Gömöri György
Egy nagyon nyugati költő Erdélyből
Száz éve született Dsida Jenő
Nem a kortársak mondják meg, hogy egy-egy kornak ki volt az igazán nagy, illetve maradandó, száz évvel később is megbecsült költője. Csokonait korában alig olvasták, és hosszú időnek kellett eltelnie, amíg Vajda János neve felkerült a XIX. század fontosabb magyar költőinek listájára. Mégis figyelemre méltó az a vélemény, amit egy kortárs költő fogalmazott meg a fiatalon, 31 évesen elhunyt Dsida Jenőről – különösen, ha az illetőből később kivételesen nagy költő lett. Weöres Sándorra gondolok, aki Dsida halála után hatsoros epigrammában búcsúztatta az erdélyi pályatársat, ezekkel a szavakkal fejezve be hódolatát: „Hogyha ez őr-népben van erő még, óvni a kincset, / Téged, Széphangú! Nem feled el sohasem”.
Valóban, a „széphangú” az a jelző, ami legjobban ráillik Dsida Jenőre. Kevés XX. századi magyar költő írt annyi dallamos, zengő, sőt néha látványos rímeivel csengő-bongó verset, mint ez a Szatmáron született, de életének jelentős részében Kolozsvárt alkotó poéta. Aki részben Adyból és a nyugatosokból, részben a francia szimbolistákból indul ki, hogy elérkezzen az Angyalok citeráján nyelvi és ritmikai gazdagságához. És aki kitűnően megtanul románul, hogy Eminescut és kortárs román költőket fordíthasson, mert nem irredenta érzelmű, hanem hisz a görög-latin-zsidó-római európai kultúra tágasságában, amiben együtt van a kereszténység és a humanizmus, a magyar öntudat és a transzszilván kompromisszumkeresés. Mint régi Dsida-kutató (aki 1956 nyarán számos ismeretlen Dsida-kéziratot talált Erdélyben és tett azóta is közzé) és az életmű elég jó ismerője, hadd írjam le alábbi méltatásom alaptételét: Dsida Jenőt én a két világháború közötti erdélyi költészet legnyugatibb, legelkötelezettebben európai alakjának tartom. A többi közt ezért kell olvasnunk és a középiskolákban tanítanunk Dsidát.
Életében Dsidának csak két versgyűjteménye jelent meg, jóllehet tervezett egy harmadikat is: első kötete, az 1928-as Leselkedő magány még inkább csak ígéret, mint költői teljesítmény, mélyen pesszimista hangú, expresszionista versei, amelyekben a költő főleg éjszakai tájakon bolyong valamilyen megfoghatatlan, állandó félelem árnyékában, csupán sejtetik, nem bizonyítják szerzőjük tehetségét. Pedig éppen 1928 táján változik meg Dsida Jenő költői világa: már egy évvel korábban kimarad a kolozsvári egyetemről, ahol jogot tanult, és a Pásztortűz című folyóirat technikai, majd irodalmi szerkesztője lesz, és ekkor, 1928 májusában indul útjára az Erdélyi Helikon, a két világháború közötti erdélyi irodalom legfontosabb, „nyugatos” folyóirata, ahol aztán sorra jelennek meg Dsida legjobb versei. A Helikont rövid ideig Áprily Lajos szerkeszti, majd tőle Kuncz Aladár veszi át a lapot, és a Dsidánál jóval idősebb, a francia kultúrát mélyen ismerő Kuncz lesz a fiatal költő atyai barátja és mentora. Valószínűleg ő ösztönzi Dsidát újabb nyelvtanulásra és idegen szerzők sűrűbb olvasására, és amint azt kritikusai feltételezik, a különleges nyelvtehetséggel rendelkező fiatalember legkésőbb 1928-ban fedezi fel magának George Trakl a sajátjával mélyen rokon líráját. Ha ehhez még hozzávesszük Dsida katolicizmusának a ferencesség felé forduló tájékozódását, azt kell mondanunk, 1928 és 1930 közt jut túl korábbi nyomasztó halálfélelmén, ekkor kezdi elhinni, hogy bár a világ beteg, és a tömegek nyomorára nincs és nem is lesz egyhamar megoldás, a szerelem teremthet számára egy olyan külön világot, amelyben ideig-óráig boldog is lehet az ember. És ez elég erőt ad neki, hogy higgyen a saját hivatásában és a valóság primátusában a formák és halálon túli élet fölött.
A „ferences” tónusú költészet nem kizárólagosan magyar vagy erdélyi jelenség, de abban, hogy megérintette Dsidát, illetve hogy éppen akkor érintette meg, amikor saját életkörülményei megjavultak, nagy része van Dsida addig némileg lappangó szociális érzékenységének, s annak, amit Láng Gusztáv egyik tanulmányában „a humanista polgári költészet egészének radikalizálódása” címszó alatt említ. Az 1929-ben kitört nagy gazdasági válság radikalizált számos európai költőt, s Dsida ebből a szempontból sem tartozik a kivételek közé. A Harum dierum carmina már jelzi kínzó válságtudatát, Bútorok című hosszú szabadversét pedig a világ „harmincmillió munkanélkülijének” ajánlja. Ezt a verset akár egy forradalmi szocialista meggyőződésű ember is írhatta volna. Dsida hitt ugyan a tiszta művészetben („az irodalom: templom”, írta 1932-ben), de ugyanakkor abban is, hogy a költőnek nem csak saját érzelmeit kell kifejeznie: tükröznie kell korát, reagálnia kell kora legsúlyosabb problémáira. Ebben a tekintetben közel állt a fiatal Illyéshez és József Attilához. A „ferencesség” fontos ismérve a szegényekkel, elnyomottakkal való szolidaritás. Ezen keresztül talált, véleményem szerint, utat Dsida Jenő kora szociális problémáihoz: Krisztus című verse (Erdélyi Helikon, 1928), amiben a kiretusált, kékszemű-rózsaszín arcú Jézus-ábrázolásokat ostorozza, és helyette egy megkínzott arcú, borzas szakállú zsidó prófétát képzel el igazinak, iskolapéldája annak, ami a keresztényszocialista költészet lehetett volna, ha a „ferencesség” meggyökerezik a kor magyar költészetében. Nem ez történt, a történelem tovább polarizálta a térséget fasizmusra-kommunizmusra.
Nincs olyan költő, akinek egyenes lenne a pályaútja: gyakran ugyanabban az időben írhat valaki egymással ellentétes tónusú vagy üzenetű verseket. Dsida esetében ezt a Nagycsütörtök című kötet (1933) szemlélteti legérzékletesebben. A Légy már legenda-ciklus esztétizált, klasszikus hangú halálversei meglehetősen különböznek a Pásztori tájak remetéje stilizált, finoman erotikus idilljétől, illetve a Tudom az ösvényt lázadó hangú költeményeitől. De már ez a kötet feljogosít arra, hogy Dsida költészetének korábbi fő témája, a haláltudat mellé egy újabb nagy témakört soroljunk, amit egy szóban mint életigenlést foglalhatunk össze. Bár az utóbbi csak a Kóborló délután kedves kutyámmal önfeledt ditirambusaiban teljesedik ki, már korábban megfogalmazódik olyan rövid versekben, mint az Interieur, ami ezekkel a szavakkal végződik: „Jobbra a régi tükörben magamat látom / merészen és fiatalon. / Szemben az ablakon át a világot, / mely szép és kedves és nekem való”. Ez a fiatal, szerelmes költőnek való világ borul el aztán a harmincas évek közepére, s ekkor (az egyre erősödő haláltudatos versek mellett) felbukkan, némileg rejtetten, a harmadik nagy téma: a magyar identitás védelme. Utóbbit nem lehet, nem is szabad abszolutizálni – az adott történelmi helyzet és a megváltozott erdélyi körülmények következménye, hogy ez az ízig-vérig európai költő hirtelen bevallja, fontos, hogy nem Baudelaire vagy Eminescu, hanem Arany János és Kosztolányi nyelvén ír és alkot, hogy végül is színvallást kell tennie magyarsága mellett.
Mert bár hét nyelven olvas, és még többől fordít (latinból főleg Catullust, kínaiból például a francián keresztül), Dsida Jenő, a klasszicitás szerelmese és a századforduló európai szimbolistáinak utódja, aki Heine-fordításokkal kezdi költői pályáját, igazán otthon csak a magyar nyelvben van. Jellemző módon akkor erősödik meg magyarságtudata, amikor a soviniszta román kormányzat a harmincas évek közepén még a kisebbségeknek tett korábbi engedményeit is visszavonja, és törvény tiltja a romániai magyar nyelvű lapokban az erdélyi városnevek magyar megnevezését. Dsida ekkortájt, a Kolozsvárt kiadott Keleti Újság segédszerkesztőjeként kezdi meg Anyanyelvünk című nyelvművelő rovatát, amit haláláig folytat. És ekkor, pontosabban 1936 tavaszán írja meg a csak halála után közzétett nagy „magyar zsoltárát”, a Psalmus Hungaricust. Amit Láng Gusztáv egy hatvan évvel később írt, kiváló esszéjében „a transzszilvanizmus válságérzetének költeményeként” tart számon és a Tükör előtt ugyancsak késői, hosszabb Dsida-költemény emelkedett keresztényi alázatával, illetve megértő humanizmusával szembesít. Egyetérthetünk Lánggal abban is, hogy a Psalmus hangvétele inkább Ady Endre vad, önostorozó „mégis-magyarságával” rokon, mint Babits, Kosztolányi vagy Kuncz Aladár európaiságával, de percig sem szabad arról elfeledkeznünk, hogy ez a vers a Vasgárda előretörése és a román sovinizmus növekvő fenyegetése miatt íródott meg abban a szenvedélyes formában, ami egyébként a szelíd, panteisztikusan keresztény, kulturálisan teljesen nyitott Dsida lírájára egyáltalán nem jellemző. Ma, amikor egyes körökben divat a Psalmust idézni és annak alapján elképzelni az „igazi” Dsidát, ezzel mintegy lebecsülve az erdélyi költő egész korábbi és későbbi munkásságát, a Nagycsütörtök és az Angyalok citeráján költőjére úgy kell emlékeznünk, mint a Nyugat hagyományainak legtehetségesebb erdélyi folytatójára és gyümölcsöztetőjére, aki fasiszták és kommunisták szorításában is meg tudott maradni európainak, humanistának és keresztény polgárnak.
Élet és Irodalom
51. évfolyam, 20. szám
