Forrás: ÉS

Nyerges András

Színrebontás

Magyar Jövő, kilóra

“A keresztény magyar szellemű gyermek és ifjúsági irodalom művelésére megalapult a Magyar Jövő Ifjúsági Irodalmi Rt., a Magyar Jövő irodalmi mozgalom egyik szerve, amely tervbe vette a jövő generáció életének irodalmi irányítását. Soha jobbkor nem jöhetett volna ez a kéktáblájú könyvsorozat, mint most, amikor a romba döntött régi helyén új világot kell építenünk” – írta 1920 májusában a Zászlónk című ifjúsági lap, és lelkesen közölte, hogy “a mozgalom fővédnöke Horthy Miklósné főméltóságos asszony, az igazgatóság elnöke: Prohászka Ottokár, tagjai: Shvoy Lajos, Pintér Jenő, Tormay Cecile, Zakar Ferenc. A Diákkönyvtár szerkesztője: Radványi Kálmán.” Prohászka neve pénzügyi garanciát is jelentett, hiszen 1920. április 4-én azt adta hírül a Szózat, hogy “új keresztény és magyar pénzintézet: Nemzeti Hitelintézet Rt. alakul”, és Prohászka annak is alapító főrészvényese volt. Így a Magyar Jövő bátran tervbe vehette “a félmilliós alaptőke kétmillióra emelését. Egy részvény ára 100 korona. Aki jegyezni akar, jelentse be szándékát az ügyvezető igazgatónak, Gyomlay Lászlónak, a pénzt pedig küldje be a Pesti Hazai Első Takarékpénztár Anyaintézete “Magyar Jövő” IV. sz. számla címre”. Szellemi garanciaként a Magyar Jövő első könyve Prohászka Ottokár Iránytű a magyar diákok számára című munkája lett, ezt Radványi Kálmán Mind hősök ők című színműve követte, majd annak az írónak a művei következtek, akinek iránytűje (legalábbis nyilatkozataiból ítélve) ugyanazt az irányt mutatta, mint Prohászkáé: “az antiszemitizmus a magyar faj önvédelmi harca a föléje növő idegen zsidófajjal szemben. Ha Héjjas Iván hazafias felbuzdulásban kiadott parancsára zsidókat ölnek büntetlenül, az ennek a fajfenntartó ösztönnek a brutális megnyilvánulása” – mondta (pl. az Új Nemzedéknek 1922. július 29-én) Gárdonyi Géza. Sorjáztak hát a Gárdonyi-művek, az Isten rabjai, Az én falum, közben Radványi Kálmántól a Nyugat országain keresztül, Gyomlay Lászlótól a Korompai Pista öröksége, majd Gárdonyitól az Április, a Két katicabogár, Gyomlay Lászlótól a A bártfai harangok és a A mi táborunk, Radványi Kálmántól a Hazafelé és Sajó Sándor Magyar versek című kötete. Majd Gárdonyitól, a Fűzfalevél és az Átkozott józanság meg a Mi erősebb a halálnál?. A Magyar Jövő évről évre sikeresebb lett, 1921 elején már Magyar tavasz címmel “a falu ifjúságának lapját” is megalapította, elindította a Magyar Jövő leánykönyvtárát (benne Ringelhann Béláné Fehér Juliska Leánybúcsú című színművével), 1924 végén pedig “a magyar faj életösztöne létrehozta a Magyar Jövő Diákházát Budapesten, a Rákóczi út 15. sz. alatt”.

1925 augusztusában azonban az Élet című katolikus irodalmi folyóirat szerint “a nem határozottan keresztény irányú lapok hozták az “örömhírt”, hogy a Magyar Jövő néven alakult keresztény ifjúsági könyvkiadó részvénytársaság csődbe jutott”. De hogy juthat csődbe valami a keresztény kurzus idején, ami keresztény és ifjúsági? Nyilvánvaló, hogy csakis a nem keresztény másik oldal miatt. Ebben a meggyőződésben a jobboldali sajtó hetekig úgy hallgatott, mintha a Magyar Jövő pénzügyi problémáit az ellenséges sajtó találta volna ki, például Az Est meg a Népszava, ők pedig nem akarnák vagy nem tudnák cáfolni, hogy “a Magyar Jövő programját, melyet hivatalosan terjesztettek, az antiszemitizmus merítette ki”. Ezt tagadni nehéz is lett volna. Még kínosabb volt a folytatás: “Mivel a Magyar Jövő gyönge kurzuskönyvei nem fogytak, irkákat nyomtattak, melyek után a tanárok tíz százalék engedményt kaptak, hogy azokat a diákok közt árusítsák. A kölcsönvett pénzek visszafizetése helyett a vállalat a garancialevélre hivatkozott, mely szerint a kultuszminisztérium készfizető kezességet vállalt a Magyar Jövő iskolafüzet-üzleteiért.” A levél létezését kétségbe vonta a jobboldal, de az meg – pechjére – nyilvánosságra került, mint a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium Országos Irodalmi Tanácsának 77/1925. sz. leirata. “Hiába volt monopóliumuk az irkák és könyvek eladására, üzleti tevékenységük nem volt korrekt s kurzusi módon megbukott” – írta a Népszava augusztus 26-án. Hogy miért nem sikerül az ügyet eltussolni, az csak szeptemberben derült ki: ekkor már a jobboldali orgánumok sem titkolhatták el, hogy “a Magyar Jövő adósságai hatmilliárdra rúgnak”. Az is kiderült, hogy “a hitelező nyomdák és kölcsönző bankok: a Pesti Hazai Takarékpénztár, a Magyar-Olasz Bank, a Hungária Bank, és a Pénzintézeti Központ bizalmát a minisztérium garancialevele keltette fel annyira, hogy nagyarányú üzletek megkötésébe belementek”.

A Magyar Jövő szanálása végett Prohászka kész lett volna saját nevére fölvenni három és fél milliárdos bankkölcsönt, de meglepetésére nem a politikai ellenfél térfelén, hanem a sajátján ütközött ellenállásba: “A kultuszminisztérium zár alá helyezte a székesfehérvári püspökség jövedelmét, mert Prohászka Ottokár pénzügyi műveletei veszélyeztetik a püspökségi részvényvagyon állagát – írta a Világ 1925. október 2-án. – Arról a kölcsönről van szó, amelyet Prohászka a Magyar Jövő szanálása érdekében óhajt felvenni. A törzsvagyont a javadalmas püspök el nem adhatja, kölcsönnel meg nem terhelheti, és el sem zálogosíthatja. A kiküldött bizottság annak megállapítására szállt ki, hogy a püspökség törzsvagyonán kívül mely értékek tartoznak Prohászka Ottokár magánvagyonához. Prohászkának saját káptalanjánál is támadtak nehézségei, aki ellenezte, hogy a püspök a Magyar Jövő céljaira felvett kölcsönnel a javadalmat terhelje meg.” Nem maradt más hátra, levélben fordult a hívekhez, de sajnos az is napvilágra került: “Mélyen tisztelt Uram! A Magyar Jövő Rt. válságos gazdasági helyzete arra indít, hogy bizalommal kérjem Uraságodat, enyhítse anyagi gondjaimat. Mint a részvénytársaság igazgatóságának elnöke az üzleti felelősségben elsősorban osztozom. A részvénytársaság kötelezettségei immár több ezer millió koronára emelkedtek. A gazdasági érdeken kívül sürget minket a keresztény nemzeti irányzat érdeke is, melyet a Magyar Jövő gazdasági bukásával ismét egy szégyenteljes kudarc és veszteség érne. Hogy ezt megakadályozzuk, kérem, fogjanak össze és segítsük a Magyar Jövőt! Hazafias üdvözlettel Prohászka Ottokár.” A “fogjanak össze és segítsük” hatni látszott: a Szózatban meg is jelent a gödöllői Járási Közművelődési Egyesület felhívása: “A Magyar Jövő válságos helyzetbe jutott. Ennek a minden igaz magyar szívéhez nőtt vállalatnak Prohászka Ottokár, Magyarország legszegényebb püspöke a díszelnöke. Induljon meg az adakozás mindent megmozgató óriási áradata s akkor megerőltetés nélkül együtt lesz a három és fél milliárd. Mutassuk meg, hogy a magyar ifjúság nevelését idegen kezekbe vissza nem engedjük. Bizonyára nálatok is lesznek olyan evangélikus tanítók, akik felajánlják egyévi leventeoktatói tiszteletdíjukat a nemes célra. Adakozzatok, hadd érezze a vezér, hogy nem hagyjuk cserben ősz fejét.”

Az összegyűlt harmincmillió nem oldotta meg a problémát. A Magyarország 1925. október 20-án arról számolt be, hogy bár “Bernolák Nándor volt miniszter, akit a válságba került társaság szanálásával bíztak meg, az egyre türelmetlenebb hitelezőknek kijelentette: Prohászka püspök magára vállalta a Magyar Jövő ügyeinek rendezését, s ha elfogadják követelésük ötven százalékát, kezességet vállal rá, hogy ezt nyolc napon belül kifizetik”, a manőver nem sikerült, mert “a Pesti Hazai Takarékpénztár nem talált elegendő garanciát ilyen összegű hitel folyósítására”. Egy nappal később aztán “Bernolák Nándor a hitelezők közt 1200 milliót osztott szét, ám ezt az összeget nem a Magyar Jövő, nem Prohászka püspök bocsátotta rendelkezésre, hanem az Egyetemi Nyomda, amely a kultuszminisztérium fennhatósága alatt áll. Czakó helyettes államtitkár, aki nyomdaigazgató is, tárgyalt a Magyar Jövő vezetőségével s ennek lett az eredménye, hogy 1200 milliót Bernolák rendelkezésére bocsátottak.”

Feltételül azt szabták a hitelezőknek, hogy “a néhány százezer irkát, valamint a 200 000 darab Magyar Jövő-könyvet adják át az Egyetemi Nyomdának”, ami meg is történt, mégsem állt be a Treuga Dei, mert a közvélemény úgy vélte: “a Magyar Jövő-könyvek csak kilószámra értékesíthető kiadványok”, tehát “alig lehet elképzelni, hogy az állami pénzzel dolgozó Egyetemi Nyomda megkaphassa ezekért a kiadványokért azt a milliárd koronát, amelyet az ifjúsági könyvekért és más Magyar Jövő-kiadványokért kifizetett”. Még baljósabb jel volt, hogy “amikor magához Csernoch János hercegprímáshoz fordultak, legyen segítségre a szanálásnál, a hercegprímás elutasította a kérelmet, sőt figyelmeztette a főpapi kart: a Magyar Jövő ügye nem alkalmas rá, hogy szanálását a nevükkel fedezzék.” Az ügyvezető igazgatót elmozdították, mert “hitelre bútoroztatta be a központot, s a Magyar Jövő egy csokoládégyártól 52 millió korona értékben vásárolt édességet”, de ettől a csőd még csőd maradt. A 8 Órai Újság arról írt, hogy “a Galambos cukrászda, melynek készítményei egycsapásra meghódították a kényes ízlésű budapesti közönséget, kénytelen csődön kívüli kényszeregyesség iránt folyamodni”, mert Galambos cukrász “óriási anyagi áldozatok árán megvette a Rákóczi út 15. számú házat”, s ezt követően “a Magyar Jövő Rt. ügye mintegy 300 millió koronás kárt okozott neki.” Amiatt is felzúdulás támadt, hogy a Magyar Jövő-kiadványokat “az Országos Ifjúsági Irodalmi Tanács révén ráoktrojálják az iskolákra”.

Hogy e mögött csakis politikai averzió áll, azt a püspök a kinevezése jubileumán adott interjúban (Magyarság, 1925. október 18.) szögezte le: “tessék megírni, hogy a Magyar Jövő kiadóvállalat megalapításának gondolata: az ifjúság tiszta szellemi étellel való ellátása, amelyet bizonyos körök oly dühvel néztek, nem fog elbukni!” S hogy kik azok a “bizonyos körök”, azt is az ő (jobboldalon máig használatos) iránytűje mutatta meg (Világ, 1925. november 29.): “Prohászka Ottokár, szoros összefüggésben a Magyar Jövő szanálásával, belépődíjas előadást tartott a szegedi Tisza Szálló nagytermében. Egy jegy 40-80 ezer koronába került. Verdun alatt – mondotta a püspök – a németek több angol tisztet ejtettek foglyul, akik fogságukban a magyar kultúra tanulmányozásának adták magukat. Amikor magyar könyvet kértek olvasni, nem Móricz Zsigmond destruktív írásait adták kezükbe, hanem Gárdonyi Géza igaz magyar szellemtől áthatott könyveit. Ne hagyjuk magunkat megmérgezni a destrukciótól. Ne olvassunk destruktív újságokat és destruktív könyveket. Nekünk csak úgy lehet győznünk, ha becsapjuk az ajtót a mocsárlázas destruktívok előtt, és úgy kell becsapnunk, hogy azok szedjék a sátorfájukat és takarodjanak az országból!”

Élet és Irodalom

51. évfolyam, 16. szám

Comments are closed.