Népszabadság * György Péter * 2007. május 12.
A Ságvári-emléktábla, amelynek jelenleg hűlt helye vanKép: Kovács Bence Budapest városának kulturális tere láthatatlan és kihasználatlan dimenzió a baloldali politikai elit számára, alkalmi színtér a jobboldali ellenzék számára, s egyre komolyabb nyilvánosságot kínál a radikális jobboldali avantgárd azon részének, amely megértette, hogy milyen lehetőségek kapujában áll. A városi tér, amelyik elválaszthatatlan mind a globális, mind a lokális médiatértől, olyan átalakuláson ment, illetve megy át, amely több metropolis tapasztalata szerint hatással van a politikai kultúra gyakorlatára is.
A 19. és a kora 20. század a kulturális tér politikai szemantikájának meghatározására az architektúrát használta fel. A Kossuth tér építészeti együttese jó példával szolgál arra a hatásmechanizmusra, amit az épületek és emlékművek együttese kínál fel, s arra is, hogy milyen más eszközöket használnak azok, akik az avantgárd médiapolitika eszközeként használják ugyanazt a közteret. Legkésőbb a tavalyi ősz megtaníthatta volna a baloldalt arra, hogy a kulturális tér feletti kontrollra, hegemóniára használt technikái milyen kétségbeejtően avíttak – arról nem beszélve, hogy az MSZP még azt sem használja ki, illetve fel, ami a rendelkezésére áll, illetve amit védenie morális kötelessége lenne. A városok kulturális tereinek, illetve az azokban lejátszódó politikai küzdelmeknek, tehát a korszak nyilvános színházainak működési módjában beállott változások megértése és aktív használata nélkül, attól tartok, nincs és nem is lehet érvényes politikai kommunikációt kidolgozni.
Az első kérdés az tehát, hogy miként alakul át a szimbolikus hatalom rendszere a köztérben, miként érthetjük meg a nyilvános politikai színházak, médiaesemények kulturális logikáját, azaz a mediatizáltság természetrajzát. A 19-20. századi emlékműkultúra egy olyan normarendszerre épült, amelyben a köztér feletti uralom szimbolikus eseményei valóban összefüggtek a szoborállítással, illetve -rombolással. Ez a kulturális logika tehát az emlékezetközösségek nagy fordulópontjait: a dicsőség és traumák történeteit emlékművek állításában, s adandó alkalommal szétverésében pillantja meg. A nemzetállamok történetei valóban kiolvashatók voltak a kövekből írott városi szövegekből: a saxa loquuntur („a kövek mesélnek”) az emlékművek uralmát jelentette. Ennek értelmében érdemes az emlékművekkel foglalkoznunk, s egyetlen pillanatig nem állítom, hogy a baloldal ne lenne e tekintetben is defenzív, vert helyzetben, illetve alkalmanként ne mutatná a gyávaság félreismerhetetlen jeleit. Bálint György emléktábjának eltűnése a Szent István parkból, a folytonosan szétvert Ságvári-emléktábla, az állandóan meggyalázott Károlyi-szobor, a Szabadság téri szovjet emlékmű elleni támadások, a pusztulófélben lévő Károlyi-mauzóleum, a lehetetlen és egyre kínosabb Szoborpark állapota mind arra mutat, hogy az MSZP még azokat a szimbolikus pontokat sem veszi komolyan, amelyeket örökölt, s végképp semmiféle fantáziája nincs arra nézvést, hogy miként is lehetne jobb pozíciókat elfoglalni a mediatizált városi térben. Úgy gondolom tehát, hogy a baloldal nagyon helyesen teszi, ha – eltérően a jobboldali avantgárdtól – nem intéz fizikai támadásokat a jobboldal szent helyei, szimbolikus pontjai ellen. Ez mindenképp értékelendő – adandó alkalommal a parlamenti jobboldal által méltánylandó – minimum; valóban nem lenne bölcs, ha a Károlyi-szobor összemocskolására úgymond a Turul befestése lenne a válasz. A Turul roppant figyelemre méltó történet, hiszen a helyi közigazgatás jogi lehetőségeinek túlfeszítését feltételező eljárás során állították fel, de a pontosság kedvéért említsük meg, hogy ugyanaz a polgármester hasonló módon állított emlékművet az Igazaknak, tehát a zsidómentő magyar állampolgároknak, s mintha ennek az emlékműnek a történetét kevesebb médiafigyelem követte volna. Azaz, mint látjuk, a jobboldali avantgárd nemcsak a lágy technikák, tehát a médiaeseményekké változtatott köztéri színházak tekintetében lépett túl a baloldal fantáziáján, hanem még az emlékműállítás taktikájában is.
A Károlyi-szobor állandó célpont Kép: Kovács Bence Úgy vélem azonban, hogy az emlékművek elleni támadások és védelmük, amely tulajdonképp a parlamenti pluralizmus állapotának városi térben való lenyomataként látható, fontos mozzanata ugyan, de csupán szerény része a médiatér feletti dominanciának. Hiszen az emlékművek politikai narratívákban való jelentése igen radikálisan eltér mindennapi kulturális használatuktól. Lássuk be, a hagyományos köztéri szobrászat szimbolikus tőkéje évente egy-két alkalommal, koszorúzások alkalmával használható ki, illetve épp szétverésük szolgálhat a figyelem forrásaként. Nagy Imre kollektív emlékezetben elfoglalt sorsát nem befolyásolja a róla alkotott rettenetes giccs a Vértanúk terén, amint Kádár emlékezetpolitikai karrierjének sem ártott meg sírja kifosztása, az MSZMP volt főtitkárának különös népszerűsége bármiféle emlékmű, illetve kollektív ceremónia nélkül is töretlen, s ezen még Thürmer Gyula sem tud változtatni.
Nem azt állítom, hogy az elmúlt években a baloldali politikusok ne költöttek volna alkalmanként nevetségesen sok közpénzt mindenféle városi látványosságra, amelyek jelentős része azonban olyan mértékig apolitikus posztmodern médiageg volt, aminek infantilizmusa vitathatatlan. Ideiglenes hidakkal, léghajókkal, koncertekkel rövid időre fel lehet kelteni a közfigyelmet, de az ilyesmit nem lehet használni a város kulturális tereinek politikai dominanciájáért folyó versengésben. Ehhez a puszta látványosság médiahisztériájánál jóval bonyolultabb és politikailag világos üzeneteket tartalmazó módszerekre van szükség. Ha valaki például Berlinre veti a tekintetét, akkor azonnal megérti, hogy ott miként is használja a politikai vezetés a városi terek szimbolikus reprezentációját a társadalmi integrációra, s milyen kevéssé engedi át a terepet a szélsőjobboldali avantgárdnak. A Sir Norman Foster által átépített Reichstag például nem más, mint a német történeti tudatban beállott változások, a köztársaság radikális náciellenességét evidenciában tartó emlékezetpolitika egyik mesterműve, amelynek jelentését milliók értik meg. Magyarra lefordítva: a képviselői irodaépületen, az úgynevezett Fehér Házon sem kint, sem bent egyetlen mondat nem emlékeztet arra, hogy az mikor milyen célt szolgált, miként lett az ÁVH központja stb. Az olyan kulturális terekről nem beszélve, mint a Topographie des Terror, amely a Gestapo-székház helyén létrehozott szabadtéri múzeum és emlékhely, végül a Berlin identitását radikálisan befolyásoló Mahnmal, illetve Jüdisches Museum, amelyek ma a város ikonográfiájának fontos részei.
Budapesten architekturális emlékezetpolitikai beavatkozás csupán a Szoborpark volt, amely az emlékezet tárgyainak dekontextualizálására épült, illetve a Terror Háza, amelynek mind múzeumi, mind építészeti látványossága tagadhatatlan, viszont komoly – részben máig lezáratlan – történelemfilozófiai vitákra adott okot.
Mindaz, ami az emlékezetpolitika tekintetében ezen kívül történt, az magánemberek kezdeményezésének eredménye, mint a cipők a rakparton vagy a Fidesz-kormánytól örökölt projekt, mint a Holokauszt Múzeum. Ha Budapesten mégis jelen van a kortárs kultúra néhány intézménye, akkor jelentős része teljesen független a kormánytól, amely számára az avantgárd városi médiahasználat politikai tőkéje máig ismeretlen valuta. Budapest fővárosa máig nem talált helyet az olyan színházaknak, mint a Krétakör, a Design múzeum megnyitásának időpontja rejtelmes, a javarészt baloldali, mindenképp antirasszista kortárs kultúra intézményrendszereinek Budapesten nincs helyük, a hálózat errefelé inkább lyukakból, mint végpontokból áll. A IX. kerület átalakításából következő romépületekben megjelenő avantgárd kulturális szcéna annyi nyilvánosságot kap, amennyit az MTV Kultúrház című műsora teremteni képes, de azt, hogy az MSZP ifjúsági szervezeteinek ehhez semmi közük: ez tény. A magyar ifjú szocialisták vagy láthatatlanok vagy infantilisek, és rejtelmes okoknál fogva Che Guevara emlékét ápolják.
Miközben a jobboldali avantgárd elkezdte használni a várost, megértette, hogy annak minden egyes pillanata és tere alkalmas a mediális helyzetek teremtésére. Megtanulta, hogy miként kell az autókat hirdetőtáblának használni. A trianoni Magyarország emblémák mind napi igazolást adnak azoknak, akik ehhez a kisebbséghez tartoznak: nem vagyunk egyedül. Az árpádsávos zászlók gyakorlatilag mindennap jelen vannak a városban, amint azok a motoros legények is elő-előjönnek, akik képesek voltak kifütyülni Kosáry Domokost, s mindig van valaki, aki leveri Ságvári emléktábláját, Károlyi szobrát festi le vagy épp a Szabadság téri emlékmű legitimitását vonja kétsége, s nem csak szavakkal, de folyamatos fenyegetéssel. A köztér uralma feletti vita nem a plurális demokrácia, hanem a kizárólagosság normái szerint történik.
S mindehhez sem a fővárosnak, sem a kormánynak, sem az MSZP-nek nincs mit hozzáfűznie. Mintha a modernitáshoz való bensőséges viszonyáról híres baloldal lekéste volna a buszt. Ha Budapest az elkövetkező két évben nem válik a kortárs alternatív kultúra otthonává, ha a baloldal nem képes arra, hogy létét jelezze a városi térben, akkor kínos és unalmas lesz itt élni – akárki lesz is hatalmon 2010-ben.
