Szellemi bátorságát is tisztelve nagy érdeklődéssel olvasom az utóbbi időkben Debreczeni József írásait. Természetesen nem mindig és nem mindenben értek vele egyet, de figyelemre méltó egyéni gondolatokkal és megfigyelésekkel jelentkezik a nyilvánosság előtt. Most azonban annyira nem értek vele egyet, hogy én is a nyilvánosság előtt szeretnék vitatkozni vele.
A Pótcselekvés című publicisztikájának (Népszava, május 12.) az alapgondolatával sem értek egyet, hogy tudniillik, mint a cím is erre utal, pótcselekvés lett volna a Duna-parti élőlánc május 9-én és ott Gyurcsány beszéde. Egyebek között mert „A rendezvény mögött ugyanis nyilvánvaló – a kelleténél erősebb – pártpolitikai szándék munkált.” Most arról ne beszéljünk, milyen is lett volna, ha a „kelleténél” gyengébb pártpolitikai szándék munkál az akció mögött. De arról igen: miért lenne baj, ha egy nagy párt, nyilvánvaló politikai szándékoktól vezérelve, jelezni akarja, hogy ezt a május 9.-ét az európai béke napjának tartja. Meg azt is, hogy nyolc-kilenc hónap után meg akarja mutatni, ki mer menni az utcára, amit mellesleg annyian kértek, követeltek már a baloldalon. Amint arra Debreczeni József is utal: nyilvánvalóan keresni kellett az alkalmas időpontot, amikor ezt megteheti egy olyan koalíció, amelyik szünet nélkül – teljes joggal – azt ismételgeti, hogy a politikai kérdéseket a parlamentben és nem az utcán kell(ene) megvitatni. Különösen meggondoltnak kell lenni, ha mindenki tudja, látja, hogy vannak olyan erők, amelyek provokációs lehetőséget látnak minden ilyen megmozdulásban. És a tojások és árpádsávos zászlók még csak a kisebb fenyegetettséget jelzik, a leleplezett bombagyártás sajnos nagyobb botrányok lehetőségét sem zárja ki. Amúgy nem hiszem, hogy a felvonuló ezrek számára ez a létszámában jelentéktelen ellentüntetés méltatlan helyzetbe hozott volna közülük bárkit, akár a miniszterelnököt is. Méltatlanok a naphoz talán mégis az „ellentüntetők” voltak.
Abban viszont teljesen egyetértek Debreczeni Józseffel, hogy kár volt ezt az egészet összekötni a holokauszttal, amikor néhány nappal korábban sikerült elfogadtatni minden párttal a Zéró tolerancia nyilatkozatot. (Éppen ezért talán a helyszín sem volt a legszerencsésebb.) Az a baj ezzel a párosítással, hogy teret ad annak a még a baloldalon is nagyon sokak által elfogadott nézetnek, hogy a fasizmus és a felette aratott győzelem igazán a zsidók és cigányok ügye. Jobboldalon – vagy legalábbis bizonyos körökben – tudatosan is terjesztik ezt a történelmietlen nézetet, és máig sem sikerült elérni, hogy a közgondolkodás tudomásul vegye: a fasizmus magyarellenes rendszer (is) volt. Nem „csak” (és ez a csak borzasztó) a több százezer magyar, történetesen zsidó vagy cigány állampolgár elleni merényletet jelentette, hanem tönkretették az országot. A Don mellé küldték meghalni magyar katonák tízezreit. (Érdekes idézetet találtam a közelmúltban egy jelentésben, amit az akkor még berlini nagykövet Sztójay írt Bárdossynak, miniszterelnökének 1941 elején. Ebben arról számol be, hogy mértékadó német politikai körökben nem kívánják Magyarország részvételét a Szovjetunió elleni háborúban.) Fokozatosan kifosztották az országot, és a kivitt áruért nem fizettek, viszont egy időben Németországban magasabbak voltak a fejadagok, mint nálunk a tőlünk elvitt élelmiszerekből. Teleki Pál búcsúlevelében egyenesen „becstelen”-nek nevezi a magyar, fasisztabarát politikát. Miközben már sokak számára ismertté lett, hogy a zsidók kiirtása után a szlávok és a magyarok rabszolgamunkára ítéltettek volna. Minden olyan törekvés tehát, amely a fasizmust Magyarországon csupán a holokauszttal azonosítja, segít egy káros, történelmietlen közgondolkodás fenntartásában.
De éppen ezért olyan fontos május 9. És itt van igazán vitám Debreczeni Józseffel, aki szerint ez a nap kétélű, ellentmondásos tartalmú a szovjetek jelenléte a későbbi diktatúra miatt. Miért gondolja azt még egy komoly, szavahihető publicista is, hogy a történelem későbbi eseményeivel hátrafelé be lehet satírozni feketével a múltat. A feltétel nélküli fegyverletételt azoknak az angol repülőknek köszönhetjük, akik meggátolták Hitler partraszállását, azoknak az amerikaiaknak és angoloknak, akik viszont partra szálltak Franciaországban, és mindenekelőtt azoknak a szovjet katonáknak – és tábornokoknak, mint Zsukov -, akik végigharcolták Moszkvától Berlinig ezt a háborút, és minden más nemzetnél nagyobb emberáldozatokat hoztak Európa békéjéért. Már miért ne lenne jó dátum ez egy olyan parlamenti pártnak, amelynek – Debreczeni szerint – „momentán (a maga múltja ellen is küzdve) a parlamentáris demokrácia védelmében kell helytállnia”? Egyrészt: miért is kellene ennek a pártnak a maga múltja ellen is küzdeni? Azt hiszi még ő is, hogy ennek a pártnak több köze van a múlthoz, mint bármelyik másiknak? Másrészt éppen a demokrácia védelméért kell, a jelek szerint a parlamenten kívül is, erőt mutatni, hogy kormányt lehet ugyan váltani – négyévenként -, de a fasizmus nem törhet át. Azt az érvet, mondjam így: odadobni az ultrajobboldalnak, hogy május 9. is „kétélű, ellentmondásos” ünnep, nem nagyon illik egy magát – joggal – függetlennek tartó publicistához.
A szerző újságíró
