Forrás: Magyar Hírlap

Cardiffi emberünk jelenti

Tegnap este a Kék Macskában sörözött a tizenkét célszemély, fedőnevükön Turcsi, Kuka, Böszme, Morcos, Lúdtalp, Csődör, Ragyás, Bocskor, Hékás, Gyurgyalag, Lepra és Kacagány.

– Akkor hát Magyarország – foglalta össze a korábban elhangzottakat Ragyás. – Már csak Puszkasz iránti kegyeletből is.

– Igen, igen – helyeseltek a többiek.

Csak Gyurgyalag hümmögött disszonánsan. Aztán hosszan beszélt egy magyar ismerőséről, aki lakáshitelt vett fel egy magyar bankban, és miután már negyedik éve törlesztette a részleteket, levelet kapott a banktól. Azt közölték vele, hogy máról holnapra megemelik a havi kezelési költségeket, kétezer forintról negyvenezer forintra.

– Mit gondoljunk arról az országról, ahol ilyenek a banki erkölcsök? – tette föl a szónoki kérdést.

– A pénzügyi kiszámíthatóságról nekem is van egy ottani történetem – folytatta Morcos -, egy barátom lakást vásárolt egy társasházban. Az előző tulajdonos elmulasztotta kifizetni a közös költségeket. Az ismerősöm ezt persze nem tudta. A társasház nemsokára beperelte, és meg is nyerte ellene a pert: a bíróság kötelezte, hogy fizesse ki az előző tulajdonos által elmulasztott költségeket, kamatokkal együtt félmillió forintot. Barátunk részletfizetési lehetőséget kért és kapott, majd elkezdte törleszteni nem létező adósságát. A társasház azonban ezt nem vette figyelembe, és a bírói végzésre hivatkozva végrehajtást kért az új tulajdonos ellen. A végrehajtó pedig valahogyan kifürkészte, hogy barátunk öröklés révén ötödrészben tulajdonosa édesanyja vidéki házának is. Mit tett erre a végrehajtó? Végrehajtást kezdeményezett a nyolcvanéves néni ellen.

– Ilyen nincs – hördültek fel a többiek. – Jogállamban nincs ilyen.

Morcos bólogatott.

– Valóban, jogállamban nincs ilyen. De a végrehajtó nevét is tudom. Meg a társasházét. Szantorin káeftének hívják.

Lúdtalp vette át a szót:

– Én tudok egy magyar cégről, amely egyik megyéből átköltözött egy szomszédos megyébe és a cégbíróságok tíz hónap alatt sem voltak képesek átvezetni a bejegyzést, amiből rettentő bonyodalmak származtak.

– Nekem is van egy ismerősöm – mondta Böszme -, kocsit vett Franciaországban, és haza akarta vinni Magyarországra. Kilencezer euró regisztrációs adót kellett volna befizetnie. Erre Németországban íratta be, százötven eurójába került.

Ekkor átszakadtak a zsilipek. Mind a tizenkét célszemély ontani kezdte a képtelen, máshol elképzelhetetlen történeteket egy olyan országról, ahol a durvaság, az arrogancia, a brutalitás, a cinizmus, a dölyf, az aljasság, a böszmeség, a pofátlanság átjárja a közintézmények légkörét és a köz szolgáinak lelkét, az egészségügyi minisztertől le egészen a parkolóőrökig. Ahol minden hatósági vagy szolgáltatói levél fenyegetésekkel és ultimátumokkal van tele, holott hajdan egy egészen kellemes, barátságos országnak számított, de mára a felszámolók, pénzbehajtók, adóellenőrök, csődgondnokok és vadvégrehajtók vadköztársaságává lett. Ezért felejtettek el a magyarok játszani is.

– Márminthogy focizni?

– Focizni is.

Turcsi adta meg a kegyelemdöfést.

– Aztán meg Magyarországon antiszemitizmus van.

– Honnan tudod?

– Az ottani miniszterelnöktől. Egyes zsidó vezetők pedig óvják híveiket, nehogy a magyar nemzeti ünnepeken kimenjenek az utcára.

– Hogy miket ki nem találsz! – hüledeztek többen.

– Ez nem kitalálás. Én is ismerek egy zsidót, akit agyba-főbe vertek a főváros szívében – szólt Kuka.

– De biztosan megbüntették a tetteseket.

– Dehogy büntették.

– És mért nem fordult a rendőrséghez?

– Mert maguk a rendőrök verték meg.

Ekkor már éjfélre járt.

– Nos, kedves kollégák, döntenünk kell – vette át megint a szót Ragyás.

És bevonultak a különterembe.

Szőcs Géza