Polgároknak azokat az egyéneket nevezzük, akik a szó leggazdagabb értelmében szabadok és függetlenek. Függetlenek a szó jogi értelmében (csak a közmegegyezéssel kivívott törvénynek alávetettek), ez a citoyen, s függetlenek a szó anyagi-egzisztenciális értelmében, ez a burzsoá. Gondolkodásuk, világról alkotott véleményük egyéni, s önmagukat legjobban a modern liberalizmus világképében találják meg. A polgár erős szellemi és gazdasági versenyképessége miatt idegenkedik mindenfajta „nagy rendszer” (hivatal, állam, egyház stb.) gyámkodásától. Nem szívleli a korlátozó, erős államot. Mégis, a felvilágosodás óta egyértelműen azt tapasztaljuk – s itt csak látszólagos az ellentmondás -, hogy épp azok az államok, illetve társadalmak működnek hatékonyan s oldják meg belső feszültségeiket, amelyek erős polgársággal rendelkeznek.
A szó nyugati értelmében vett polgárság legkésőbb a XX. század első harmadára már tisztába jött azzal, hogyan kell kiegyenlítetten, saját szabadsága védelmében, a másik szabadságának megsértése nélkül társadalmi közösséget működtetni.
Eme bevezető eszmefuttatás a nemrég elhunyt jeles liberális történésztől, a magyar polgárosodás folyamatának – illetve a polgárosodás hiányából származó bajoknak – egyik legkiválóbb kutatójától, Szabó Miklóstól származik. Számos kiváló, bár szellemi életünkben többnyire magányos gondolkodónk mutatott rá arra: társadalmi bajaink egyik fő eredője, hogy nálunk – s jószerivel egész Kelet-Közép-Európában – hiányzik az az erős, önállósággal és egyben patrióta republikanizmussal bíró polgárság, amely a szabadságeszme és a haladás legfőbb védelmezője, emellett versenyorientáltságával, nyitott szellemiségével a modernizáció, s az ezzel együtt járó tolerancia legfőbb letéteményese.
Néhány hete ugyanezeken a lapokon arról próbáltam elmélkedni, hogy a magyar lakosság miért nem képes természetes összhangban, azonos értékeket becsülve jeles napjainkat megünnepelni. Akkor is arra a vélekedésre jutottam: közös belső indíttatástól áthatott ünnepi aktushoz olyan közérzetre lenne szükség, amely ugyan nem értékeli túl az államot, de a köztársaságot mint szabadságának önmaga alkotta keretét sokra becsüli. Lényegében ez sem más, mint polgárságdefiníció.
Az, hogy közállapotainkat szörnyű társadalmi hisztériák, a múltból életre támadt lidérces téveszmék, acsarkodó ellenségesség szinte teljesen szétzilálják, meggyőződésem szerint abból ered, hogy nem rendelkezünk még (vagy már?) a Szabó Miklós szavaival körülírt erős polgári réteggel. Manapság hallani – különösen az egyébként kezdetben egész más, az úgynevezett „nemzeti keresztény” alapokról induló MDF-től -, hogy középosztály-teremtő és középosztály-erősítő állami intézkedések sokaságára lenne szükség. Sok igazság van abban, amit a pozitív tanulási folyamaton keresztülment politikai párt hangoztat, de azért vigyázzunk: a középosztályt ne azonosítsuk a modern polgársággal. A független, verseny- és sikerorientált nyugati polgáreszme ugyanis jóval több, gazdagabb, mint egy itt, Kelet-Közép-Európában inkább az elfogadható anyagi életvitelben rutinos kispolgári középosztály.
Noha Bibó István még ezt a kiindulási alapot is vitatja, azért abban többé-kevésbé egyetértés van – különösen a kétségbeejtően elmaradt ország feudális előzményeihez viszonyítva -, hogy a kiegyezés után Magyarországon elindult egy polgárosodási folyamat. Akár a vagyonosodást, a városiasodást nézzük, akár a jogrend konszolidációját, akár egy meglehetősen széles réteg gondolkodásának modernizációját.
A mind szellemi, mind anyagi javakban kialakuló versenyt nagymértékben animálta az asszimiláció. Jómagam szívesebben beszélek asszimiláció helyett integrálódásról. Nem mintha nem történt volna, főleg a zsidóság és a svábság – mindkettő roppant értékekkel gazdagította a nemzetet – részéről asszimiláció is, de mindkét réteg legjobbjainak jelentős része bölcsen megőrizte sajátos tulajdonságait, szokásait, kultúráját, s így integrálódva lett a polgári haladás motorja. Ugyanakkor már a XIX. század fordulóján (nagyjából Tisza Kálmán időszakában) jelentkezik az aggasztó ellenhatás. Míg szellemi embereink, nyugatos íróink, sikeres értelmiségünk örömmel vett részt a polgárosodási folyamatban, a versenyre sem anyagi, sem szellemi értelemben fel nem készült, avult konstrukciókhoz és eszmékhez ragaszkodó, a XX. század első évtizedétől kezdve rohamosan lecsúszó társadalmi réteg gyűlölettel fogadta Magyarország – a kompország! – Nyugatra indulását. A születési jogon szerzett javait, földtulajdonát megőrizni nem tudó, versenyképtelen dzsentri, amely mindig is a „nagyuraktól”, nagy rendszerektől – hivataltól, megyétől, államtól, egyháztól – várta, sőt történelmi jussként követelte biztonságát, pozícióit, anyagi jólétét – nos, ez a csoport egy alsó-középosztályi kispolgársággal együtt felismerte: egy nyugati értelemben vett polgári fejlődés létalapjait fenyegeti, korlátolt, bezárkózó, nacionalista gondolkodásuknak pedig olyan szellemi kihívást jelent, amivel nem tudnak megmérkőzni. Illetve dehogynem. Nagyon is tudtak, hiszen a Horthy-rendszerben egy olyan szisztémát építettek ki maguknak, amely antiliberalizmusával, álhazafiasságával, idegengyűlöletével, antiszemitizmusával vészesen lefékezte a múlt századi polgárosodást. Mi több, a polgárival szemben – miként ma a politikai jobboldalon újra megjelenik a félelmetes eszme – hangoztatták: mi és csak mi vagyunk a nemzet. Bibó István A kelet-európai kisállamok nyomorúsága című munkájában pontosan fogalmazza meg társadalmi diagnózisát: „A nyugati nemzetek teljesítménye éppen abban áll, hogy magától értetődő nyugalommal élik nemzeti életüket anélkül, hogy mint nemzet mindenáron fel akarnának mutatni valamit… A legtöbb közép- és kelet-európai nép nemzeti eszmevilága a sorozatos történelmi katasztrófák és zsákutcák hatására összeszűkült és súlyos közösségi hisztériákba bonyolódott… A nemzeti élet minden megnyilvánulása a legádázabb nemzeti célszerűség alá rendeződött – a Nobel-díjtól kezdve az olimpiai rekordokig -, elvesztette spontán, öncélú jellegét, és belekerült a nemzeti öndokumentáció szolgálatába. Itt aztán a hamisítástól a gyilkosságig minden szent és sérthetetlen lett, ha a nemzet nevében, a nemzet érdekében« történt… Ahhoz, hogy egy európai közösség modern politikai fejlődése harmonikus és egyenes vonalú legyen, lényegében egy dolog szükséges, az, hogy a közösség ügye és a szabadság ügye egy ügy legyen.”
A 30-as, 40-es évek fasizálódása – a szörnyű bűn, hogy a magyarság egy része részt vett honfitársai kiirtásában – mindmáig nyitott sebet ejtett az egészséges történelmi fejlődésen. Az, hogy a zsidótörvényekben, a náci gondolkodásmódban és náci tettekben megnyilvánuló szörnyűségekkel a magyar társadalom még mindig képtelen őszintén szembenézni, képtelen felelőssége felismerésére és a sebek gyógyítására, mindennél riasztóbban mutatja, hogy nem rendelkezünk azzal a polgársággal, amely tisztában lenne azzal: e szembenézés és a múlttal való leszámolás polgári és nemzeti fejlődésünkhöz elkerülhetetlen.
Az 1945-re kialakult helyzetet tovább rontotta, hogy a rövid demokratikus kísérlet, amely főleg a köztársaság kikiáltásával és a földosztással komoly polgári újrakezdést ígért – hamarosan újabb diktatúrába torkollt. Érdemes a köztársaság kikiáltásánál megállni.
Akkor hirtelenjében lefordítottak Köztársasági indulóként egy a Marseillaise modorában íródott, lelkes és szép francia dalt. Utolsó sora így hangzott: „Milliók ajka zengi bízón, hogy éljen a köztársaság.” Ez illúzió és képmutatás volt. Nem milliók, de talán ezrek sem támogatták tiszta szívvel az új rendet. A régi rendszerhez és annak minden bűnéhez kötődő nem kevesek félelemmel vegyes utálattal fogadták a respublikát, de az előző évtizedek esztelenségei miatt megzavarodott, jó szándékú többségben sem volt annyi civil kurázsi, hogy öntudatos polgárként állt volna a köztársaság oldalára. Persze a polgáriság a kommunista diktatúra számára is gyűlöletes lett, s igazi tömegtámogatás híján a köztársaságot könnyen züllesztették a népköztársaságnak csúfolt új diktatúrává. Azt ne tagadjuk, hogy a késő Kádár-rendszer a maga burkolt kispiaci szemléletével, mentalitásával némi teret nyitott egy gyenge, felemás polgárosodásnak, de erre vajmi kevéssé lehetünk büszkék, s mint a rendszerváltás után megmutatkozott, a kádári kispolgárok nem akartak és nem is voltak alkalmasak arra, hogy igazi polgárokká váljanak. (Már csak azért sem, mert létezésük egy kénytelen, de alapjában erkölcstelen hatalom-egyén kiegyezésen alapult.)
A rendszerváltás, amely erős liberális forrásokból is táplálkozott, sokat ígért az ország polgárosodása tekintetében, de reményeinkben csalatkozni kellett. Nagyon hamar nyilvánvaló lett, hogy a két diktatúrával való kollaborálás súlyos erkölcsi tehertétele miatt, na és mert verseny- és piacképes publikumunk nem volt, az egyes rétegekben megmutatkozó anyagi gyarapodásnak jóformán semmifajta polgári hozadéka nem volt. Hogy a dolog iróniája teljes legyen, a jobboldali gyűjtőpártnak, a Fidesznek – amely államcentrikussága, szabadságellenessége és nacionalizmusa miatt a legkevésbé sem volt polgárinak nevezhető – erőszakos és hamis retorikával sikerült a polgár fogalmat újfent kompromittálnia. Nos, a Fidesz hamar levetett gúnyaként hagyta maga mögött az üresen kongó polgározást, ám ez mit sem változtatott azon, hogy Magyarországon az újnacionalizmus és az állami protekcionizmus megint útját állja a polgári fejlődésnek. Szó se róla, nagyvárosi értelmiségünk hordoz polgári kvalitásokat, de ez édes kevés ahhoz, hogy a köztársaság egészének szolidságát megtestesítő erős polgárságról beszélhessünk. A helyzetkép sötét: őrült és áporodott eszmék fertőzik a közéletet, nyoma sincs józan belátásnak, s a nem-polgári magyar társadalom a lehető legkevesebb józansággal fogadja az elkerülhetetlen gazdasági megszorító intézkedéseket. Amelyek mögött – okkal! – nem látja azt a modernizációs törekvést, ami minden nehézségen túl egy valódi polgárság kialakulását segítené.
Fogódzónk e pillanatban csak az Európai Unió lehet. Látnunk kell, hogy az unió modernizációs erejével, a rasszizmus és nacionalizmus elutasításával, versenyorientáltságával jóformán az összes polgári tulajdonságot megtestesíti. Hogy rövidre fogjam: minél inkább szembenézünk múltunkkal, minél inkább leszámolunk zsákutcás történelmünk rémtetteivel, s mindezzel szemben minél inkább az Európai Unióhoz tartozónak érezzük magunkat, annál inkább leszünk európai polgárok. Az út nehéznek ígérkezik, már csak azért is, mert a modern polgárosodást támadók köre jó érzékkel ismeri fel, hogy gyűlölnie kell az Európai Uniót és mindazt, amit ez a világ jelent. Nem felejtem el azt az artikulálatlan üvöltést, amivel néhányunkat fogadtak, amikor március 15-én a magyar zászló mellett az unió lobogóját is felemeltük. Annál inkább tisztában kell lenni valamivel. A Magyar Köztársaságot igazi értékké, a békesség, a türelem, a jóakarat és jólét otthonává csak egy erős és büszke polgárság tudja felemelni.
Szász István
