2007. május 5. (22. oldal)
MN
Sokszor hallottam azoktól a barátaimtól, akik elég közel vannak hozzám, és ezen a jogon a belső dolgaimmal foglalkozhatnak; hogy én nem vagyok erdélyi. Ilyenkor mindig valami hontalanságfélét éreztem. És fölvetettem magamban azt a kérdést, hová is tartozom voltaképpen, mi az én hazám?
A dolog úgy áll, hogy Erdélyben születtem 1892-ben, Kolozsváron, a Király utcában. Itt toltak gyerekkocsiban, a Sétatéren. Itt tanultam meg beszélni és írni. (Akármennyit jártam is másfelé, máig sem tudtam leszokni a sok erdélyi „e” betűt.) Ugyancsak itt kezdődött el újságírói pályám, boldogult Gombos Ferenc lapjánál. Aztán itt voltam katona, az egérszürke parolis 51-eseknél, a Hunyadi téri kaszárnyában. Végül pedig itt vagyok megint idestova tíz éve. És annyira megszoktam már a kolozsvári víz ízét, hogy folyton szomjas vagyok, ha nyáron vagy télen egy-két hónapot Pesten vagy valami fürdőn próbálok eltölteni.
Ez volna velem. Mármost a szüleim. Való igaz, hogy az apám, Bródy Sándor, egri származású. Viszont a kilencvenes évek legelején két fontos, fiatal esztendőjét Kolozsváron töltötte. Tüzesen dolgozott ebben a városban. Lapot alapított, párbajozott, közszellemet csinált. Meg vagyok győződve róla, hogy nem is egészen hiába. Minden vele egyívású ember jól emlékszik rá. Úgy emlegetik, mint akinek a működése hagyott valami nyomot Erdély spiritualitásában. Ő mindenesetre sokat tanult Erdélyben. A nyelve alapjában véve innen való. Teli Erdély protestáns biblia-ízű fűszerével és tömörségével.
Az anyám, Hunyady Margit megint csak nem született Erdélyben. Hanem Szabolcsban. Azt hiszem, Sámsonban, mert a nagyapám sámsoni főszolgabíró volt hosszú ideig. Hanem az anyám már életének leggazdagabb részét töltötte Kolozsváron. Színésznő volt. A kolozsvári színház drámai hősnője. Amely pálya abban a korban egészen más jellegű volt, mint ma. Mostohább, keserűbb. De talán tisztább, művészibb, heroikusabb. Inkább volt „nemzeti”, „rendeltetésszerű”. Mintha nem volna bolondság, hogy márvány mellszoborba faragták egynémely művésznek az alakját, akik abból a korból valók.
Azonkívül pedig az anyám famíliájának genealógiai táblázatán látom, hogy a címeralapító ős: Hunyadi Sándor, a XVI. század legelején megházasodván, egy boncidai Bornemissza lányt vett feleségül. Közeli rokonát annak a Bornemissza Annának, aki Apafi Mihály fejedelem felesége volt. Itt is élt a család egy-két évszázadig Erdélyben. Később történt, hogy házasságkötések és birtokadományozások kapcsán, a Partiumon keresztül lassan átszármazott Szabolcsba.
Hát alázatosan beismerem, hogy ezeknél a históriai és szellemi kapcsolatoknál többet jelent, ha valakinek mindkét fölmenő ágon, minden őse, mint szántóvető túrta az erdélyi földet. De talán az én kötelékeim is adnak valami jogot ahhoz, hogy tiltakozzam, amikor nálam szilajabb erdélyi patrióták ki akarják húzni alólam azt a földet, amelyen nemcsak születtem, hanem amelyet ki is választottam magamnak, szinte minden érdekem ellen, valami érthetetlen, semmi realitással meg nem indokolt vonzalom következtében.
Mindezek a dolgok abból az alkalomból aktuálisak, hogy Feketeszárú cseresznye című színdarabom a századik előadás felé közeledvén Budapesten, kedves Kartársam, a Pásztortűz szerkesztője megkérdezte: ki fia-borja vagyok?
Hát így nézek ki származásilag. És ezzel egyúttal át is hárítom a felelősséget minden állítólagos érdememért és érdemtelenségemért a szüleimre. Mert a genetikus fölfogás hívének vallom magam. És meg vagyok győződve arról, hogy az ember sorsa nem akkor kezdődik, amikor megszületett, hanem már jóval előbb.
Még csak azt szeretném elpanaszolni, hogy nem jó, ha valakinek ilyen kapucíner jellege van, mint nekem. Fele tej, fele feketekávé. Az ember két szék közt a pad alá kerül. Én sem tudom, hogy mit csináljak? Mert egyik törzsemet sem akarom és nem tudnám megtagadni. Ha az apám fajtáját bántják, följön az orromba a sértett, spanyol-zsidó gőg, mint a szódavíz szénsavja. Ha pedig az anyám részit bolygatják, úgy mozdul meg bennem az ázsiai vér, mintha még mindig pusztai tatár lennék, annyi elmúlt századok után.
(Hunyadi Sándor: Hová tartozom?, 1931)
