„Valósággal fájdalmat okoz, hogy a hivatalba menet minden reggel el kell haladnom a szovjet megszállás e jelképe előtt” – mondta többször is a nyilvánosság előtt Andrus Ansip észt miniszterelnök.
A legészakibb balti köztársaságban évszázados sérelmet idéz minden jelkép, amely a múltra emlékeztet. A viharos történelem – a teuton lovagok, a Hanza-városok szövetsége, Svédország és Dánia uralma – a 45 ezer négyzetkilométeres ország minden sarkában érzékelhető. Ráadásul az észt nyelv nagyon közel áll a finnhez, de semmi köze a lett vagy a litván, még kevésbé az orosz nyelvhez. Észtország persze ennek ellenére a történelmi közelmúltban az orosz birodalom része volt, majd 1918-ban deklarálta függetlenségét. Ezt Oroszország az 1920-as tartui egyezményben el is ismerte. A következő húsz évben a kis ország a későbbi náci Németország és a sztálini Oroszország között őrlődött.
Sztálin és Hitler mindenesetre újabb évtizedekre határozta meg Észtország sorsát. Az 1939. augusztus 23-án kötött Molotov-Ribbentrop paktum felosztotta egymás között a befolyási övezeteket. A Szovjetunió előbb csak katonai támaszpontokat épített, majd 1940 nyarán bekebelezte a köztársaságot – hogy egy évvel később a nácik „felszabadítsák”.
Amikor a német tankok 1941 vége felé bedübörögtek a balti köztársaságba, a lakosság felszabadítókként üdvözölte őket. A szovjet megszállást ugyanis a vörösterror követte. A lakosság csaknem öt százalékát, emberek tízezreit lemészárolták. Észtország szellemi elitjét Szibériába deportálták. Amikor pedig kitört a háború, a szovjetek észtek tízezreit mozgósították, és jobbára rabszolgamunkára, fegyvergyárakba vezényelték őket. Amikor pedig a németek teret nyertek, a visszavonuló szovjet hadsereg és a mindenható NKVD tömegesen végezte ki a „nacionalistákat”.
Hitlernek persze esze ágában sem volt függetlenséget adni az alacsonyabb rendű népeknek, besorolta őket az Ostland lakosai közé. Az észteket ez nem nagyon érdekelte: egy évvel Tallinn náci elfoglalása után megalakult az „Estnische SS-Legion”, amely a Heinrich Himmler féle Waffen-SS felügyelete alá került. A későbbi Narwa-zászlóaljban sokan kaptak Vaskeresztet.
Hogy a helyzet – a múlt és érzékelése – milyen bonyolult, azt 1950-ben egy hivatalos amerikai nyilatkozat érzékeltette. Washington szerint a „balti Waffen-SS-légiók céljaikban, ideológiájukban, tevékenységükben és minőségükben nem azonosak a német SS-szel, ezért nem tekinthetők ellenséges mozgalmaknak”.
Az észt kormány 2002-ben arra kényszerült, hogy Pärnu városából eltávolítson egy emlékművet, amelyet minden olyan észt katonának szenteltek, aki a második világháborúban halt meg 1940 és 1945 között „a haza és a szabad Európa felszabadításáért”. Az észt kormány folyamatosan kapta az információkat a Simon Wiesenthal Központtól a háborús bűnösökről, az antiszemitizmusról. Az észt SS-mozgalom múltja mindmáig lezáratlan és hevesen vitatott téma.
A „balti köztársaságok” formula a hidegháború éveiben és a Szovjetunió összeomlása előtt egyenértékű kifejezése volt a szovjet birodalomhoz való intézményes tartozásnak, a szuverenitás teljes hiánya egyik minősítésének. Egyik alapja éppen az volt, hogy Oroszország módszeresen telepítette be kádereit és embereit ezekbe az országokba. Észtország – és a balti államok – három éve a NATO és az Európai Unió tagjává vált, és arra törekszik, hogy érzelmileg, politikailag – még fizikailag is – megszakítson minden kapcsolatot a volt Szovjetunióval, és feledtesse az egykori függőség minden nyomát. A történelmi közelmúlt kényes és egyelőre a mindennapi politikát is formáló tényező.
