogy szavainak hitelük legyen, ne feszítse túl a húrt, mert a mindent nyersen visszautasítás gyanút ébreszthet. A szüntelenül ismételgetett szitkok és átkok a hangulatot akarják szítani, permanens feszültségben tartani a társadalmat, pillanatnyi szünetet sem hagyni. Az ország csöndes teljesítménye helyett ez az ellenzék önmagát igyekszik reflektorfénybe állítani.
Azért hívnám föl a figyelmet Vasali Zoltán mondatára, mert éppen arra emlékeztet, hogy a mai magyar ellenzék egyáltalán nem olyan, mint amilyennek Európa ma is szerencsésebb felében az oppoziciót általában ismerik. Javító szándéka csak szavakban van meg, a gyakorlatban minden jelzője goromba, becsmérlő. A fiatal szakember azért ábrándozik feszültségmentesebb politizálásról, mert tudja, éppen itt és most az hiányzik. A 2002 óta tartó és megfékezhetetlen szidalomáradat 2010-ig nem enyhül, éppen ellenkezőleg, mind vadabb lesz. Így van ez kivált tavaly szeptember óta, és így lesz feszültebb az elkövetkező hónapokban, amíg a népszavazási téma így vagy úgy napirenden marad.
Nem lesz megbékéltebb és visszafogottabb az ellenzék azért sem, mert a Fidesz közismert pálfordulása óta erre rendezkedett be, ez a permanens feszültség nem egyszerűen taktikája, hanem filozófiája. Ez a gondolatsor pattant ki Orbán Viktor fejéből már az 1998-as választások előtt, négyéves kormányzása alatt is ezt ültette át cselekedetekbe, és amikor meghökkenésére a következő voksoláskor veszített, ez lett a crédója. Azóta kifulladásig követik egymást a feszültségszító tervek, nincs szünet és nincs kímélet.
Már csak azért is elképzelhetetlen más ifjú demokrata politika, mert ezzel a szándékkal szemelik ki kádereiket, s alkatuk teszi alkalmatlanokká őket arra, hogy bármit is helyeseljenek. Elvben lehet a kormánynak egy-egy részletkérdésben okos és hasznos ötlete, ám hiába várnánk akár a legvisszafogottabb elismerő szavakat is. Szijjártó Péter szóvivőnek már az arcberendezése is olyan, hogy mindent mérlegelés nélkül visszautasít, talán el is veszítené beosztását és rangját, ha önálló gondolkodással egyszer halk igent mondana. Répássy Róbert pedig mintha az ikertestvére volna. Ifjú lendületüket azzal igyekeznek igazolni, hogy az odarendelt tévékamerák előtt hol térdig állva a Balatonban mondják el szidalmaikat, hol sajátos bohócgúnyában szellemesnek vélt jelszavakkal híveiket paprikázzák föl, mert higgadt ember előtt az ilyen akcióknak csekély a hitelük.
Bár életkorban észlelhető különbség, alkatilag ugyanez a család két már-már veterán fideszes politikusa, Mikola doktor és jogász hasonmása, Demeter Ervin is. A maguk szakágazatában egymást licitálják túl, ki hogyan mondhat nagyobbat és képtelenebbet. Talán dr. Mikola a találékonyabb és sebzőbb. Nem ismer középfokot, halk megjegyzést amúgy sem, az ő zenekarukban a pianissimo ismeretlen, a hangtompító meg egyáltalán nem létezik. Ha egyszer meg külföldről, nem is hazai forrásból előbukkan a tisztázatlan Gripen-ügy, Demeter Ervin a szelektív emlékezetű nemzetbiztonsági potentát, nyomban kiássa memóriájából azt az állítólagos esetet, amellyel a gyanút el lehet hessegetni, s valamilyen új bizottságosdival ügy kreálható.
S hogy mennyire nem rosszindulat és egyoldalú ítélkezés idézi föl ezeket a jellegzetességeket, néhány frissebb Fidesz karrier is alátámaszthatja. Parányi reményt adott a hajlékonyságra és árnyaltságra, amikor Navracsics Tibor lett a parlamenti frakcióvezető. Már megjelenése is hibátlan úriembert sejtetett, modora üde ellentétben állt elődeiével, egyetemi pályája pedig európai kulturáltságot ígért. Alapvetően csalódni nem is nagyon kellett benne, bár amikor elkezdődött a látványos és komikus országgyűlési kivonulási szertartás, és reá hárult a hálátlan feladat a távol levő fejesek helyett rögtönzésszerűen replikázni Gyurcsány Ferencnek és az érveket nyomós tények helyett gorombaságokkal kellett helyettesíteni, nyomban kiderült, a módszer nagy választékot nem kínál. Egyszerűen Szijjártónak kell lenni, még ha erőszakot tesz is habitusán és egyéniségén.
Ezek után már nem is meglepő, hogy a nagy magyar ugar mélyéről egyszerre csak előbukkan egy tanulékony hódmezővásárhelyi polgármester. Lázár János először csak azzal ered Mikola István nyomába, hogy képzeletében fölbukkan az egészségügyi reform „első halottja”, majd hamarosan cinkosává szegődik a MIÉP-es kórházigazgatónak. Majd azzal is a csurkista szellemi nyomdokaiba lép, hogy a város ismert okokból nem nagyszámú zsidó lakosságát toborozni próbálja egy volt nyilas fia ellen, aki atyja múltjáról keveset tudhatott ugyan, de munkáspárti színekben városatya a helyi közgyűlésben. Lázárra és a vele hasonszőrűkre mondja a közmondás, hogy az alma nem esik messze a fájától; ha egy pártban ez a szokás, az igyekvők ezt a példát követik.
Bármennyire rokonszenvezem is Vasali Zoltán politológus reményeivel, gondolom, tudja ő is, akárcsak én, hogy nálunk egyhamar konstruktív, kevésbé feszültségszító ellenzékre várni ugyan indokolt volna, de igencsak jámbor óhaj. Nincs hónap, nincs hét, hovatovább nap sem, amelyen ne követnék egymást a méltatlan és megalapozatlan támadások. Együtt kell, együtt kényszerülünk élni velük, mert ha nem készülünk föl rá, akár még kegyetlen meglepetésekben is részünk lehet.
Várkonyi Tibor
