KISS VIKTOR
Senki földjén
A „fasiszta veszély” politikai anatómiája
Az új magyar szélsőjobboldal elérte azt, amire a kilencvenes évek elején szerveződött nosztalgikus-hungarista csoportoknak esélyük sem volt: az eszmék és jelképek radikális alternatíváján túl a politizálás radikális alternatíváját is nyújtani képes. A régen elfelejtett Szabó Albert és követői maguk is tisztában voltak vele, hogy számukra nincs hely a politika szereplői között. „Túlkapásaik” alkalmával a rendőrség a kezdetektől elég határozottsággal és szigorral lépett fel; legalábbis ahhoz, hogy erőszakos akcióik részévé ne válhassanak a közállapotoknak, hogy nézeteik ne juthassanak el a széles tömegekhez, hogy szervezetileg ne erősödhessenek meg. Ezek az idők elmúltak. Az árpádsávos zászló százezrek szívébe lopta be magát, az új típusú kommunikációs eszközöknek hála széles média- és információs háttér épült ki sokszínű csoportok nyilvánosságaként. Mára ezek spontán, informatív és sok esetben konspiratív eszközökkel mozgósítható és koordinálható emberek tömegét tudhatják maguk mögött.
Az új szélsőjobboldal visszavonhatatlanul része lett politikai életünknek.
Magam abban a „szerencsés” helyzetben lehettem, hogy közeli szemtanúként élhettem meg zászlóbontását. Szemérmesen hallgatunk róla, de az ezredforduló táján az ELTE (és egy-két másik felsőoktatási intézményünk) vált a radikalizálódó ifjúság egyik fellegvárává. Ők voltak azok is, akik a 2002-es kampány hajnalán kivonulásokkal és „spontán” bekiabálásokkal megbénították Medgyessy Péter találkozását a hallgatókkal a Gólyavárban. S miközben a Grinzingi borozóban ünnepelték diadalukat, tudtukon kívül kikísérletezték az új harcmodort, amely az új szélsőjobb sikereit az elmúlt hónapokban is lehetővé tette.
Míg a régi nácik nyíltan alkotmányos sarokpontokkal helyezkedtek szembe, mai „utódaik” csak a büntető törvénykönyv legenyhébb paragrafusainak és a jó ízlésnek határait feszegetik. Jogi kiskapukon surrannak ki-be, a legtöbb, amit rájuk lehet bizonyítani, a garázdaság, de általában még ennyit se. A terek keresztekkel való telezsúfolásától kezdve a majálist előkészítő romákkal történt magánjellegű szóváltásig. Az MTV ostromlásától a Szabadság tér megszállásos felfegyverzéséig. Az emléktáblák összetörésétől az emlékművek megrongálásán át Kádár János sírjának meggyalázásáig. A hungarista és náci irodalom terjesztésétől a magyarock-koncerteken át az alig félreérthető jelképeket használó futballhuliganizmusig. A rendőrökkel történő packázástól a tojással dobálásig és csendzavarásig.
Idővel eszközrendszerük egész arzenállá terebélyesedett.
– Az új szélsőjobb felismerte: a hazai politika legértékesebb árucikke a provokáció. Ezért látni minden balliberális rendezvényen tucatnyi mélymagyar kamikazeharcost.
– Az új szélsőjobb akciói mögött nem állnak szervezetek, célja nem beazonosítható, az új radikalizmus megfoghatatlanul kísért: csak jelen akar lenni.
– Az új szélsőjobb erejét a konkrét program hiánya adja, ami oly könynyen „kirekeszthető” volna a mai magyar jogi, média- és politikai közegben.
– A szélsőjobb megtanulta a leckét: leszerelésének titka a félelemérzet felkeltése volt korábban. A választók széles tömegének rettegése kényszerített arra minden politikai erőt, hogy maga is szembeforduljon a randalírozókkal, különben szavazatok tömegét kockáztatta. Az új szélsőjobboldaltól azonban a választók milliói legkevésbé sem félnek. Hála annak az érvelésnek, amely valódi demokratikus tradíciókkal rendelkező országban elfogadhatatlan volna. „Van valami, feleim, amit nem hagyhatunk szó nélkül – írja az új szélsőjobboldal naponta tízezrek által olvasott online orgánuma. – A félelemkeltés szándéka, hogy mostantól bármely családtagunkkal megeshet, hogy sírját kirabolják, hogy halottait zaklathatják, mint ahogy Kádár sírjával tették. És itt van a morális kutya elásva. Hogy ami egy véreskezű diktátorral megtörténhet halálában, az veled is, vagy hozzátartozóiddal is megtörténhet!” Pedig nem, ők garantálják.
– Az új szélsőjobboldal a társadalom passzív és szenvedő többségének éppen arra az ambivalens érzésére alapoz, hogy én magam ugyan sosem tennék törvénytelenséget, sosem követnék el ilyesmit – de hát akikkel szemben megtették, azok végül is megérdemelték.
– Végezetül: az új szélsőjobb nem uszítaná a normálisokat a bajaikért állítólag felelős abnormálisok: a zsidók, a cigányok, a feketék, a kommunisták, a homoszexuálisok, az értelmiségi és politikai nemzetietlen elitek ellen. Megelégszik szigetekkel, ahova amazok nem tehetik be a lábukat. Ezek a baráti társaságok, klubok, fesztiválok, turistautak és közös dalolások, kocsmák-pubok, sportesemények, politikai szimpatizánsi körök, médiumok, informális hálózatok, üzletek, véleményközösségek és divatok exportálják a politikai utópiát a politikán kívüli világba, legbelsőbb magánüggyé. Így téve a radikális jobboldaliságot akkor is megsemmisíthetetlenné, ha a politikai szélsőjobb átmenetileg újra vereséget szenvedne.
Mindez azonban korántsem az egész történet. Ez a mindennapjainkba beférkőzött irányzat ugyanis „csak” a fentiek alkalmazásával nem lehetne sikeres. Széles társadalmi befolyását legalább annyira annak is köszönheti, hogy valódi társadalomkritikai mondanivalója van. Elit-, értelmiség-, generáció- és politikaellenességük alapja, hogy mindenütt az előző rendszer hazugságstruktúráit látják újratermelődni, ami ellen pedig állítólag éppen 1989 „hősei”: a technokrata szakértői rétegek, a rendszerváltó értelmiség, a mai negyvenesek, az átmenet ikonikus figurái hadat üzentek. S ez az „élmény” bizony összeköt alul és felül, lumpent és kispolgárt, prolit és vállalkozót, tahót és értelmiségit – mindazokat, akik kimaradtak a kilencvenes évek hamis mobilizációs esélyeiből. (Vö. Csoóri Sándor: Márciusi Charta) Az átmenet nagy fordulata elmaradt, a politikusok és az értelmiség éppen úgy osztozik a posztkádári vircsaftban, mint az állampolgár, s csak az alkalmi képmutatás köti össze őket – meg a „lenyúlás”. A pozícióharc érdekközössége. Az újdonsült liberális demokrácia és a kapitalizmus szereplői nem szeretnek versenyezni, nem érdekli őket a szabadság, mindennapjaikban nem erkölcsösek, maximum öntudatosak, nem tájékozottak a közügyekben annyira, hogy megfontolt döntéseket hozzanak, nem állnak ki érdekeik és jogaik mellett, nem ellenőrzik a hatalmat, nem szertik a tiszta viszonyokat, nincsenek eszményeik és nem szolidárisak egymással.
Az államszocializmus legnagyobb hazugsága a szemükben nem az volt, amit „vívmányairól” állított, hanem amit saját alattvalóiról. A rendszer az öntudatos proletárok forradalmi termékének tekintette önmagát, amelyet egy munkásélcsapat vezet, és amely a dolgozók képviseletére alapozza politikáját. Ma éppen így járnak el a „választóval” kapcsolatban: a rendszerváltás után kiépült liberális demokráciák és tőkés piacgazdaságok legnagyobb hazugságai a liberális demokraták és kapitalisták, akik éppen úgy nem léteznek, mint az előző rendszer kommunista pártkatonái. S bizony az analógia meggyőzőnek tetszik.
Az új szélsőjobb szemében a „liberális demokraták” és a „globalizáció kapitalista viszonyai közt otthonosan mozgó” polgárok zsánerképe csak arra szolgál, hogy a felül lévők leszereljék a számukra kellemetlen „igazságokat”, eltereljék a figyelmet a morális fertőről, amiben léteznünk kell, és ami elveszti a valódi cselekvés terét. Hogy bevethessék a karhatalmat, ahogyan a Munkásőrséget és a néphadsereget éppen a jogos kritika eltiprása érdekében vetették be a munkásokkal és a néppel szemben. A globalizáció esélyei és kényszerei, a kapitalizmus alapelvei, a demokrácia eszményei és a szabadság célkitűzése tekintetében a szélsőjobb nem áll feltétlen vitában a „baloldallal” és a „liberálisokkal”. De a liberálisok és a posztkommunisták pozícióikkal egyetemben átmentették a bűnt is: létrehozzák a társadalmi-politikai senki földjét, a passzív, néma és elhülyített alul lévők milliói és a tudatos, érdekeiket mindenekfelett képviselő, a korszak által termelt lehetőségekkel élni tudó felül lévők között. S ezt a senki földjét nem létező emberekkel, nem létező társadalmi csoportokkal vizionálják tele, akiknek ők az érdekeit képviselik; miközben már csak saját külön érdekeik maradnak.
Az új szélsőjobboldal azért vall magáénak sok fasisztoid-irredenta-soviniszta jelképet-gondolatot, mert ezek „liberális”, a „baloldali”, „mérsékelt konzervatív” megfelelőit lejáratták, kiforgatták. A resistance alapja minduntalan a „tiszta forrás”; a dolog drámaisága, hogy 2007-ben olyan szellemi közállapotok alakultak ki hazánkban, hogy százezrek számára már csak a hajdani nemzetmentő giccskultúra marad ilyennek. Hogy erről azt lehet gondolni, hogy bár a politika számtalanszor visszaélt és túlzásokba esett vele kapcsolatban, de mégis ez „tradicionális, belülről jövő, nemzeti kultúránk”. Az új szélsőjobb a „megfagyott rendszerváltás” terméke, egyfajta jobboldali jakobinizmus sikertörténetével; azokkal szemben lép fel, akik ebben a jelenlegi „tarthatatlan, igazságtalan és hazug formában” akarják konszolidálni az átmenet társadalmát, legitimálni a jogtalanul és a „magyar nép” ellenében felhalmozott új status quót, elfogadni a tényt, hogy a jelenlegi világ pillanatnyilag sokkal több vonásában hasonlít az ancien régime erkölcstelen világára, mint az megengedhető volna. Körülöttünk árulók, zavarosban halászók és pozícióátmentők; akiknek nem érdeke az igazság helyreállítása.
Ezen a két ponton talált egymásra egy évvel ezelőtt a Fidesz és az új szélsőjobboldal. Egyfelől Fidesz akkoriban éppen a „morális válság” diagnózisa alapján kívánt fellépni Gyurcsány ellen, másfelől a Fidesz akkoriban a „választási kampányt végighazudó MSZP” frázisával kürtölte teli az országot, a választók de facto ítélete nevében kívánva lemondatni a de jure kormányt. A Fidesznek a „radikális jobboldali” gondolatokra fogékony szavazók százezrei kellenek, Orbán történelmi tévedése, hogy ennek csak egyetlen útját látja: elnézni a szélsőjobb akcióit, és reklámozni „szalonképes igazságaikat”, magyarán, ami a parlamenti ellenzékiségbe még belefér. Mintha mindegy volna, hogy a „rendszer” hazug vagy a kormánypárt. Hogy gazdasági-politikai elitek, nemzedékek, értelmiségi csoportok okozzák a morális válságot, vagy a miniszterelnök és klientúrája. Hogy a rendszer korrekciójához elitváltás, kormányváltás vagy rendszerváltás szükséges. A populizmus a „minden mindegy” nevében mossa egybe a dolgokat, s ezek a féligazságok a szélsőjobb „semmi sem számít” elvével túl gyakran kompatibilisek. S miközben a vezető ellenzéki párt a Gyurcsány = a hazugság tételt próbálta a közvélemény fejébe verni, nem vette észre, hogy maga is az új barbarizmus politikacsinálási technikájának áldozatává vált.
A Fidesz magatartása nem azért veszélyes, mintha a legnagyobb ellenzéki párt valaha is felvállalná és kormányzati programmá változtatná a „jobboldali jakobinizmus” törekvéseit a hazugságok csapdájában vergődő posztkommunista Magyarország radikális felszámolására. Hanem mert elmélyíti azt a problémát, amely a hazai közélet és nyilvánosság első számú veszélyforrása: a létező társadalmi-politikai részvételi kultúra teljes amortizációja és kiüresedése.
A jelenség oka, hogy a hivatalos ideológia – függetlenül attól, hogy a jobboldali vagy a baloldali elitcsoportokról beszélünk – 1956-ot és 1848-at 1989 előtörténetévé változtatta. Eközben azonban elmulasztotta szétválasztani ezeknek a forradalmaknak az ideológiai és a politikai örökségét; ha teheti, vissza is él ezzel az egybecsúszással. A szabadság, a nemzeti függetlenség, a demokrácia, a felemelkedés „ügye” végzetesen összeforrt Petőfivel, Nagy Imrével, a rendőrrel verekedő ellenzékivel, a pesti sráccal. A rendszerváltás forradalmi legitimációjából evidensen következik, hogy amennyiben a nemes eszmények megvalósulásával „baj van”, akkor időszerűvé válik a „politikacsinálásnak” egy adott módja. Miközben éppen a politika csinálói tudják a legjobban: a XXI. században mindez ebben a formában hamis és értelmezhetetlen. Puszta önigazolás az ambivalens folytatásban. Ezzel 89 „üzenete” éppen úgy válik frázissá a magyar közéletben, mint Lenin példamutatása hajdanán.
A partizánok azóta ugyancsak megszaporodtak, s most megérkeztek az ifjú forradalmárok is. Az új magyar szélsőjobb állandó és megdöbbentő hivatkozása a szabadságra, demokráciára és a morális kapitalizmusra azzal magyarázható, hogy az átmenet értelmiségi-politikai elitjei máig az államszocializmus elleni „harcból” eredeztetik a jelenlegi rezsim „forradalmi” legitimációját. Ki kell mondanunk: az új szélsőjobboldal csak azt teszi, amit a rendszerváltó elitek belesulykoltak a fejébe az elmúlt tizenhét évben. Hiszen a „citoyen” cselekvésnek jelenleg csak „1989” a paradigmája, ezt azonban ma nem szabad és lehet. Demszky Gábor – mondja a modern kori mítosz -, amikor elégedetlen volt az előző rendszerrel, amikor változtatni akart, éppen azt tette, mint az MTV rendőrökkel hadban álló ostromlói. S most ő buzdítja a karhatalmat a rend helyreállítására, s éppen azokkal egyetértésben, akik ellen annak idején maga is fellépett. Abszurd helyzet, az már biztos. Az új szélsőjobb 89 díszleteiért harcol, mert az átmenet során az elitek kisajátították a politikacsinálást, és a társadalmi akaratot éppen 89-re hivatkozva hagyták figyelmen kívül. Egy forradalom azonban, melyet csak magért a forradalomért kénytelenek vívni, éppen olyan reménytelen, mint a körülmények, amelyek között ez az egész megtörténhet.
A tényre, hogy éppen a fiatal nemzedékek képezik lelki vagy valóságos bázisát az új szélsőjobboldalnak, valójában máig nem talált magyarázatot az „antifasiszta baloldal”. Ehelyett a történelmi felvilágosulatlansággal, a fiatalos lázongási ösztönnel, a szülő-iskola-tévé-szocializáció gyengeségeiből, a rendszerváltás ígéreteinek megszegettségéből kiindulva üzenne hadat egy egész nemzedéknek. Ám akkor sem lehet sokáig figyelmen kívül hagyni azt a helyzetet, hogy „szegény náci gyermekeink” egy egész generáció élményét mondják ki: elvették a fiatalok jogát; mindazokat a jogokat, ami a rendszerváltóknak sajátjuk volt. A rendszerváltás máig arra építi mítoszát, hogy 1989 körül a kádári rezsim bajaira és a társadalmi problémákra adott adekvát és erkölcsileg kiemelkedő válasz volt mindaz, amit és ahogy az átmenet ellenzéki hősei elkövettek. Az új szélsőjobbos fiatalok azt a jogukat kérik számon, hogy ha ez a rendszer alapvetően „gáz”, és ha a társadalmi problémák cseppnyivel sem enyhültek, akkor nekik miért nincs joguk azt és úgy tenni, mint akkor. És ez a kérdés bizony jogos.
Úgynevezett fasisztaveszély nem addig lesz, ameddig le nem számolunk azokkal a százezrekkel, akiket hatalmába kerített a jobboldali radikalizmus gondolatvilága. S nem addig, ameddig van egy szerencsétlen banda a magyar nagypolitikában, amelyiknek nincs jobb ötlete, mint populizmussá transzformálni a szélsőjobb protoideológiáit. (Ennek csúcsa az orbániáda volt az idei országértékelőben, az ember úgy érezte magát, mintha a „viharos esztendőkben” lenne újra.) S nem addig, ameddig másik szerencsétlenek régen lejárt szavatosságú eszmékkel és jelképekkel üzletelnek. Meg kellene értenünk végre a harmincas évek hitleri sikereinek üzenetét: nemcsak a „fasizmus” jelenségei és az általa meglovagolt társadalmi problémák, hanem elsősorban annak a politikai kultúrában gyökerező okai ellen kell harcolnunk. Ez a mai körülmények között az átmenet legnagyobb mulasztása, pályára állásunk legfőbb gátja. A lázadás, a vélemény, a különbözés, a radikalizmus, a felül lévők kifigurázása, a különcség, a nagy-tett, a világfordítás, a válsághelyzetben való kiállás, a társadalmi felelősség és szolidaritás, a hatalom ellenőrzésének, az össztársadalmi önkritikának, a kívül maradásnak és a resistance-nak új formáit kellene végre (politikai) kultúránk részévé tenni, egy új Magyarország konszenzusos alapjaként létrehozni.1 Ha ugyanis sokáig immunrendszer nélkül vegetálunk, beláthatatlan kórok és elváltozások fogják elpusztítani az egészet. Nem a politikai vagy a gazdasági rendszert, hanem az ezeken kívül rekedő társadalmat, amely nem képes időnként megújítani önmagát; a politikával és a gazdasággal egyetemben.
Az idő sürget. Százezrek (köztük a „rendszerváltás utáni nemzedékek” aktív derékhada) kezdenek osztozni egy olyan önámító vélekedésben, hogy a rendszerváltás eszményei és illúziói máig érvényesek, csak éppen a rendszerváltók pátosza, tisztasága és elkötelezettsége veszett oda – ha ezt visszaszereznénk, minden jóvátehető volna. Orbán Viktor és a szélsőjobb – külön-külön persze – éppen erre építene.
1 Véleményem szerint az eltelt két évtizedben három kísérlet történt arra, hogy a politikai elitek lecseréljék 1989 társadalmi-politikai részvételi kultúráját. 1) Az első a jobboldal „nemzeti középosztály” elképzelésében fogant, amelynek része volt, hogy egy kiváltságos kultúrréteg fog közvetíteni az alul lévők és a mindenkori hivatalos világ között. A társadalom azonban nem hitte el, hogy erre csak egy ilyen alkalmas a posztkommunista viszonyok között; így nem tartotta az egészet túl demokratikusnak. 2) A második a technokrata éthoszból született neoliberális törekvés volt arra, hogy a részvételt alapozzuk bizonyos neokonzervatív dogmákra. A társadalom ugyan elfogadta, hogy a rendszerváltás elfelejtett dimenzióját, a gazdaságot is be kell emelni a másik kettő mellé, de nem volt hajlandó a versenyideológiát kizárólagossá tenni ezekben a szférákban. 3) Végezetül a harmadik kísérlet a részvétel reformjára a Gyurcsány Ferenc nevével fémjelzett, öngondoskodásra építkező elgondolás, amely azonban jogokat kötelességek mellé akar rendelni, ahogyan lehetőségeket is csak az „alkalmasok” számára akar biztosítani. A társadalom azonban jelenleg a „polgár esélye a civil részvétel” passzusából azt olvassa ki, hogy akkor a nem polgárnak semmi sem jut. Így jelenleg ezt a próbálkozást sem szívelheti.
Élet és Irodalom
51. évfolyam, 22. szám
