2003. április
Népszabadság * Révész Sándor * 2007. április 28.
Paks: sérült fűtőelemek a tartálybanKép: Kovács Bence Rekordot döntöttünk. Az uniós referendumok történetében még sehol nem tudtak annyi embert távol tartani a népszavazástól, mint minálunk. Ehhez kellett a kormány által kinevezett (és ellenzékközeli européerekkel, Somody Imrével, Chikán Attilával stb. földíszített) népfrontos EUKK (Európai Unió Kommunikációs Közalapítvány) tehetséges buzgalma, mellyel a közvélemény-kutatók által a kampány előtt mért 60-65 százalékról 46 százalékra szorította le a résztvevők számát.
2,2 milliárd közforintért a nép fejébe verték, hogy nyithatnak cukrászdát Bécsben és az unióban jók a csajok. A kampányüzenet maradékát megjelenésével egy időben elnyelte a feledés. Medgyessy Péter úgy vélte: „európai szintű eredmény” született, és az unió sok hívét csupán „a biztos kimenetel meggyőződése” terelte el a szavazófülkétől.
Az igen szavazatok 84 százalékos aránya azt mutatta, hogy inkább a csatlakozás ügyében megosztott ellenzéki szavazótábor maradt távol. Az utolsó hetekben az ellenzék rendezvényein és sajtójában az unióellenes hangok domináltak, de a csatlakozás ellenzéki hívei sem örültek volna olyan eredménynek, amelyet az egységesen uniópárti és a kampányt lényegében kisajátító kormányoldal a maga erősítésére használhat fel.
„A jobboldali pártok törzsszavazóinak többsége nyilván nemmel szavaz majd – ha egyáltalán elmegy a szavazóhelyiségekbe” – írta Lovas István (Magyar Nemzet, 2003. április 1.). A csatlakozás előtti napokban alakult meg a Fidesz gazdatagozata. Az alakuló kongresszuson, melyen Orbán Viktor és Varga Mihály is felszólalt, állásfoglalást adtak ki a csatlakozás ellen. A népszavazás estéjére szervezett Fidesz-rendezvény a csatlakozás lelkes hívei és lelkes ellenfelei összetartozásukat demonstrálták Martonyi Jánostól Bayer Zsoltig. Az ügydöntő népszavazás után az Országgyűlés fölhatalmazta a kormányt a csatlakozási szerződés aláírására. Az egyetlen ellenszavazatot a fideszes Simicskó István adta le, s ezzel föltűzte magát a Demokrata címlapjára ezzel a felirattal: „1 igaz ember”. Ezek szerint a hazug emberek aránya még a Fidesz-frakcióban is meghaladta a 99 százalékot.
Az uniós csatlakozás aláírása, április 16., Athén Kép: Gárdi Balázs A szerződést Athénban írták alá. Volt és gyakorló állami és pártvezető nemigen úszhatta meg az athéni kirándulást, de Orbán Viktor külön röpülve, külön kószálva mindent megtett azért, hogy minél kevesebb időt kelljen a többiek társaságában eltöltenie. Pláne nyilvánosan. Egy óvatlan pillanatban a kormányfőnek mégiscsak sikerült megajándékoznia őt az alkalomra készült dísztollal, mellyel aláírt.
A toll körül némi zavar támadt. Miután a Rádió C állami támogatás híján már csak zenét tudott sugározni, a miniszterelnök felajánlotta az athéni aláírásra készülődő tollát, hogy árverezzék el a roma rádió javára, majd erről megfeledkezve kínálta fel elődjének. Miután azonban nem lehet egy tollal két jót tenni, végül is Kovács László aláírószerszámával adakoztak a rádió javára. A Rádió C ekkor már negyedik hónapja várt arra a hatmilliócskára, amit gyorssegélyként ígért a kormány még decemberben, s ami még mindig eltörpült az ötvenmilliós adósság mellett, amit a Rádió C a megszorítások és takarékoskodások ellenére fölhalmozott. A Rádió C, mely adásidejének felében közszolgálati műsorokat szolgáltatott, s a budapesti romák 60 százalékát elérte, másfél évvel azelőtt azzal a föltételezéssel tervezte működését, hogy a költségeinek legalább a negyede, évente kb. 30 millió forint pályázatokon keresztül bejön majd a kormánytól. A nyolcada sem jött be, sem Orbán, sem Medgyessy alatt. „Ha állami és OCÖ támogatást vár a rádió… úgy konzultálniuk kellene műsorstruktúrájukról” – nyilatkozta Horváth Aladár, az Országos Cigány Önkormányzat (OCÖ) új elnöke (Budapesti Nap, 2003. április 21.), aki a régi elnök, a fideszes-lungodromos Farkas Flórián alatt még őszintén remélte, hogy az OCÖ nem akar beleszólni a Rádió C dolgába.
A roma rádió munkatársai már hónapok óta dolgoztak úgy, hogy egy fillér fizetést sem kaptak, s már rég elolvadt az a hó, amit a rádió ifjú riportere éjszakánként lapátolt, hogy el tudja tartani három gyermekét, amíg a munkahelyén ingyen munkálkodik, amikor a TV 2-ben Bazi nagy roma lagzi címmel az Irigy Hónaljmirígy néven tevékenykedő konzumrasszisták (a tetszőleges célra kibérelhető Győzike fedezetében) azt gajdolták, hogy „találj egy kifogást, és ne menj melózni”. Meg azt, hogy „jobb, ha nem számolsz minket…, mert szaporábbak vagyunk, mint tavasszal a macskák”. Meg azt, hogy „ajaj, fekete csaj, becsúszott a baj, nálunk ez nem ritka, szűzhártya rég nyista”. És így tovább. A TV 2 marketingigazgatója közölte, hogy ez volt az év egyik legnézettebb műsora. „Mert az ilyen televíziózás látható ideológiája ez. Szerintük csak az piacképes, ami mocskos és alpári. És nem mondja senki, hogy azt kapjuk, amit megérdemlünk – még akkor se, ha van benne valami.” (Najnundnajncig cimbalom, Magyar Narancs, 2003. április 3.) Az ORTT félórás adásszünetre büntette a TV 2-t. Az adásszünet előtt és után vitaműsor keretében próbálták megvitatni a megvitathatatlant. A Magyar Narancs előre látta, hogy ez lesz: „jaj, drága jó romákok, eszem a zuzátok, ne haragudjatok má”. Nagyon is megbántuk mi az egészet, engesztelésül adunk nektek a drága műsoridőből.” (uo.)
Árpádsávos legény a kőszegi várban Barcs Endre, a 168 Óra tudósítója részt vett Jacques Chirac francia elnök brüsszeli sajtóértekezletén. Az ott elhangzottakhoz a tudósító kérdéseket költött, s az anyagot exkluzív interjúként adta közre a 168 Óra (Sebek Európa testén, 168 Óra, 2003. április 3.). A francia nagykövetség közleményt bocsátott ki, miszerint Chirac egyáltalán nem adott interjút a lap tudósítójának, s ami a cikkben megjelent, nem is azonos a francia elnök álláspontjával.
Ezután Barcs Endrét az ellenzéki sajtóban a hamisítónak kijáró megvetéssel kezelték. 2004. február 28-án például Ferdítő sajtómunkás – Külföldön rágalmazott az ál-Chirac-interjú szerzője címmel írta róla Kis Ferenc a Magyar Nemzetben, hogy „Pontatlanságokkal, ferdítésekkel tarkított cikket publikált az EU Reporter című lapban Barcs Endre, az MSZP európai parlamenti csoportjának sajtótitkára…” A cikk szerint az MSZP sajtóalkalmazottja a miniszterelnök javára és az ellenzék rovására ferdített.
Barcs utoljára 2005 áprilisában publikált a 168 Órában. Kovács Lászlóval készített interjút. Ezzel a kérdéssel kezdte: „Magyarországon több mint százezer kisvállalkozó életére van hatással, hogy a baljós előjelek dacára sikerült megmenteni az egyszerűsített vállalkozói adót. Köztudomású, hogy az Európai Bizottság tagjai, a biztosok nem képviselhetnek nemzeti érdekeket. Hogyan sikerült megvédeni az evát az uniós kritikákkal szemben?” (Nettó haszon, 2003. április 8.) És hasonlóképp folytatta.
Hét hónappal később mutatkozott be a Magyar Nemzetben. Cikkének címe: Célkeresztben az MNB elnöke – Egy hetilap, amely ebhűséggel teljesíti miniszterelnöke politikai elvárásait (Magyar Nemzet, 2005. november 21.). Az „ebhűségű” hetilap a 168 Óra, a fészek, melyből a szerző épp kiröppent. Hat héttel később Barcs már a Hír TV brüsszeli tudósítója. Ez a cikk volt az átszálló. Nem olcsó, nem mindenki képes megfizetni, de aki képes, az a Hír TV-ben már nem okozhat csalódást. „De mi okunk is lenne feltételezni, hogy a szocializmus egykori újságírókegyeltjeinek gondolkodásmódja az utóbbi években megváltozott?” – kérdi cikkében Barcs.
A kőszegi Jurisics-várban március 19-én megnyitották április 19-én pedig bezárták a Horthy Miklós katonái – Szálasi Ferenc nyilasai című kiállítást, melyet Bakay Kornél, a Kőszegi Városi Múzeum igazgatója, a MIÉP 2002-es képviselőjelöltje rendezett. Bakay szerint „a kiállított tárgyak és dokumentumok jelentős többségét kölcsönző magángyűjtők a médiumok által gerjesztett nyomasztó légkörre hivatkozva visszavonták a kölcsönzési engedélyüket”. A kiállításra MSZP-s és MDF-es önkormányzati képviselők és a Mazsihisz tiltakozása nyomán figyelt fel a sajtó. Bakay szerint a Mazsihisz tiltakozói „még nem is látták a kiállítást, hacsak nem álcázták magukat libatollban”. (Magyar Hírlap, 2003. április 11.) A kiállítás látogatói Szálasi hungarista mozgalmáról megtudták, hogy „nem azonos sem az olasz fasizmussal, de a német nemzetiszocializmussal sem. Sem a totális államot, sem a faji magasabbrendűséget a magyar nyilasok nem hirdették. Ellenben a bolsevizmusnak és a nemzetközi nagytőkének ádáz ellenségei voltak.” A történet végéről a kiállítás ekképp tájékoztat: „A kőszegi nyilas vezérkar és kormány Mattseeben megadta magát az amerikaiaknak, akik azonnal kiadták őket a magyar kommunista diktatúra hóhérainak. Szálasi Ferencet és kormányának minden tagját – két kivétellel – 1946-ban kivégezték.”
A kiállítást védelmében vette a Vas Megyei Közgyűlés elnöke, a Magyar Nemzet és a Demokrata.
Március 5-én, Sztálin halálának ötvenedik évfordulóján kiállítás nyílt Budapesten a Centrális Galériában. A Nyílt Társadalom Alapítvány által orosz, grúz, német és amerikai levéltárak közreműködésével rendezett kiállítás arról szólt, hogy miként emésztette (meg) a szovjet birodalom és a nagyvilág a diktátor személyét és halálát. „Eddig senki sem tette szóvá, hogy Budapest központjában Sztálin-emlékkiállítás van. Erről miért nem írnak?” – kérdezte Bakay Kornél a Horthy-Szálasi-kiállítás ügyében faggatózó újságírókat (Magyar Hírlap, 2003. április 11.). És ekkor, megnyitása után több mint egy hónappal, Bakay nyomán a jobboldali sajtó is fölfedezte a Sztálin-kiállítást. Miután erről a kiállításról nem tudtak a rendezőket kompromittáló szövegeket idézni, azzal az állítással próbálkoztak, hogy a kiállításon „nem esik szó az áldozatok százmillióiról” (sic!) (Magyar Nemzet, 2003. április 23.). Ugyan ez sem volt igaz, de a Magyar Nemzet olvasói erről nem értesülhettek, mert a rendezők válaszát a lap nem közölte.
Lovas István (Sztálin és Sztálin, 2003. május 2.) azt fejtegette, milyen jó lenne, ha „helyi liberálisaink” tudnának mindarról a szörnyűségről, amit például a Le Monde Sztálin-különszáma tartalmaz: „Nekünk legalább egy napra kellene egy olyan liberális Magyarország, amely Sztálinról úgy emlékezik meg, ahogyan meg kell emlékezni róla. Például, mint azt tette a francia liberálisok vezető napilapja, a Le Monde, amely február 26-án különszámot szentelt a szovjet zsarnoknak.” Nos, a Le Monde-nak ez a különszáma a budapesti Sztálin-kiállítás része volt, ott kínálta magát két hónapon át a bejárat mellett. Lovas a különszám valamennyi jelentősebb cikkéről megemlékezett, csak a legaktuálisabbról hallgatott, arról, mely az éppen bukófélben lévő Szaddámot mutatta be Sztálin buzgó követőjeként.
Van egy kis baj, de nincs semmi baj – ezt sugallták néhány napig a paksi atomerőmű kettes blokkjáról szivárgó információk: A reaktor melletti tisztítórendszerből szivárog egy kis radioaktív gáz, de az aktivitása gyorsan csökken, veszélyes sugárterhelés senkit sem ért, lehet hogy a tisztogatás alatt álló harminc fűtőkazetta valamelyike ereszt egy csöppet de érdemi termeléskiesés legfeljebb akkor várható, ha a vizsgálat elhúzódik. Aztán kiderült, hogy kicsit nagyobb a baj. A fűtőelemek tisztítására szolgáló berendezés túlmelegedett, a fűtőelemek burkán át sugárzott a gáz a reaktorcsarnokba, a sugárzó gázt egy ideig a csarnokban tartották, aztán kieresztették a kéményen, és ekkor az erőműtől északra lévő mérőhelyen kimagasló, a korábbinál 150 százalékkal magasabb értéket mértek. Amikor a szivárgó tartályt szétszerelték, kiderült, hogy szétesett az összes radioaktív üzemanyag-tablettákat tartalmazó kazetta. Lassacskán fény derült az alapvető technológiai hiányosságokra. Mindenekelőtt arra, hogy a francia-német Framatom nevű cég által a fűtőelemek megtisztítására Paksra telepített szerkezet hibás és veszélyes.
Akkor és még sokáig senki sem tudta, mit lehet kezdeni a medence mélyén heverő tisztítótartályban gunnyadó sérült kazettákkal, mikor lehet újra áramot termelni a kettes blokkban, és mennyibe kerül nekünk ez a kis baleset. „Elképzelhető, hogy hetekbe telik, mire ki tudják venni a fűtőelemeket” – vélekedtek akkor Pakson (Ö. Z.: Szigorúan ellenőrzik a paksi atomerőművet, 2003. április 19.). Néhány nappal később elárulták, hogy a javítás egy évig is eltarthat, és a kettes blokk leállása naponta 50 millió forintba kerül. A javítás évekbe telt. A kár több tízmilliárd forint, hogy pontosan mennyi, máig sem kötötték az orrunkra. Karcagi László megállapította: „A bürokratikus félelem párosul a ne keltsünk pánikot« kényelmes igazságával – ezért lesz lassú és részleges a tájékoztatás… Egy atomerőmű esetében minden, amit elhallgatnak, százszoros erősségűvé nőhet…” (Súlyos fokozatú mellébeszélés,Népszabadság, 2003. április 24.). És nőtt. „Pedig Pakson nagyon nagy a baj. Olyan nagy, hogy nem tudjuk felfogni, milyen hatalmas. Ha nem sikerül az elindult katasztrófát leállítani, a paksi atomerőmű egy új Csernobillá válhat.” – állította Bencsik András április 20-án a Vasárnapi Újságban. De ekkor persze már rég le volt állítva minden, ami elindult…
Hat és fél év után lezárult a Tocsik-per. A bíróság megállapította, hogy az ÁPV Rt. igazgatósága a köz pénzét hanyagul kezelve, a jó erkölcsbe ütköző szerződéssel juttatta Tocsik Mártát a feladatához képest aránytalanul sok pénzhez, ő pedig ebből a rengeteg potyapénzből az MSZP-hez és az SZDSZ-hez közel álló cégeknek átutalt 170-170 millió forintot, hamisított szerződésekkel, miután ezek a cégek a pénzért semmilyen ellenszolgáltatást nem nyújtottak. Mindez kiderült. És mégis, majdnem mindenki, majdnem teljesen megúszta. Az ÁPV Rt. igazgatóságának korabeli elnöke, Szokai Imre kapott egy kis fölfüggesztett börtönbüntetést hanyag kezelésért, és Tocsikra meg egy MSZP-közeli úrra róttak ki csekély összegű pénzbüntetést magánokirat-hamisításért. Tocsik visszakapta a vagyonát, és egyszer majd egy másik bíróság eldönti, hogy a néki indokolatlanul juttatott sok pénzből mennyit kell visszafizetnie.
A per kimenetele demoralizáló volt. Hiába vált nyilvánvalóvá, hogy a két kormánypárt lenyúlta (volna) a tetemes sikerdíj felét, (ismét) kiderült, hogy az ilyesmit a legnyilvánvalóbb esetekben sem sikerül bizonyítani-büntetni. De hiába is sikerülne. Mert: „Az a szituáció a fontos, aminek evidens velejárója Tocsik, Boldvai meg Simicska, Schlecht, Budai és a többpártrendszer anyagi hátterének megannyi névtelen megteremtője. És ez a helyzet a rendszer-váltáskori Magyarország egyik legnagyobb és legnyilvánvalóbb hazugságának, a párttörvénynek a következménye. A politika pontosan tudja, hogy nem lehet pártot életben tartani a törvény betűje szellemében… A hatályos törvények arra szorítják a pártot, hogy feketén (ha megengedőek vagyunk: szürkén) szerezzenek pénzt a működésre.” (Bundula István: A világ korrupt, Magyar Narancs, 2003. április 17.)
