2007.05.17., 2007. évfolyam, 20. szám
szerző: Karácsony Ágnes forrás: 168ra
cimkék: Csoóri Sándor, Gazsó Ferenc, Hiller István, Márciusi Charta, MSZP
A történész-politikus, az MSZP alelnöke azt mondja: Magyarország eljutott egy olyan pontra, amikor már deklarálniuk kellett a „zéró toleranciát”. Arról is beszél: aki „morális és szellemi felsőházat” képzel el, az tovább mélyíti a már-már végzetes megosztottságot.
Fotó: Riskó Gáspár Múlt héten csendes tüntetéssel tiltakoztak a szocialisták a kirekesztés, a rasszizmus és a félelemkeltő politika ellen. Demonstrációjukat radikálisok zavarták meg – gyalázkodó bekiabálásokkal, tojászáporral.
És köveket is repítettek felénk a gyűlöletbrigádok, amelyek voltaképpen mindig a demokráciára „nyitnak tüzet”. Mi viszont nem hagyjuk magunkat megfélemlíteni. Bibó István azt mondta: ha félünk, még a képzelt veszedelmek is valódivá válhatnak. Azért hozzáteszem: baloldaliak körében még sosem tapasztaltam olyan rémületet, mint amilyet az utóbbi háromnegyed évben. Hiszen korábban fizikai fenyegetettséget sem érezhettek ilyen direkt módon. De a múlt heti demonstrációnkon ismét határozottságot láttam. Hallgatás helyett az elszántságot. „Zéró toleranciát” hirdettünk: szélsőségekkel, radikálisokkal, antiszemitákkal soha semmiféle közösséget nem vállalunk. S nem demokrata az, aki elnéző a kirekesztő szavakkal és jelképekkel.
Viszont koalíciós társuk, a szabad demokraták „túldimenzionáltnak” tartották az MSZP rendezvényét.
Tévednek.
Miért?
Mert a rémtett sosem akkor kezdődik, amikor már fáj. Hanem egy javaslattal, egy mondattal, csak néhány masírozóval az utcán. Vagy akár családi rántottára elég tojásokkal. Nyilván nem szakácskönyv a történelem, a folyamatok mégis összevethetők, nemcsak egy történész számára. Ha nem lépünk időben, a szélsőség bevonja a bizonytalanokat, hat a passzívakra is, és nincs megállás. Eljutottunk egy olyan pontra, amikor a „zéró toleranciával” egyértelművé kellett tenni: akik demokraták, összefognak, s együtt deklaráltan elhatárolódnak a szélsőségesektől. Aki ezt nem mondja ki nyíltan, az a közösséget nem a demokráciával vállalja, hanem a radikális osztagokkal. Azokkal, akik megrohamozzák a tévészékházat, gyújtogatnak, köveket és tojásokat hajítanak, sírt gyaláznak meg. Persze ők pusztán végrehajtók.
Kinek a végrehajtói?
Azoknak, akik a jobboldalon duzzasztják a dühöket.
Ne kerülgessük: Orbán Viktorra gondol?
Arra a felelőtlen politikára, amely átjárhatatlan törésvonalat alakított ki Magyarországon, és gyűlöletet keltve haszonlesője a zavargásoknak. Amely társbérletet adott a szélsőségeknek. Amely azt sugallja: meg kell semmisíteni az ellenséget, a „nemzetre rontó gonosz” baloldalt, és ehhez szolgálatába állítja a szélsőségeket is.
Mondja ezt ön akkor, amikor Orbán épp visszavonult az utcáról?
De hova? Ugyanis a parlamentben nincs jelen. Ha visszafordult is az utcapolitikától, ez csupán átmeneti kanyar lehet. Szerepfelfogása mit sem változott. Ő már rég nem az ellenzék vezetőjének tünteti föl magát, hanem „nemzetvezérnek”, aki szerint „a haza nem lehet ellenzékben”. Ebből is adódik: Orbán Viktor elutasítja a vitát, neki nem megvitatandó gondolatai, racionális érvei vannak, hanem „nemzetmentő” javaslatai. Ez nem politika, ez populista műsor. És hát tudjuk: a populizmus eredendően támadó, állandó offenzívában van – még ha a „nemzetmentést” vizionálja is.
Ugyanakkor a Fidesz vezetője hétvégi gyűlésén kijelentette: a jövőről kell beszélni, és a politikai diskurzust visszavinni oda, ahová való. Akár hangváltás is lehet, nem?
Orbán Viktor többszólamú. Egyszer kenetteljesen, morális magasságokban igét oszt, máskor ellenállást szít. S bár a politikai párbeszéd helye normálisan ugye az Országgyűlés lenne, tényleg nem tudom, Orbán mire gondolhatott. Mert ugyanezen a gyűlésen „kurucok” és „labancok” szembenállásához hasonlította a mai magyarországi helyzetet. Ez lenne a mérsékelt hangütés? Szerintem még korai arról beszélni: Orbán befejezte a hadüzenet-politikáját.
Pedig Orbán valamikor még azt mondta: magyart magyarra uszítani – megbocsáthatatlan bűn.
Emlékszem rá. És egyetértek: megbocsáthatatlan. Nem gondoltam, milyen hosszan tartó, szellemet bénító társadalmi idegharc veszi kezdetét akkor, amikor a Fidesz a 2002-es kampányban fölszólította híveit: tűzzenek ki kokárdát, hogy megkülönböztessék magukat a „hazafiatlanoktól”, a „nemzetietlenektől”. Még ma is gyanakodva nézzük a másikat, mi van a hajtókáján vagy épp a kocsija visszapillantó tükrén. A tudatosan vezérelt „mi” és „ők” ellenségpolitikájának pusztító hatása megmutatkozik a felemelt utcakövekben, a lángokban, az eldobott tojásokban is. Elzárja az egymás közötti normális közlekedést, lehetetlenné teszi a kommunikációt, és sajnos szétdúl baráti közösségeket, családokat is. Tragédia, hogy Magyarországon a gyűlölet uralkodik. A „zéró tolerancia” arról is szól: eddig, és ne tovább.
Csoóri Sándor nemrég nyilvánosságra hozott „márciusi levelében” – amelyet szinte kizárólag jobboldaliak írtak alá – fölszólította az értelmiséget: ha csak nem vakítja el a félelem vagy az önző érdek, akkor nem azonosulhat a Gyurcsány-kormánynyal, sőt tegyen meg mindent azért, hogy ezt mások is így gondolják. Csoóri „szellemi és morális felsőházban” képzeli el a „magyar szellem” megmentését. Hogy értelmezhető ez? Patrícius konzervativizmus? Spirituális önképzőkör? Vagy – ahogy egy politológus fogalmazott – csak lényegtelen „romantikus megnyilvánulás”?
Szögezzük le: nem lényegtelen, hiszen éppen a „mi” és „ők” már-már végzetes kettéosztottságát erősíti. Nem lehet legyinteni rá, amikor hasonló nézetű közgondolkodók, írók, püspökök s még a volt köztársasági elnök is egyetértően aláírták Csoóri Sándor levelét.
Közbevetném: Csoóri mozgalmához Gazsó Ferenc is csatlakozott, az MSZP Társadalompolitikai Tagozatának tiszteletbeli elnöke.
Tudom. Ám ez nem változtat azon, amit az előbb mondtam: hasonlóan gondolkodók helyeselték a levelet.
Ezek szerint Gazsó elfogadja, amit a levél állít: a kormány a „magyar lakosság becsapásával” győzött a választásokon, és csak a saját anyagi gyarapodása érdekli. Nem gondolja: a szocialisták szociológusának „kormányellenes szignója” tulajdonképpen hasadást jelez az MSZP-ben?
Nem. Társadalompolitikai tagozatunk azonnal elhatárolódott Csoóri kiáltványától, mondván: az nem enyhíti, hanem szítja a feszültséget a jobb- és a baloldal közt.
Vehetjük úgy is: valójában Orbán nyitott új frontot Csoóri Sándor kezével? És Csoóriék a baloldal megosztására is „játszhatnak”? Mondjuk kihasználva a szocialisták elképesztő mélyrepülését?
Nem hiszem, hogy a baloldal fogékony a „megosztottság manifesztumára”. Mindenesetre a kiáltvány tartalma nagyon hajaz Orbán Viktor „Igen, Magyarország” chartájára, amelyet ősszel az „erkölcsi rend” helyreállításáért hirdetett meg. Ördögien veszélyes játszmát folytat az, aki a politikában kinyilatkoztatja „morális felsőbbrendűségét”, erkölcsi fogalmakkal manipulál – a „nemzet erkölcsi főbíráját” alakítva. Megjegyzem: ez a populizmus egyik arca.
Visszatérve Csoóri levelére: egyik aláírója, Ódor László, a fasori gimnázium igazgatója kifejtette, őt leginkább a „szellemi és morális felsőház” megalapításának a gondolata ragadta meg. Rögtön föl is vetette: csak akkor van értelme a „morális felsőháznak”, ha mielőbb a Parlament hagyományos termében működik.
A felsőházba mindig valamiféle előjog alapján szokás bekerülni, s a felsőháziak a kiváltság okán vindikálják maguknak a jogot a döntésekhez. Ha valaki „szellemi és morális felsőházat” tervez, akkor úgy gondolja: a tagok szellemi és morális kiváltságaik alapján fognak majd ítélkezni. És ha felelősen gondolkodó értelmiségiek politikai nézeteiket megkérdőjelezhetetlen erkölcsi alapon hirdetik, az sokkal félelemkeltőbb, mint a tojásdobálók akciói.
Nem tetézném a történetet, de idetartozik: Für Lajos történész, egykori honvédelmi miniszter szerint Csoóri kezdeményezése „védőernyő a vészhelyzetbe került népközösség” fölött. És Für a következő lépésként az „önkéntes polgári lövészegyletek” létrehozását tartja szükségesnek.
Itt van nálam a határ. Ezt már nem vagyok hajlandó végiggondolni.
Pedig korábban ön azt nyilatkozta: a nézetkülönbségek ellenére kell keresni egy olyan „szeletet”, ahol a politikai táborok legalább a párbeszédig eljutnak, leginkább a kultúra nyelvén.
Igen. És igent mondtam akkor is, amikor meghívtak a Terror Házába a holokauszt emléknapjára. Úgy vélem: az ellenféllel lehet csatát vívni, aztán egyezségre jutni vele. Tántoríthatatlan vagyok: a demokratikus gondolkodás egyik lényege a kompromisszumkészség. Persze aki ellenséget lát a másikban, azt csak a leszámolás hajtja, és nem lesz érdeke a „mi” és „ők” megosztottságának a föloldása.
