Forrás: ÉS

Hahner Péter

Aron – de milyen áron?

Raymond Aron: Az értelmiség ópiuma. Fordította Kovács Zsolt. Akadémiai Kiadó, Budapest, 2007. 315 oldal, 2750 Ft

Hat-hét évvel ezelőtt divat volt különböző listákat készíteni az éppen lezárult XX. század legfontosabb eseményeiről, személyiségeiről és alkotásairól. E könyv címe akkoriban nem hiányozhatott egyetlen listáról sem, amelyet a század legfontosabb könyveiről készítettek. Pedig 1955-ben, amikor megjelent Párizsban, a Le Monde-ban árulónak, a Nouvelle Critique-ban renegátnak, a Les Temps modernes-ben komédiásnak nevezték a szerzőt. Raymond Aron ugyanis arra kereste a választ, miért bírálja oly könyörtelenül az értelmiség a demokráciák legkisebb hibáit is, amikor oly elnéző „a legnagyobb bűntettekkel szemben, amennyiben azokat a jó tanok nevében követik el” – a baloldalra, a forradalomra és a proletariátusra hivatkozva.

Magyarországon ma már ez a kötet aligha fog ekkora indulatokat kelteni. Pedig a régi „baloldali” beidegződések nálunk sem tűntek el. Értelmiségünk egy része felháborodik azon, ha valaki kritikus megjegyzéseket tesz a Kádár-korszakban olyannyira tisztelt kommunista „mártírokra”, de semmi kivetnivalót sem talál abban, hogy hazánkban Guevara-fesztivált rendezzenek. A demokratikus Egyesült Államokról metsző gúnnyal illik beszélni, a diktatórikus Kubáról mosolygó megértéssel. Az egykori csendőröket megbélyegezzük, a Kádár-korszak besúgóit viszont védi a törvény. Attól tartok, Raymond Aron könyve nagyon is aktuális maradt hazánkban, ahol – a szerző megfogalmazásával élve – „a sztálini totalitarizmus viszszaéléseit, amely maga is baloldaliként határozta meg önmagát, (…) semmiféle baloldal sem meri teljes egészében megtagadni”. (35. o.)

A kötet az antitotalitárius liberalizmus eszméinek egyik legmagasabb színvonalú összefoglalása. Az első részben a szerző kifejti, hogy a baloldal egységéről alkotott mítosz a baloldal kudarcainak és megosztottságának elkendőzésére szolgál, s felhívja a figyelmünket arra a fontos tényre, hogy „az örök baloldal szelleme abban a pillanatban elhal, amikor egyirányúvá válik az együttérzés”. (44. o.) Metsző logikával szedi ízekre a régi hiedelmeket: „A hatalomnak az erőszak révén történő megszerzése és gyakorlása olyan konfliktusokat feltételez, amelyek feloldhatatlanok tárgyalások és kompromisszumok segítségével, más szóval a forradalom a demokratikus jellegű eljárások kudarcát jelenti. A forradalom és a demokrácia egymással ellentétes fogalmak.” (49. o.) Aron persze az 1789-es francia, az 1917-es orosz és az 1949-es kínai forradalom alapján vonta le következtetéseit – e kötete megírásakor még nem ismerhette a XX. század legjelentősebb antitotalitárius forradalmát, amely 1956-ban tört ki Magyarországon, s amelyről később több írásában is megemlékezett.

A könyvben ugyanolyan szellemes és elgondolkodtató elemzéseket olvashatunk a híres francia gondolkodók, Camus, Sartre, Merleau-Ponty politikai nézeteiről, mint a munkások és a kommunisták világnézetének különbségeiről. Aron óvatosan fogalmaz, véleményét szerényen közli, többször is fejet hajtva ideológiai ellenfeleinek nemes törekvései előtt, hogy aztán végső következtetései korbácsütésként csattanjanak: „Elgondolkodtató, hogy vajon a forradalom mítosza nem rokon-e az erőszaknak a fasiszták által bevezetett kultuszával.” (74. o.) „Valójában a hatalom megosztásának elvére épülő és a laikus állam eszményét megvalósító nyugati szabad társadalmak jelentenek valamiféle egyedit a történelemben. A totális fölszabadításról álmodozó forradalmárok a régi despotizmus helyreállítását sürgetik.” (100. o.)

A második részben a történelem értelmezését és a történelmi szükségszerűség fogalmának ellentmondásait elemzi a szerző, azt hangsúlyozva, hogy „a társadalmak sohasem ugyanabban az értelemben racionálisak, amelyben a tudományból levezetett technika racionális”. (155. o.) A harmadik részben pedig a szerző annak az értelmiségnek a magatartását és gondolkodásmódját vizsgálja, amely mégis a tudományos racionalizmus szerint megszervezett világban szeretne élni, s ezért örömest csatlakozik a régi rend elpusztítását, s egy új, tökéletes világ felépítését ígérő mozgalmakhoz. Fontos megállapításokat olvashatunk itt a manapság olyanynyira aktuális Amerika-ellenességről is, melynek Sartre által megfogalmazott, szélsőséges kirohanásait Aron joggal hasonlítja az antiszemita megnyilvánulásokhoz. (228. o.) Vajon az európaiak az egészében vett siker vagy a részleges kudarcok miatt haragszanak az Egyesült Államokra? – teszi fel szerzőnk a kérdést. Szerinte az európai baloldal azért gyűlöli Amerikát, mert az ország anélkül ért el jelentős eredményeket a jólét és az esélyegyenlőség terén, hogy a baloldal kedvenc ideológiájának megfelelő módszereket használta volna. (230. o.) Az ötvenes években kellett némi bátorság ahhoz, hogy valaki közölje a baloldali francia értelmiséggel: „A kommunizmus – távol áll attól, hogy a polgári liberalizmus meghosszabbítása lenne – visszafordulás.” (258. o.) Aron szerint úgy kell törekednünk a kevésbé igazságtalan társadalom létrehozására, hogy ne hódoljunk be „valamely zsarnokoskodó pártnak vagy abszurd skolasztikának”, és ne adjuk fel „a kutatás szabadságát, a vita szabadságát, a kritika szabadságát és a polgárok választójogát”. „Javíthatatlan liberális”-ként kész az egyházak szabadságáért is síkra szállni, mert – egyik legszebb kijelentése szerint – „amikor a hitetlen a prédikációk szabadságát védelmezi, valójában saját szabadságát védi”. (313. o.)

Sajnos ezt a rendkívül fontos könyvet nem sikerült megfelelő fordításban eljuttatni a magyar olvasókhoz. A fordító komoly erőfeszítéseket tett, s nemegyszer logikusan és gördülékenyen ültette át nyelvünkre a legnehezebb francia mondatokat is. De gyakran elkalandozott a figyelme, és nevek egész sorozatát hibásan írta le. Babeuf-ből „Baboeuf” (19. o.), Burke-ből „Burcke” (106. o.) Malenkovból „Malenykov” (114., 123., 311. o.), Slánskýból „Szlanszki” (131. o.) a Rubiconból „Rubikon” (141., 167. o.) Harkovból „Kharkov” (199. o.), Alger Hissből „Hyss” (235. o.), Broganből „Borgan” (236. o.) lett, La Berthonnie`re nevéből elmarad a h betű (264. o.), a japán no–színjátszást pedig „No darabjai” néven emlegeti (253. o.). Toryk helyett „torie-k”-ról olvashatunk (36. o.), XVI. Lajosból – természetesen… – XIV. Lajos lett (49. o.), Grover Cleveland amerikai elnök pedig két személyre „bomlott fel” a 234. oldalon: Groverre és Clevelandre. A fordító szerint Hitler 1940-ben támadta meg a Szovjetuniót (141. o.). „A hetilapok egy része” kifejezésből nála „a hetilapok hazája” lett, nyilván azért, mert a „rész” (partie) és a „haza” (patrie) szavak franciául kissé hasonlítanak egymásra (237. o.). A „népfront” szót hol franciául használta (68. o.), hol magyarul, s nem vette észre, hogy a francia partisan szó nemcsak „partizán”-t jelent, hanem valamilyen ügy mellett elszántan kiálló, határozott személyt is (134. o.). „A kutatás körülményei”-ből az ő fordításában „világösszefüggés” lett (291. o.), a „társadalmi erőforrások”-ból „közösségi bevételek”, a képviselőkből „parlamenti személyzet”, a „felforgatás”-ból „változások” – s mindez egyetlen oldalon, a 224-en! Bőségesen akadnak a szövegben szótévesztések, egyeztetési, nyelvtani, stilisztikai és fordítási hibák. Néha egész mondatok is új értelmet nyernek. „Az igazi keresztények társadalma már nem lenne emberi társadalom” – olvashatjuk a francia nyelvű kötetben. A magyar kiadás 276. oldalán ez ilyen formában bukkan fel: „A keresztény ember hazája nem e világból való…” (276. o.) „A proletariátus balsorsa bizonyítja elhivatottságát, a kommunista párt pedig olyan egyházzá válik, amellyel a polgári pogányok állnak szemben…” – olvashatjuk az eredeti szövegben. A fordító ezt így ültette át: „A szent cél záloga a proletariátus szenvedése, a kommunista párt pedig az egyház, amellyel szemben ott vannak a burzsuj pogányok…” (265. o.) Napóleonnal különösen sok a gond… A császár ugyanis nem akkor győzött volna Waterloo-nál „ha ő Grouchy lett volna”, ahogy a fordító írja (171. o.), hanem akkor, „ha Grouchy ott lett volna”. Napóleon szerint a háború „egyszerű mesterség – minden a végrehajtáson múlik”. E híres kijelentés átalakult „a kivégzés egyszerű és tökéletes művészeté”-vé (127. o.). A fordító saját jegyzeteiben is tévedett: a Quai d”Orsay-n nem a „francia Parlament” található (72. o.), hanem a külügyminisztérium, a 213. oldal jegyzetében pedig a pongyola fogalmazás következtében valami olyasmi olvasható, hogy Hitlert az ókori Athénban dicsőítették.

Nem akarom valamennyi hibát a fordító nyakába varrni – a szerkesztőség ugyanis a jelek szerint egyszerűen cserbenhagyta őt. E bakik nagy részét egy egyszerű kontrollszerkesztés során ki lehetett volna szűrni – a magyar kiadók egy része azonban nem hajlandó sem szaklektorra, sem olvasószerkesztőre költeni. Bármelyik tapasztaltabb szakember felhívhatta volna a fordító figyelmét arra, hogy a magyarul meg nem jelent kötetek címét nem kell magyarra fordítani (37. o.), a hazánkban is kiadott könyvek címét viszont magyarul kell megadni (118. o.). Figyelmeztethette volna, hogy Koestler Le Zéro et l”Infini című könyve magyarul Sötétség délben címmel jelent meg (128. o.), mint ahogy arra is, hogy Nagy Péter nem japán császár volt – holott az 50. oldalon pontosan ez olvasható.

Ezúttal ráadásul nem egy frissen alapított kiadó tapasztalatlan munkatársai küldték el megfelelő szöveggondozás nélkül a könyvesboltokba a XX. század egyik legfontosabb politikai értekezését – hanem az a kiadó, amely a legtekintélyesebb magyar tudományos fórum nevét viseli. Keserű szájízzel gratulálunk.

Élet és Irodalom

51. évfolyam, 17. szám

Comments are closed.