Népszabadság * Munkatársunktól * 2007. április 27.
– Már a Koldusoperára sincs pénzünkKép: Szmodis Imre
Ágyszámdiadal
A szocialisták lobbiereje óriási. Ez jól megfigyelhető volt az elhíresült lovasberényi ágyosztogatásnál. Létre is jöttek a húsz aktív ágyas, szuper költséghatékonyságú kórházak, a gyors tönkremenetel biztos távlatával. Azt hihettük, hogy e szánalmas huzavona már befejeződött. De nem. Egy este a tévében a szocialista főpolgármester-helyettes üdvözült mosollyal bejelentette, hogy három budai kórház összevonásával sikerül egy tíz- (!) ágyas sebészetet a Margit kórházban újraéleszteni.
Aki eltöltött már két napot egy sebészeti osztályon, tudja, hogy egy tízágyas sebészet majd ugyanannyi személyzetet igényel, mint egy ötvenágyas. Egy sebészeten maximum 30 órát operálnak hetente, és a többi 140 óra az ügyelet: kemény uniós szabályokkal, ugyanúgy fizetve az orvost, segédszemélyzetet, mint amikor operálnak. Az újraélesztett osztályon minden centiméter varrat három-négyszer többe fog kerülni az adófizetőknek, mint például a János kórházban. Mi ennek az értelme? Megmentettek egy főorvosi vagy főnővéri pozíciót? Vagy csak egy unokatestvér jut ily módon sebészorvosi beosztáshoz? Ki tudja? A kívülálló ezt nem képes megérteni.
Sajnos, még a szocialisták felső vezetése sem eléggé elkötelezett a reform mellett: ahol lehet, betartanak. Hány őszödi beszédet kell még a kormányfőnek elmondania, hogy végre megértsék: nincs visszaút, nincs a költségvetésnek évi 400 milliárdja egészségügyi irracionalitások konzerválására.
Bauer Péter
Budapest
Kedélyborzolás
Zajos időszakot tudhatunk magunk mögött. Nem akarom Orbán Viktort kikiáltani bűnbaknak, a Kossuth téri tüntetőket sem, még ha hozzá is járultak egy kissé az események „dúsításához”. Szerintem sokkal nagyobb a kormányoldal felelőssége. Ha egy mondatban kéne megfogalmaznom, mi a bajom velük, azt mondanám: még a legjobb célok elfogadottságát is le lehet rontani azzal, hogy rossz módszerrel akarjuk elérni.
Sehogy sem akar lecsúszni az emberek torkán a bajokból való kilábalás módja. Még ma is keverednek – nemcsak az emberek fejében – a stabilizációs és a reformprogram elemei. Nem szántak megfelelő időt és energiát indokoltságuk és a kettő közötti különbségek megértetésére. De még a megtett intézkedésekben is inkább összemosódnak, mint elkülönülnek, aminek aztán az lett az eredménye, hogy minden egyes reformintézkedés mögött „megszorítást”, „pénzszerzést”, „sarcot” vizionálnak az emberek. Nem véletlenül. Ráadásul nagyon sok olyan intézkedés történt – elsősorban az egészségügy területén -, amelyek körültekintőbb előkészítéssel kevésbé borzolták volna a kedélyeket. A vizitdíj bevezetése és alkalmazása körüli anomáliák, a szabad kórház- és orvosválasztás utólagos elfogadása és beépítése mind ilyenek. Hogy még konkrétabb legyek: elindult az egyes kórházakban a megszüntetendő osztályok felszámolása. Ennek alapelve, hogy az ott ápolt betegek még „kifutnak”, de újakat már nem vesznek fel. Vegyük példaként a szülészetek áthelyezését, amely eklatáns példája az átgondolatlanságnak. A jelen állapotok szerint a kismamák „fogadott orvosaikkal” együtt akkor mehetnek majd szülni az újonnan kijelölt kórházba, ha erről az illető kórház szerződést köt az orvossal. Erre negyedévet biztosít a rendelet. Emberibb megoldás lett volna, hogy azok a kismamák, akik április elseje után fordulnak terhességük okán először orvoshoz, már az újonnan kijelölt kórházban tegyék ezt. (Meghagyva természetesen a szabad kórházválasztás „emelt díjas” lehetőségét is.) Azok viszont, akiket már regisztráltak, a választott kórházukban és választott orvosuknál szüljenek. Ez a biológia törvényszerűsége miatt ugyan (maximum) kilenc hónap „átfutási idővel” járt volna, de nem okozott volna bizonytalanságot és az ezzel járó rossz szájízt, ellenérzést.
Rengeteg tennivaló áll még a kormány előtt. Ezek végrehajtása mindannyiunkat érint. Közülük talán a legközelebbi, az egészségbiztosítás rendszerének átalakítása. Jó lenne, ha ennek középpontjában nem a hiány felszámolása, hanem a biztosított, az ember állna!
Ifj. Viola János
Pilisvörösvár
Fészekrakás
Fiatal házasként éppen most veszünk fel hitelt, így testközelből tapasztalhattam meg a bankok hitelezési gyakorlatát, hogy milyen nehézségekkel kell szembenéznie annak, aki lakáshitel felvételére kényszerül.
Állami támogatást nem vehetünk igénybe, mert családtagtól veszünk lakást, de ha kaphatnánk, akkor sem élnénk a lehetőséggel, mert a svájcifrank- és euróalapú hitelek kamatai annyival kedvezőbbek a forintalapúakénál, hogy még a meglehetősen nagy kamatkockázattal együtt is sokkal jobban megéri a valutaalapú hitel. Sajnálattal vettük tudomásul, hogy szocpolt sem kaphatunk, mert négy hónapos házasok lévén még nincs gyermekünk, és használt lakásra nem lehet gyerek nélkül szocpolt felvenni. Új lakásra persze lehetne gyerek hiányában is, csakhogy annak meg az ára lenne túl sok. A Fészekrakó programról érdeklődve már nem is lepődtünk meg a válaszon: nem vehetjük igénybe azt sem, mert a feleségem negyedrészben tulajdonosa egy kis vidéki háznak. Igaz, hogy sosem lakott ott, és nem is fog, de a törvény az törvény. A fennálló diákhitel-tartozásom miatt – amely hároméves törlesztés után még mindig jelentősen nagyobb összeg, mint amennyit felvettem – akadt még egy kis fennakadás, de hála istennek végül ez mégsem tette lehetetlenné a drága, nem kedvezményes hitel megítélését.
Miután azt gondoltuk, hogy több kellemetlen meglepetés már nem érhet minket, mégis ért. Közölték velünk, hogy sajnos elesünk az évi 120 ezer forintos adó-visszatérítéstől is, mert a parlament január elsejei hatállyal eltörölte. A közalkalmazottaknak járó kedvezményekről már nem is kérdeztünk, mert bár mindketten gimnáziumi tanárok vagyunk főállásban, van egy „bűnünk”: a gimnázium, ahol tanítunk, egyházi fenntartású.
Thaisz Miklós
Budapest
A szülő válogat
Évek óta figyelemmel kísérem Révész Sándor publicisztikáit a lapban, de úgy érzem, hogy A ballaszt-gyerek című publicisztikája (március 31.) kicsit féloldalasra sikerült. Az iskolai szegregáció folyamatáért nem elsősorban az iskolafenntartó, illetve az intézményekben dolgozó pedagógusok felelősek. Különösen az elmúlt öt év tendenciája, hogy az elkülönülés legfőbb elősegítője – a szülői közösség. Nagyvárosokban a több iskola között, kisebb településeken a közeli város vagy kevésbé hátrányos helyzetű közösség által működtetett iskolák felé mozdul a közösség. Az integrációt felvállaló iskolák pedig – a minisztériumi normatíva ellenére – komoly hátrányba kerülnek. Európa gazdagabbik oldalán sem minden állam engedi oly szabadra a szülők iskolaválasztási jogát, mint nálunk. Nem az a baj, hogy vannak alapítványi és egyházi iskolák – ez így helyes. De az önkormányzat, az állam által finanszírozott intézmények között is kedvére válogathat a szülő. Válogat is. Hiába azonos a tárgyi feltételrendszer, a pedagógiai felkészültség – a szülő annak alapján dönt, hogy milyen arányban vannak jelen az iskolában a hátrányos helyzetű gyermekek. Nem véletlen, hogy az ilyen irányú pályázatok kevésbé népszerűek az önkormányzatok között.
Igen, igaz, a ballaszt majd lehúz minket. De erről nem elsősorban az iskolákat kell meggyőzni (akik a spirálba kerültek, már tudják), hanem a szülőket és azokat a politikusokat, akiknek fel kellene vállalniuk azt a rettenetesen népszerűtlen döntést, amely korlátozná az állami finanszírozású oktatási intézmények közötti vándorlást.
Benedekné Fekete Hajnalka
pedagógus, Tura
A kedves tanárnőnek teljesen igaza van, de nem azért lett az írásom féloldalas, mert a szegregáció okainak másik feléről nem tudunk, hiszen írtunk már azokról is sokat. Hanem azért, mert egy rövidke írásba nem fér bele minden vonatkozás, és most éppen miskolci pedagógusok és önkormányzati potentátok álláspontjával kellett vitatkozni.
Révész Sándor
Tisztelt Szerkesztőség!
A lap április 23-i számában, Pontokba szedve címmel az olvasói levelek között Dobszay László professzor emeritus aláírással megjelent levélben írója a gyülekezési joggal kapcsolatos törvénytervezet során kifejtett és általam képviselt Fidesz – MPSZ álláspontunk kapcsán számos kérdést – összesen 15-öt – fogalmaz meg, feltételezhetően azért, hogy azokra választ kapjon. Tekintettel arra, hogy a kérdések nagy száma, és az azokra adandó válaszok terjedelme esetleg túllépné a rovat terjedelmi lehetőségeit, kérem, tájékoztassák olvasójukat arról – ha címe ismert önök előtt -, hogy szívesen megküldöm válaszaimat megadott címére.
Leköteleznének, ha jelen levelemet – rövidítés és változtatás nélkül – közölnék ugyanabban a rovatban, ahol a professzor úr kérdései olvashatók voltak.
Üdvözlettel:
Dr. Balsai István
országgyűlési képviselő
Tisztelt Képviselő Úr!
Olvasónkat kérésének megfelelően tájékoztattuk.
Révész Sándor
rovatvezető
A tévé és a kritikus
Megtisztelő, ha hosszabb elemzést közölnek bármely tevékenységemről e lapban. (Szerbhorváth György: 1 ember, április 21.). Pláne, ha azt olvashatom benne: „Vámos Miklós intézménnyé nőtte ki magát, jelenséggé.” A kritikus megdicséri szervezőkészségemet, mondván, bár népszerű író vagyok – „csinálja valaki utána” -, elértem, hogy hétfőn a Duna TV, kedden az M 2 sugározza műsoraimat. Majd a 2 ember legutóbbi adása kapcsán megállapítja: „Több évig dobozban állt ez az epizód is (2002-es); mintha az MTV nem tudná eldönteni, kell e neki 1 Vámos (kellhetne).”
Távol álljon tőlem, hogy az állami televíziót védelmezzem. De az igazság az, hogy e 2002-es műsort (ahogyan a 2 ember valamennyi epizódját) elkészülése idején annak rendje és módja szerint adásra tűzte az M 1. Lehetséges, hogy a kritikus akkor még nem működött e funkciójában, ez azonban mit sem változtat a tényeken. Persze a televízió, mint olyan, nem a világ hét csodáinak egyike, helyes, ha nem nézzük, hanem inkább olvasunk. E megállapítás alól azonban a tévékritikus talán mégis kivétel. Szerbhorvát civilben maga is író. Bizonyára meghökkenne, ha egy 2002-es kötete esetleges újabb kiadásánál bírálója azt hinné, a kiadó máig tartogatta. (Mellesleg, dobozban a celluloid filmeket tartják, a tévéműsorokat betakazettákon, de ez mindegy.)
Az M 1 tehát a régi műsoraimat ismétli. Ehhez nem kell az én szervezőkészségem, jogilag még a beleegyezésem sem. Ami a Duna TV-t illeti, kéthetenkénti, írókkal folytatott beszélgetéseimet rögzíti az Alexandra könyvesházban. Nem én rendezem, vágom, produkálom, csupán a kérdező szerepét játszom. E sorozat mégis kedvemre való, mert így írók jutnak ötven percre a képernyőre. Annak ellenére végzem ezt a feladatot, hogy én valóban nem szeretek a televízióban szerepelni. Másokat szerepléshez juttatni annál inkább.
Hívük,
Vámos Miklós
Ha jól emlékszem, a 2 ember szóban forgó adása végén Vámos Miklós úgy búcsúzott, nem tudja, az MTV levetíti-e majd a többi epizódot. Honlapján is igen régi információk álltak, és csak azt tudtam, hogy 2002-es produkcióról van szó.
De nem is vele lenne vitám, hanem a trehány MTV-vel, amely, akárcsak a többicsatorna, ritka kivételektől eltekintve nemjelzi, mikor van szó ismétlésről. A kritikus dolga ugyan, hogy a végére járjon, hisz maga tetszhet ostobának, ha hisz a minden bizonnyal az MTV-ből kikerülő információknak. Lehet, hogy a királyi honlapján írnak Vámosról és műsoráról, csak én semmit sem találtam, az élet meg rövid. A port.hu-n sem volt semmilyen utalás, hogy ismétlésről lenne szó, pedig oda az MTV küldi az adatokat, a honlap pedig tovább a műsorújságoknak.
A hiba tehát nem Vámos Miklós készülékében van, ám nem is az enyémben. Itt és most az MTV-ében, de az összes többiében is, amelyek a kulturális műsorokkal mit sem törődnek, ám még a holokausztról szóló filmeket is reklámokkal szakítják meg, a képernyő sarkán pedig ott virít a gagyi sorozatok logója.
Szerbhorváth György
Rólunk
Az utóbbi időben a helyreigazítás csaknem állandó rovat lett a Népszabadságban, mert a lap más és más oldalain rendre felbukkan a formula: „tévesen közöltük”, „tévesen állítottuk”. A nyomdahibák, elütések, helyesírási és fogalmazási sületlenségek is bosszantanak egy ilyen (általában) színvonalas lapnál, de ezeket még – nyögvenyelősen – elviselem. Szorongva várom, mikor jutnak el (le) a jereváni rádió színvonalára.
Vajda Győző
A telefonügyeletre érkezett:
– Sárközy Tamás Vége című, kitűnő dolgozatának (április 20.) lemaradt a vége!
– Miért nem tesz lépéseket a Népszabadság a MediaLoggal szemben? Némán tűrik, hogy elveszítsék miattuk az előfi- zetőiket?
– Olvastam Révész Máriusz „humoros” írását (A gyermek választójoga, április 23.). Nem azt kellett volna a szerzőhöz írni, hogy képviselő, hanem az eredeti szakmáját: gitártanár. Úgy már inkább elfogadható lenne, amit és ahogy irt.
– A hajtásnál átütnek a lapok, elmosódik a festék, olvashatatlan kb. négy centiméter. Mikor szándékoznak ezen változtatni, mert nagyon zavaró?
– Ha már a TV Magazinból kimaradt, legalább a napilapban jelentessék meg a rádióműsort.
Blogkóstoló
„Mondjuk leakasztottam« magamnak egy csajszit”, vagy kihalásztam egy pasit egy quickie-re«. (…) – osztja meg olvasmányélményeit a nolblogon alma (http://alma.nolblog.hu/): „Igaz, hogy a városi legenda csak a leakasztókról beszél (pl. leakasztottam vkit«), de arról nem szól sok fáma, hogy akit leakasztottak (tegnap leakasztott egy pasi, aztán eltűnt…«) – hogy éli meg. Talán nem is érdekes. Most két oldalról támadt íróasztalomra ez a fogalom (jelenség) egyfelől Laura Sessions Stepp (Washington Post újságíró, elemző) Unhooked c. könyvéből, – alcím: How Young Women Pursue Sex, Delay Love and Lose at Both… Az FT szerint a kutatás és könyv lényege a tini és twentysomething csajok (fiúk? – talán nem…) óvása a gyors, elkötelezettség, folytatás nélküli partnerkapcsolattól. Minél később beleesni a végzetesbe… Csak szex és más semmi« – gondolom ez lehet a tiszta hooked«, a holnapra felejtés, beesik egy másik csaj/pasi« (vagy a csaj/pasi esik be valaki másnak) és így nincs gond, fájdalom, nyafogás, komplikáció… Volt idő mikor azon spekuláltam, hogy az ember életében a legtöbb bajt az érzelmek zűrzavara okozza, ezért ezt valahogy ki kellene kapcsolni. Mielőtt még újra átgondolhattam volna ennek az aneszteziológiai fordulatnak következményeit, már meg is valósult: ebben élünk.”
