Forrás: Népszava

Döbbenetes volt olvasni dr. Kónya Istvánnak, a Legfelsőbb Bíróság büntető kollégiuma vezetőjének „Válasz Donáth Ferencnek” című írását a lap április 26-i számában. Döbbenetes és szomorú.

Hiszen aki úgy kezdi válaszát, hogy vitapartnerét „nem jogász és különösen nem bíró” szerzőnek titulálja, majd kinyilatkoztatja, hogy neki, a Legfelsőbb Bíróság kollégiumvezetőjének „nem tiszte e szerző minden tévedését helyreigazítani” – az időnek előtte elárulja gőgjét, fensőbbségtudatát, egyszersmind mélységes lenézését mindenféle „nem bíró” közbekotyogókkal szemben. Akik netán veszik a bátorságot bármifajta kritikát megfogalmazni a jogszolgáltatás mai állapotával, különösen produktumával, az ítélkezéssel, az ítéleteik egy részével szemben.

Az előzmény az volt, hogy a „nem bíró” Donáth Ferenc, a Nagy Imre Társaság budapesti elnöke arról a kutatásról írt a Népszavában, amelyet én végeztem, s amelynek eredményeit nemrégiben Védtelen igazság; Röpirat bírókról, ítéletekről című könyvemben publikáltam.

Amelynek utolsó előtti fejezetében a Ságvári-féle Kristóf László-ítéletről bizonyítottam be jó néhány rendkívül súlyos tényt. Túl a korábban már többek által megfogalmazottakon, mint például: elfogadhatatlan, hogy a csendőrséget, ezt a 44 nyarán már kizárólag tömeggyilkos bűnbandának tekinthető alakulatot legitim, a törvényeknek megfelelő szervezetnek tekintik, hogy fölelevenítik a „parancsra tettem” indok minden bűn alól fölmentő jellegét, fittyet hányva az emberiségnek a Nürnbergi Törvényszék fölállításával kimondott erkölcsi és jogi parancsának és így tovább. Föltártam azonban azt is, hogy a Legfelsőbb Bíróság Kristóf László 2006-os fölmentésekor egzaktan hazudott több ponton, valamint úgy módosította a korábbi tényállást – ami jogilag számára tiltott -, hogy létező tanúvallomásokat letagadott, tényállási elemeket meghamisított, valamint ismert és bizonyított történelmi tényeket hazug módon megmásított.

Az utolsó fejezetet szántam a Donáth-Kónya vitában most előkerült témára, Szerecsenmosdatás címmel. Ebben azt írtam meg sok hónapos kutatásom alapján, hogy a Legfelsőbb Bíróságra körülbelül 500 felülvizsgálati kérelem érkezett egykor háborús és népellenes bűnökért elítéltek, illetve utódaik részéről. Ezek közül – véletlenszerű minta-vétellel – pontosan száz olyan ítéletet vettem kézbe, amelynek terheltjét a népbíróság 1945-50-ben háborús és népellenes bűnök miatt ítélte el.

A százból 28 volt formai – tehát nem tartalmi! – ok miatt elutasító: az erről szóló 1991-es és későbbi semmisségi törvényeket sokan félreértették, és nem felülvizsgálati indítványt nyújtottak be, hanem kérték egykori ítéletük semmisségének kimondását. Erre pedig jogilag nem volt lehetőség, az ilyen, hibásan beadott, semmisséget kérő igényeket el kellett utasítani. Ezeket tehát nem bírálták el, nem mondták ki sem a bűnösséget, sem a fölmentést, csupán visszaadták mint jogilag teljesíthetetlent.

A maradék 72 ítélet között mindössze hármat találtam, amely helybenhagyta az eredeti népbírósági ítéletet. Ezek szerint tehát a benyújtott felülvizsgálati kérelmek 96 százalékát a Legfelsőbb Bíróság elfogadta, s az egykor elítéltet fölmentette. A Legfőbb Ügyészség pedig majd” minden esetben támogatta a fölmentést.

S ha tudjuk, hogy a véletlen mintaválasztás eredményét bármely szociológiai vagy akár statisztikai tudományos vizsgálat elfogadja általánosíthatónak a teljes halmaz egészére nézve, kimondhattam: a Legfelsőbb Bíróság a felülvizsgálatot kért háborús és népellenes bűnösök 96 százalékát fölmentette minden vád alól. Az esetek elenyészően kis hányadában bizonyítottság hiányában; döntő többségében azonban bűncselekmény hiányában, tehát kimondva: az illető nem követett el bűncselekményt, ártatlan. Olyanokat, mint Szávai (Slawik) Sándor vezérkari ezredes, a nyilas Honvédelmi Minisztérium személyügyi csoportfőnöke; dr. Kecskés Mihály hadbíró, majd 44 augusztusától a Vezérkari Főnökség II. bíróságának ügyésze, a Szenes Hanna elleni vád képviselője; Koréh Ferenc és Rátz Erzsébet közismert háborús uszítók; Jány Gusztáv, a Donnál rettenetes veszteségeket szenvedett II. Magyar Hadsereg parancsnoka; Ruszkiczay (Rüdiger) Imre, a Honvédelmi Minisztérium anyagi csoportfőnökeként a hadiipar irányítója, későbbi honvédelmi miniszterhelyettes; Sipeki Balás Lajos százados, 1944-45-ben a Műegyetemi Roham Zászlóalj vezetője; László (Laucsek) Dezső, 44 májusától a vezérkari főnök helyettese, a kiugrási kísérlet meghiúsításának egyik felelőse; az ugyanebben is bűnös vitéz nemes kisbarnaki Farkas Ferenc, Szálasi kitelepítési kormánybiztosa – és még hosszan sorolhatnám.

A konkrét ítéletek elemzése során pedig arra jutottam: a Legfelsőbb Bíróság fölmenti azokat is, akik kényszer nélkül vezető szerepet vállaltak a nyilas kormányzatban; fölmenti azokat is, akik önként léptek be a német SS-be és annak magyar szervezeteibe; fölmenti azokat is, akik hirdették, terjesztették a háború legvégsőkig folytatásának, a zsidók kiirtásának eszméit; fölmenti azokat is, akik embereket vertek, kínoztak, küldtek a halálba.

Ennek során bármilyen durva törvénysértéstől sem riad vissza, annak érdekében, hogy ezt a tendenciát érvényesítse. Hoz olyan felmentő ítéleteket, amelyek indokolása homlokegyenest ellenkezik a perrendtartás szabályai­val, valamint e bíróságnak néhány kivételesen helybenhagyó döntésének indokolásával is. Nem csupán módosítja az eredeti ítéleti tényállást – amire felülvizsgálat esetében nincs joga -, de nemegyszer gátlástalanul meghamisítja a tényeket, beleértve nem jogi, hanem történelmi tények megmásítását is.

Kutatásom zártával mind a Legfőbb Ügyészségnek, mind a Legfelsőbb Bíróságnak fölajánlottam: ismertetem velük vizsgálataim eredményeit, s kérem, győzzenek meg, hogy nincs igazam, bizonyítsák be, hogy rosszul látok egyes dolgokat. A Legfőbb Ügyészség nem élt a fölajánlott lehetőséggel, a Legfelsőbb Bíróság látszólag igen. 2006 novemberében Lomnici Zoltánnak és Kónya Istvánnak elmondtam mindazt, amit az imént leírtam.

Egyetlen tényt sem cáfoltak, számadataimmal nem állítottak szembe más számokat. Kérték viszont írásban is tanulmányomat. Elküldtem nekik. Két hét múlva Kónya doktor – némi egyszerűsítéssel – engem is lehülyézett, hosszan fejtegette, szerinte mi mindenhez nem értek. Konkrétumokkal azonban nem bajlódott, az általam elemzett és erősen kritizált húsz ítélet közül egyetlenegyre, kisbarnaki Farkas Ferencére tért ki. A többi 19 ítélet kritikai elemzését nem tartotta fontosnak vitatni.

Mint ahogy nem vitatta még akkor sem azokat az összegző számokat, amelyeket írtam e szerecsenmosdató felülvizsgálati eljárássorozatról. Most azonban hivatkozik állítólagos adatokra: szerinte csupán 203 felülvizsgálat zajlott, s ebből 58 ügyben hoztak fölmentő ítéletet, tehát 28 százalékos a fölmentés, nem 96 százalékos, amint én írom.

Nos, három megjegyzésem van ehhez. 1. Ha ez igaz lenne, ugyan miért nem közölte velem, ennek kutatójával Lomnici és Kónya úr 2006 novemberében, hogy nem helytállóak az adataim? Lesre akartak futtatni, csőbe akartak húzni? Ennél azért komolyabb ügy, hogy háborús és népellenes bűnösök milyen hányadát mentik föl! 2. Vagyis Kónya úr úgy véli, én egyszerűen hazudtam könyvemben? Kinézi belőlem nemcsak azt a galádságot, de azt a könnyelműséget is, hogy veszem a bátorságot meghamisítani kutatási adatokat? Ha igen, kikérem magamnak! Noha nem értem: ha összevissza hazudoztam könyvemben, miért nem pereltek be, legalább a hamis tényállításokért? 3. Mi bizonyítja, hogy nem nekem van igazam, hanem Kónya úrnak? Én szívesen válaszolok e kérdésre: a Legfelsőbb Bíróság irattárában lévő évkönyvekben megtalálható nevek, ügyszámok és ügy-jellegek alapján a konkrét dossziék.

Rendelkezem érvényes kutatási engedéllyel a Legfelsőbb Bíróság ezen irataira, tehát módomban áll ellenőrizni minden ellenállítást. Ám szívesen beleegyezem abba is: bízzunk meg külső, mindkettőnktől független kutatókat az irattár e részének teljes – nem mintavételes, hanem valóban teljes – feldolgozásával. Mindannyiunk számára hasznos lesz.

Ám ennek során olyasmi csúsztatásnak immár nincs helye, mint például, hogy Kónya doktor idekeveri Krausz Tamás felháborodását 5400 katona rehabilitációján, ami nem jogi, hanem katonai etikai aktus. Amiként nincs helye azoknak a végtelen leegyszerűsítéseknek, mint hogy a népbíróságok „nem bűnös magatartások, hanem a vádlottak politikai beállítottsága, szimpátiája vagy nézetei felett mondtak ítéletet”. Ez ugyanis így nem igaz. Ha Kónya doktor nem ismeri a 45-49-es népbíróságok és a Rajk-per, a Pálffy-Sólyom per közti óriási különbségeket, akkor olvassa el legalább saját publikált adatait, amelyek szerint a népbíróságok az eléjük állított vádlottak 55 százalékát fölmentették, s az elítéltek több mint fele egy évnél kevesebb büntetést kapott. Ezt pusztán politikai jellegű ítélkezésnek minősíteni: botorság és történelmi hazugság. Nem mintha nem illethetnénk a népbíróságok ítélkezését számos kritikával, ám valószínűleg kevesebbel, mint a Legfelsőbb Bíróságét ma.

Valamint olyas kinyilatkoztatásoknak sem lesz helye tisztességes tényfeltárásban és vitában, mint amikor Kónya doktor közli az erről mit sem tudó olvasóval: „felmentésre minden esetben azért került sor, mert a terhelt nem volt háborús bűnös, és nem követte el azt, amit a terhére róttak”. Mint mondjuk, Hofrics Henrik fölmentése esetében, hogy csak egyetlen példát említsek. Hofricsot 1948 januárjában azért ítélték nyolc hónap börtönre, mert önként belépett a Volksbundba. 1996-ban kérte ennek felülvizsgálatát, ám akkor kiderült: perének összes irata elveszett. A büntetés-végrehajtásnál volt nyoma, hogy valóban ült börtönben, de a megyei bíróságon, a megyei levéltárban egy szál papírt nem találtak meg egykori elítéléséről. Ez azonban nem volt akadálya a Legfelsőbb Bíróságon Berkes György, Domokos Jenő, Rabóczki Ede, Katona Sándor és Akácz József bírók döntésének.

Amely leszögezte: a Legfelsőbb Bíróság előtt a korábbi felülvizsgálati gyakorlatából hivatalos tudomású tény, hogy a népbíróságok az elbírálás során elmulasztották tisztázni és az ítéleti tényállásban rögzíteni a Volksbundba belépés indítékait és körülményeit, jóllehet a bűncselekmények indítékait a bíróságoknak minden esetben fel kell deríteni.

A Legfelsőbb Bíróságnak tehát – iratok híján – az égadta világon semmi lehetősége nem volt megállapítani, hogy Hofrics Henrik bűnös volt-e vagy ártatlan, abszolúte nem ítélhette meg, hogy a népbíróság annak idején sér­tett-e­ jogszabályt Hofrics elítélésével vagy sem – ennek ellenére mégis fölmentette őt, kijelentve a Magyar Köztársaság nevében: bűnösségét háborús bűntettben az anyagi jogi szabályok megsértésével állapította meg a népbíróság.

A Legfelsőbb Bíróság bíróit eddig két különböző civil szervezet hívta vitára ezekről a kérdésekről. Mindkét esetben gyáván megfutamodtak a vita elől.

Most azonban Kónya doktor közli: „a magyar büntetőbíráskodás… szakszerűségére, színvonalára és tisztességére okkal lehetünk büszkék. Jó hírnevünket nem rontja le, csak öregbíti annak a múltnak a tisztázása, amelyért a mai bírói kar felelőssé nem tehető”.

Kellő – bár egyre fogyó – tisztelettel közlöm (és erre ugyanannyi alapom van, mint Kónya doktornak): rengetegen vagyunk, akik a magyar bíráskodás szakszerűségére, színvonalára és tisztességére már fikarcnyit sem vagyunk büszkék, sőt azzal módfelett elégedetlenek vagyunk. Mi több, sokan úgy látjuk, rendszerré áll össze az ifj. Hegedűs és néhány hasonló persorozat, a Fővárosi Ítélőtábla jobbra húzó személyiségi jogi és sajtó-helyreigazítási gyakorlata, a zsidó vagyonokkal kapcsolatos perek és Ságvári, valamint a többi háborús és népellenes bűnös ügye.

Ráadásul a múlt tisztázása nem a bíróság, hanem a történettudomány és a kutatók dolga, valamint a társadalom mentális belügye.

dr. Kende Péter

Comments are closed.