Forrás: 168 Óra

2007.05.22., 2007. évfolyam, 21. szám

szerző: Buják Attila forrás: 168ra

cimkék: Demján Sándor, Zwack Péter

Kétszáztizenhét esztendő nagy idő. Hatvan éve azt hittük, megszakadt valami. Átalakult a recept meg a gyár, és „megszűntek” a gyárosok. Persze, éltek, túl a tengeren, de valódi Unicum nálunk nem létezett. Egy világbirodalomnak kellett összedőlnie, hogy a család húszévesen emigráló utóda üstökön ragadja a szerencsét, s újjáalkosson valamit, ami eltűnt.

Fotó: MTI „Meg fog bukni a rendszer” – mondta egy szép nap régi évfolyamtársam. 1988-at írtunk. Ki hitt ebben? Csak ő. „Újra lesz majd a kávéházakban Unicum.” „Miért? Ez nem az? Neked ez nem jó?” – kérdeztem poharára mutatva. „Á, ez csak szemfényvesztés. Nem is tudják az igazi receptet.” Közelebb hajolt. „Semmi sem igazi.”

Hogy mi igazi, mi nem, máig nem tudjuk, ám a dinasztia ötödik leszármazottja, Zwack Péter akkor már két gyerekkel, egy feleséggel, egy öreg Mercedes kombival, papagájjal, kutyával, macskával Firenzéből Magyarországra tartott, hogy „visszahozza az Unicumot” Pestre. („A barátaim azt hitték, megőrültem, de én éreztem, hogy enyhül a helyzet.”)

Történt ugyanis, hogy 1987-ben a kanadai építési vállalkozó, Peter Munk (lásd még: Westend Center) ücsörgött a Hitelbank irodájában, Demján Sándor vendégeként. A bankfőnök Unicummal kínálta. „Délelőtt nem iszom” – mordult vissza Munk. „Ezt a löttyöt meg pláne nem innám meg, mert a barátomtól loptátok.” „Ki az a barát?” „Zwack Péter.” „Zwackék még élnek?” – álmélkodott Demján, aki a Munktól kapott számon azonnal fel is hívta Firenzében a dinasztia egykori örökösét, hogy hazatérésre, cégalapításra bírja, mondván: ha rendbe hozzák, a negyven éve vegetáló Unicum újra világmárka lehet. A magyar szeszipari gasztronómia zászlóshajója.

A történetet Zwack Péter egyetlen ponton szokta kiigazítani. „Nem volt az lötty, és rossz se volt igazán. Csak nem volt Unicum.” „Annak idején nagybátyám, aki munkásként dolgozott a gyárban, átadott nekik egy hamis receptet.” (Az igazit csak ketten ismerjük a feleségemmel, „válás szóba sem jöhet”, szokta mondani Zwack.) „Ebből főleg a keserű füvek hiányoztak. Pedig az az Unicum fő értéke… Úgyse lett volna devizájuk, hogy a füveket külföldről beszerezzék. Szóval kifelejtette őket.” Dafke.

Zwack elhozta a régi füveket, mégis két évbe telt, mire 1989 júliusában céget alapíthatott. Később, már 1992 őszén, a hajdani vetélytárs likőripai dinasztia leszármazottjával, Emil Undenberggel közösen, huszáros privatizációs művelettel vásárolták fel a „szoc-Unicum” reprezentánsát, a Bulivot (Budapesti Likőripari Vállalat). Ismét megjelent Pesten az Unicum tradicionális plakátja (a magyar reklámtörténet klasszikusa, Pachl Viktor műve), a víz alól felbukkanó, csapzott-spicces ürge, aki tekintetével a vöröskeresztes gömbpalackot célozza be.

Zwack puhán, csendben és elegánsan foglalta vissza gyárát. Még csak azt sem mondhatni, hogy – más privatizációs manőverekkel ellentétben – bárki kifogásolta volna. Évtizedek óta dolgozott a szesziparban gyártóként és forgalmazóként. Az ötvenes években a család hosszasan pereskedett a magyar állammal szimbólumokért, jogokért. Az izgalmakba a „negyedik nemzedék” oszlopa, Péter apja, János 1958-ban bele is halt. S ne feledjük, akkor még komoly illúzióink voltak a „szociális piacgazdaság”, a szabad vállalkozás korlátlan előnyeivel kapcsolatban. Csakis az előnyöket láttuk. Olyannyira más volt a hangulat, hogy a lelkesült újraalapító maga is belekeveredett a magyar politikába, és nagyköveti posztot vállalt. Alámerült, miként az Unicum-fej, hogy csodálkozva bukjon fel: hol vagyok?

Nem volt igazán ismerős Pesten. Utolsó, ifjúkori politikai látomását még az ostrom utáni, koalíciós évek jelentették. Az összeomló rendszer arisztokrata, nagyiparos köreihez kötődő katolikus (korabeli szóhasználattal „kikeresztelkedett”) zsidó család jogászhallgató leszármazottja ösztönös ellenszenvvel, riadalommal („láttam, vége egy civilizált életformának”) figyelte a beözönlő oroszokat és a „velük jövőket”. „Sportoltam… 1948-ban játszanom kellett volna a magyar ifjúsági teniszválogatottban a szovjetek ellen, s ezt nem vállaltam. Ez volt az egyik (eset), amikor apám azt mondta: na fiam, magának ebből az országból mennie kell.” Voltak korábbi, baljós jelek is. „Apám közeli kapcsolatba került Raoul Wallenberggel. Esténként bridzseltek… A kártyaparti vacsora után kezdődött a követségen. Egy este belépett az inas: nagyságos úr, megjöttek az oroszok. Erre apám csöndben azt mondta: négy pikk. Akkor jöttem rá, vége. Anyámat úgy mentettük a megerőszakolástól, hogy bedugtuk az ágyba, és ráültünk.”

Az Antall-kormánynak túláradó külpolitikai ambíciói voltak, diplomaták nélkül. A bukott rendszertől örökölt káderekben eleve nem bíztak. Így kerültek derék, jó szándékú történészprofesszorok Brüsszelbe, irodalomtörténészek Rómába. És likőrgyárosok Washingtonba. De még saját felfedezettjeikre is gyanakodtak. Jeszenszky külügyminiszter ötlete – hogy a kellően laza, fesztelen Zwack Péter szerteágazó kapcsolatai jelentik majd a nyitottságot, míg a fanatikusan elkötelezett angoltanárnő, Bollobás Enikő jelenléte a megbízhatóságot – nem vezetett sikerre. Míg Bollobás jelentések (és feljelentések) tucatjaival bombázta a Bem teret, Zwack túl barátságosan fogadta az „ellenséges Sorost”, mi több, szállást adott a követségen a liberális ellenzék egyik vezéralakjának, az Amerikában portyázó Orbán Viktornak. Az sem tett jó benyomást a korabeli legnagyobb kormánypártra, hogy a nagykövet „nem volt ellenséges” Göncz Árpáddal, a Magyar Köztársaság elnökével.

Ráadásul egy Reagan elnökkel bonyolított találkozón Zwack hosszú, felszabadult társalgásba bonyolódott az exelnökkel, míg a többiek izzadó tenyérrel ültek. A viszony egyre ingerültebb lett, egészen addig, amíg egy viharos éjszakán – a Népszabadság korabeli beszámolója szerint – a végsőkig dúlt Bollobás fizikailag is elszigetelte főnökét a követség félreeső traktusában. Gyakorlatilag rázárta az ajtót. („Megszállott nő. Egy pártapáca” – értékelte a történteket egy interjúban Zwack.) Mindkettőjüket visszahívták.

Kiderült, hogy a Zwackok mégiscsak Unicumban a legjobbak. Mint annyi másban, itt a stílus a döntő. „Az italfogyasztásnak kulturáltnak kell lennie. Mi nem terméket adunk el, hanem életstílust. Sokan mondják, hogy gyomorkeserű. Oké. De mi nem azt adjuk el. Azt szeretjük, aki az Unicumot iszsza.” Nyilván csak önszerelem dolga, hogy a gyáros maga is megissza, amit gyárt, minden este. Akkor csúszik le pár pohár bor és egy kis Unicum.

Önmagában furcsa, hogy hazajött. „Amikor kimentem, fiatal voltam, és nem volt honvágyam Magyarország után. Imádtam Amerikát – vallotta meg Szilágyi Jánosnak egy portréinterjúban 2000-ben. – Utána Olaszországban éltem, azt is nagyon szerettem… Annyira utáltam a kommunizmust, hogy… Magyarország kvázi ellenséges ország lett a szememben. Amikor arról olvastam, hogy fölmegy a hús vagy a zsír ára, hát szinte örültem. Sose gondoltam, hogy az emberek szenvednek ettől odahaza.” Kétségtelen, Zwack nem fényezi magát olcsó honfizselével. De másban is végletesen arisztokratikus. A zavaró stílustalanságot, a számára taszító, fegyelmezetlen, „magyaros” önfeladást, slemilséget is a „negyven év” számlájára írja. „Az akkori szikár arisztokrata máshogy festett, mint azok a mai magyarok, akik deformáltak, kövérek, és elengedik magukat.” Zwack keményebben verekszik az idővel, különösen most, nyolcvanhoz érve. Gyanítjuk, hogy a hajszíne nem természet szerinti. De ő maga is bevallja: „Amíg nem lettem képviselő, letagadtam egy húszast.” Másban annál őszintébb. A „miért politizál?” kérdésre érdekesen válaszol. „Bármelyik politikust kérdezed, nem kapsz őszinte választ – mondta Szilágyinak. Azért megpróbálkozik a definícióval. – Azt hiszem, azért politizálok, mert… igenis jót akarok, de biztos van benne jó adag megalománia is.”

A politikával azóta felhagyott. Kell egy kis maradék idő, hogy átgondolja ezt a nyolcvan évet, rendezze a következő Zwack-nemzedék sorsát. Egyre gyakrabban gondol az apjára és a nagy come backre, amelyben még egy enynyire szívós, optimista ember sem hihetett igazán. „Apámnak flanelöltönyszaga van, ha a gyerekkoromra gondolok. Mindig krémselyem ingeket hordott, nem fehér, krémfehér manilainget. És levanderparfümje volt. Ez az egész gyermekkorom, ez a flanel- krémfehér selyem-levander-szagkombináció… Ez mindennap velem van.”

Fenn ücsörög a régi irodában, a régi gyárban, amelyet a hetvenes években átutazóban, elborzadva bámult meg, kapuján a vörös csillaggal. „Hogy enynyi minden változott, hogy az ő irodájában ülünk, az azért elégtétel. Biztosan ő is látja.”

Nyolcvan év nagy idő a kétszázból, amely a család históriáját hordozza. Ez alatt el lehetett tűnni, vissza lehetett jönni a történelembe. Végül is annyi minden esett meg azóta, hogy a mellbeteg II. Józsefet az 1790. esztendőben udvari orvosa (bizonyos dr. Zwack) gyógyfüvekből főzött, fekete likőrrel kínálta meg. „Das ist ein Unikum!” – kiáltott őfelsége, és elégedetten cuppantott.