Népszabadság * Sz. R. * 2007. május 25.
Omar Sharif gyakori vendég a képernyőn. Az Arábiai Laurence a TV2-n ment nemrégiben, a 13. harcost az RTL Klub adja vasárnap. Hajdanán női sóhajok izzottak fel a mozik nézőterén, amikor megjelent a filmvásznon. Manapság nehéz „kihámozni” a hófehér hajú, nyírt szakállú hetvenes (április 10-én töltötte be a hetvenötöt) idős úrból a Doktor Zsivágó, a Dzsingisz kán, a Mayerling, a Funny Girl született szívtipróját. Ha valami, akkor a mosolya és a tekintete talán a régi. Azok a nagy, tüzes, éhes szemek. Sokat láttak, sokat éltek. Visszaverődnek benne Luxor fényei, a libanoni-egyiptomi felmenők gazdagsága, a kártya és rulett-asztalok, a lóversenyek iránti szenvedélye.
Így múlik el a világ dicsősége – gondoltam magamban, amikor egy tikkasztóan meleg nyári délutánon végre beengedést nyertem a Mrs. Arris Párizsba megy című filmet hazánkban forgató színész lakókocsijába. Amerre csak nézek, gyógyszeres üvegek, tabletták, vérnyomásmérő, hozzá erőteljes kámforszag. A mosolya halovány, a villogó szempár segélykérő. Sharif elesetten hever az ágyon, a szívével gyengélkedik. Mintha csak a félelem ellenszereként menne bele a beszélgetésbe Egyiptomról, az édesanyjáról, az arabok lelkületéről, a nőkre, szerencsejátékra elköltött vagyonokról, a Bois de Boulogne csendjéről, aminek a közelében lakik. „Mint általában az arabok, eléggé melankolikus vagyok, emellett hirtelen természetű. De nem igazán szeretem boncolgatni magam. Mindig a mának éltem, sokszor tékozló vagy inkább bőkezű módon. Lényegében mindent az édesanyámnak köszönhetek, aki azt akarta, hogy az egy szem fia szép, híres és gazdag legyen. Tizenévesen kövér és rendkívül lusta voltam. Aztán elkerültem egy angol kollégiumba, ahol diétára fogtak. Húszévesen forgattam az első filmemet, akkoriban már kimondottan szép és megnyerő voltam. Elsőre beleszerettem a partnernőmbe, Fatem Hamamába, az arab mozi csillagába és feleségül vettem. Mióta elváltunk, egy napot sem éltem együtt senkivel. Nincsenek hoszszú távú barátságaim, valahol mindenhová és sehová nem tartozom.
Szinte napra pontosan tíz évvel később találkoztam újra a mozi és az élet magányos vándorával a velencei Lidón. Zavart mosollyal szorongatta a kezében a filmfesztivál életmű Arany Oroszlánját. Olyannyira hozzánőtt Szent Márk aranyozott szobra, hogy még az interjúsátorba is magával hozta. „Lányos” zavarában egy lelkes libanoni újságíróra bízta, hogy végre rágyújthasson, meglazíthassa nyakkendőjét és jeges Martini koktélt kortyolgatva megoszthassa filmes visszatérésének örömét. A 60-as évek párizsi zsidónegyedében arab fűszerárusként a népek, vallások közötti megbékélést élő Ibrahim úr szerepét valóságos lelki fiatalító kúrának tartja. „Arab vagyok, Nasser hatalomra jutása óta Európában élek. A fiam izraeli nőt vett feleségül, akivel New York feketék lakta negyedében él. Soha nem voltam gyakorló vallásos, nem párnakönyvem a Korán, a Bibliát is csak érintőlegesen ismerem, mégis hiszem, hogy az igazi vallás a szeretet. Tudom, hogy ez manapság nem népszerű gondolat, mert végtére is a nagyhatalmaknak és a politikának az a célja, hogy az embereket szembeállítsa egymással, hogy megfélemlítést gyakoroljon. És az emberi természet már csak olyan, hogy bedől annak, amit el akarnak hitetni vele. Nagyfokú éberségre lenne szükség, hogy nemet tudjunk mondani a mesterséges ellenségkép szításra. Nem politizálok, soha nem is tettem, de szenvedélyesen elutasítom a politikusok azon törekvését, hogy a népeket, a nemzeteket egymás ellen uszítsa”.
Ibrahim úr szerepe kellőképpen lázba hozta a 13. harcossal és a Hidalgóval igazán csak pénzszűke miatt Hollywoodba „kiránduló” Sharifot. Saját szavaival élve: „Ha roszszul állok, olyasmit is elvállalok, amit nem kellene. Amíg van miből élnem, nemet mondok, ha viszont megszorulok anyagilag, beadom a derekamat. És bizony gyakran bifláztam már ostoba forgatókönyvek ostoba szövegeit. Nem minden sarokban terem egy Blake Edwards, William Wyler, Fred Zinnemann, megannyi nagy kaliberű rendező, akikkel pályafutásom csúcsán dolgoztam. Azt látom, hogy a rutin, a nézettség hajszolása az értékek, a minőség rovására megy. Nemigen járok moziba, kevés filmet nézek, és valahogy idővel kikopott belőlem a filmcsinálás öröme. Igaz, nagyon szenvedek, ha olyasmit kell csinálnom, amit nem szeretek”.
Mondhatni kezdettől fogva más irányú szenvedélyek uralták Omar Sharifot. Kész vagyonokat nyert és vesztett el a világ neves kaszinóiban. Las Vegastól Monte Carlóig, Palm Beach-től Biarritzig híres szerencsejátékos hírében áll. Jó néhányszor megesett vele, hogy nyitáskor még fejedelmi borravalókat osztogatott a pincéreknek, majd záráskor üres zsebbel vitette magát gyanútlan taxisokkal.
– A szerencsejáték igazán nem szenvedély számomra, sokkal inkább unaloműzés. Egy magamfajta alak, aki nomád életet él, ma itt, holnap ott bukkan fel, talán csak a kaszinóban nem érzi magát egyedül. A játékasztalok mellett nem mozisztár vagyok, hanem egyszerű bámészkodó, aki a szép nőket nézi, rendel magának egy italt, élményeket gyűjt, és a forgandó szerencsére hagyatkozik. Megesett már, hogy az egész gázsimat egy éjszaka alatt elvesztettem, de a következő alkalommal vissza is nyertem. Ha viszont szerelmes voltam, eszembe se jutott, hogy betegyem a lábam egy kaszinóba.
Fiatalabb korában Omar Sharif nem hitte volna, hogy egyszer majd egy ugráló kisgyerekben leli örömét. Idestova nyolc éve a legszebb „szerepe” a nagyapaság. Lelkes mosollyal meséli: Az én legfőbb játszótársam manapság a fiú unokám. Van egy kedvenc játékunk, ő fut, én meg elkapom őt. Persze az én koromban már veszélyes ez a játék, mert hol a vállam nyikorog, hol a térdem. Nincs mese, megöregedtem. Csak belül érzem magam fiatalnak. Vén gyereknek, aki megette már a kenyere javát. Nem panaszkodom. Kénytelen vagyok lépést tartani a korral, a változásokkal. Azt szoktam mondani magamnak, hadd jöjjön, aminek jönnie kell. A többivel meg valahogy csak elboldogulok.
A 13. harcos – Május 27., vasárnap 23.00 RTL Klub
