Most már jönnie kell egy tisztességes kormánynak
A rendszerváltozás egyik meghatározó alakja, Bíró Zoltán sosem törekedett reflektorfénybe. Mégis ott volt a legújabb kori magyar történelem jelentős helyszínén, Lakiteleken, ahol húsz évvel ezelőtt néhány tucat felelősen és távlatosan gondolkodó ember úgy döntött, másmilyen Magyarországot akar, mint amilyenben addig élt. A Magyar Demokrata Fórum alapító tagját a rendszerváltás, a közélet kulisszatitkairól, a magyar politika közelmúltjáról és jelenéről kérdeztük.
Bíró Zoltán: ezeknél még a Horn-kormány is sokkal elviselhetőbb volt (Fotó: Hegedűs Márta)
– Politikusként tartják számon, annak ellenére, hogy egy ideje már – legalábbis pártban – nem politizál. Milyen út vezetett az ön esetében a politikához?
Pályakép
Bíró Zoltán 1941-ben született Budapesten. A középiskolai tanulmányok után néhány évig a dabasi művelődési házban dolgozott, majd felvételt nyert az ELTE Bölcsészettudományi Karára. Itt szerzett diplomát 1969-ben. Dolgozott tanárként Budapesten, majd különböző beosztásokban előbb a Művelődési, majd a Kulturális Minisztériumban. Pozsgay Imre minisztersége idején lett az irodalmi és sajtófőosztály vezetője. Az Aczél György nevével jelzett kulturális politikával szembeni munkássága miatt két év után távoznia kellett a minisztériumból. Egy évig a Petőfi Irodalmi Múzeum főigazgatója volt, onnan szintén politikai okokból távozni kényszerült. Csaknem húsz éven át tanított a Juhász Gyula Tanárképző Főiskolán. Több könyve, tanulmánya, cikke jelent meg, részben irodalomtörténeti, más esetben politikai tárgykörben. A Magyar Demokrata Fórum előkészítő munkájában az első elgondolásoktól részt vesz, akárcsak a Lakiteleki Találkozó szervezésében. Az MDF első (ügyvezető) elnöke. A választások előtt elnöki tisztéről lemondott, később az MDF-ből is kilépett. Pozsgay Imrével együtt létrehozta a Nemzeti Demokrata Szövetséget, melynek társelnöke volt a szervezet megszűntéig. 1992-ig a Hitel című folyóirat főszerkesztője volt. Jelenleg a Bethlen Gábor Alapítvány kuratóriumának tagja. – Azt hiszem, bizonyos mértékig alkati kérdés ez mindenkinél. Mióta az eszemet tudom, mindig volt bennem késztetés arra, hogy ha igazságtalanságot vagy méltánytalanságot éreztem, akkor felszólaljak ellene, függetlenül a várható következményektől. Az első alkalom az 1956-os forradalom volt, amikor középiskolás diákként nagy lelkesedéssel ragasztottuk ki november 4. után a MUK-plakátokat az utcabeli társakkal együtt, éjszakánként, még a rendőrség épületével szemben is. Nem volt persze hőstett, mégis úgy éreztük, hogy hozzájárultunk ezzel a levert szabadságharc ügyéhez. A másik alkalom 1957-ben jött el, a gimnáziumban. Ekkor osztályfőnöki órára megszerveztünk egy gyászszalagos néma tüntetést és megemlékezést a harcokban elesett kortársaink emlékére. Ez már súlyos következményekkel járhatott. Osztályfőnökünk tiszteletben tartotta a megemlékezésünket, ám a néma egyperces vigyázállás után kétségbeesve kiabálta, hogy elment az eszünk, perceken belül itt lesz a rendőrség, és a legkevesebb, hogy kicsapnak bennünket az iskolából. Majdnem így lett. Hosszú eljárás után azonban osztályfőnökünk, aki 1945-ös párttag volt – ilyen talán egész Pesterzsébeten sem volt akkor – végső érvként megmentésünkre azzal állt elő, hogy ha kicsapnak bennünket, vagy egyéb megtorlást is kilátásba helyeznek, akkor ő visszaadja „45-ös párttagsági könyvét. Végül ez hatott, befejezhettük a gimnáziumot. Tudatosan csak évek múlva, az egyetemen döntöttem a politizálás mellett, amikor felszólítottak, hogy lépjek be az MSZMP-be. Úgy gondoltuk néhány barátommal együtt, hogy a rendszert valamelyest jobbítani csak úgy lehet egyelőre, ha nem a legrosszabbak vállalnak szerepet a politikában, akár a párton belül is, hiszen a hatvanas évek közepén, kívülről, a társadalom mozgására építve nyilvánvalóan nem lehetett megváltoztatni a rendszert, újabb forradalmi megmozdulásnak a legkisebb reménye sem volt. Ez után formálódott egy sajátos ellenzéki szerep számomra az egyetemen, olyan társakkal együtt, akik gondolkodásban és tisztességben közel álltak hozzám. Így került sor arra, hogy egy hosszú, éjszakába nyúló kari gyűlésen leváltottuk a kari KISZ-bizottságot, és azt is kivédtük, hogy Aczél György jelöltje kerüljön az élre. Ez az akkori Eötvös-kollégiumi közösséggel, Bakos István barátommal és másokkal együtt sikerülhetett. Csehszlovákia katonai lerohanása ellen hatvannyolcban Hamburger Mihállyal mindössze ketten tiltakoztunk a nyilvánosság előtt egy bölcsészkari nagygyűlésen. Természetesen vizsgálat indult ellenünk, és megint ott tartottam, hogy mielőtt diplomát szerezhetnék, kizárnak az egyetemről. Végül megint a tanári jóindulat és bizonyos mértékű együttérzés mentett meg bennünket, mert a fegyelmi eljárást lefolytató tanári bizottság lezárta az ügyet valamilyen figyelmeztetéssel.
– Merre vezetett az út a diploma megszerzése után?
– Előbb tanítottam, majd egyszer csak váratlanul kaptam egy meghívást az akkori Művelődési Minisztérium újonnan alakuló felsőoktatás-politikai főosztályára. Új szellemű csapat jött ott össze Király Tibor vezetésével. Kisebb-nagyobb politikai botrányok kísérték ott is a ténykedésemet, de a főosztály vezetői kiálltak mellettem egészen addig, amíg az egész főosztályt fel nem számolták, és Király Tibor lemondásával véget nem ért ez az izgalmas és végül is jó emlékezetű küzdelem. Ez után az alakuló Kulturális Minisztériumba hívtak osztályvezetőnek a közművelődési törvény előkészítésére. Ez is harcos időszak volt, és itt is emberséges, jó szellemű munkatársi gárda jött össze Kiss Jenő tanár úr vezetésével. A közművelődési törvény megalkotása akkor Aczél György egyik kedvenc ideája volt. Ebből az következett számomra, hogy a törvény tartalmi, ideológiai kérdéseiben közvetve vele szemben kellett egy demokratikus és nemzeti szellemű törvénytervezetet kialakítani. Szerencsém volt, mert a törvény országgyűlési előterjesztése előtt Pozsgay Imre lett a tárca vezetője. Ő elfogadta és támogatta a törvénytervezetet, és vállalta annak politikai képviseletét, és át is vitte a parlamenti szavazáson, Aczél különféle fenntartásai ellenére. Ez után nevezett ki Pozsgay Imre – most aztán végképp Aczél György tiltakozása ellenére – a minisztérium irodalmi és sajtófőosztálya élére. Itt két évig tűrtek meg, majd elkövetkezett tevékenységem számonkérése a pártközpontban. Ha jól emlékszem, tíz pontban sorolták fel a bűneimet, részben nyilvánvalóan titkosszolgálati eszközökkel is gyűjtött információk alapján. Egy ilyen interjú kerete nem bírná el, hogy mindazt felsoroljam, ami főosztályvezetői munkásságom során nyíltan ütközött Aczél és a pártközpont akaratával. Végül előbb nekem, nem sokkal később Pozsgay Imrének is távoznia kellett.
– Lényegében úgy is lehet mondani, hogy ez a politikai pálya egyenesen vezetett az 1987-es lakiteleki találkozóig?
– Igen. Politikai előéletem és elkötelezettségem másfelé aligha vezethetett volna. Már csak azért sem, mert barátaimmal együtt már a hatvanas évek végétől rendszeresen találkoztunk, és lassan formálódott bennünk az igény a közös politikai fellépésre. A lakiteleki kezdeményezők és szervezők egytől egyig ebből a baráti körből kerültek ki. Majd természetesen az MDF első elnöksége is. Semmi túlzás nincs abban, ha azt mondom, hogy a magyar rendszerváltás – bár más csoportok, kisebb ellenzéki gyülekezetek is egyre inkább mozgolódtak – valóban országos jelentőségű következményekkel és a teljes nyíltság jegyében itt, Lakiteleken kezdődött, 1987. szeptember 27-én. Az a csaknem kétszáz ember, aki ott összegyűlt, részben felszólalásaival, részint egyszerűen csak a jelenlétével megmozdította a társadalmat, annak ellenére, hogy hazai nyilvánosságot természetesen nem kaptunk. A találkozónak azért terjedt a híre, és később Pozsgay Imre, akkor már a Hazafias Népfront vezetője, a Lakiteteleki nyilatkozat szövegét is nyilvánosságra hozta egy ügyesen szervezett Magyar Nemzet-interjú keretében. Az idén lesz éppen húsz esztendeje, hogy sátrat vertünk Lakiteleken, Lezsák Sándorék udvarán. Ebből az alkalomból e találkozó és egyben az elmúlt húsz év értékelését el kell és el fogjuk végezni az év során.
Lakitelek, 1987, rendszerváltó sátor. Elöl Kozma Huba és Fekete Pál (Fotó: MH)
– Hogyan tovább Lakitelek után?
Szövetségbe forrt klinikák
„Most éppen annak vagyunk tanúi, amint egyszerre minden szervezet kormányképessé lesz Magyarországon. Mert hiszen, ha tízen összeállnak, és pártot alapítanak, abból a tízből már kitelik egy köztársasági elnök, egy miniszterelnök és nyolc miniszter, a maradék pozíciókkal pedig majd meg lehet kínálni a koalíciós társakat. És figyeljük csak meg azt a jelenséget, hogy a köztársasággá válás folyamataival egy időben miként királyosodnak el a pártvezérek és az önjelöltek a közélet ingatag színpadain, s nemcsak azért, mert egy párt már kirukkolt egy Habsburg-elnökjelölttel. Lassan, titkon és észrevétlenül lelkünkben royalistákká válunk valamennyien, mert olyannyira akarunk már demokratikusan és szabadon választani, olyannyira akarunk már jelölni, hogy a mi jelöltünk már nem is lehet más: csak király. Szabad és demokrata igyekezetünkben pedig már odáig megyünk, hogy leszavaztatjuk saját magunkat, népszavazással szavaztatjuk le azt a jogunkat, hogy népszavazással szavazzunk. Így válhat az emelkedett nemzeti dráma lassan operetté, amit mi írunk és mi magunk zenésítünk meg – zavarunkban.”
(Bíró Zoltán: Most fordul a világ, Hitel, 1989. november 15.) – Bizony, ez volt akkor számunkra a legfontosabb kérdés. Úgy döntöttünk, hogy nem rohanunk előre felkészületlenül, nem kapkodjuk el a dolgot. A folytatás így a Jurta színházbeli rendezvényeinkkel következett 1988-ban. Ezeknek a találkozóknak két nagy hozadékuk volt. Az egyik, hogy az azokon részt vevő sokaságban oldódott a félelem, kezdett természetessé válni a rendszerváltás igénye és a hit, hogy az sikerülhet is, miközben a résztvevők körén kívül is egyre többen értesülhettek szándékainkról, bár a hazai sajtó még mindig úgy kellett tegyen, mintha nem is léteznénk. A Jurta-korszak másik fontos hozadéka a szellemi-szakmai felkészülés volt, három alapvetően fontos témakörben, az utódállamok magyarságával kapcsolatos feladatok alapos elemzésében és meghatározásában, a hazai politikai-jogi intézményrendszer átalakításában és a nyilvánosság, a sajtószabadság kiépítésében dolgoztuk ki azt a programot, amely már lényegében a rendszerváltás programját adta ezeken a területeken. Ekkor, 1988 tavaszán indítottak ellenem és másik három társam ellen komoly, alapos vizsgálatot az MSZMP Központi Ellenőrző Bizottságánál, Kádár János személyes utasítására. A döntés: kizárás. Ez számomra igazán kedvező volt, hiszen tiszta helyzetet teremtett nekem és az MDF további szervezéséhez is.
– A második lakiteleki találkozó 1988 szeptemberében volt. Jelentett ez az összejövetel újabb előrelépést?
– Hogyne. Itt és ekkor fogadtuk el az MDF alapítólevelét és első alapszabályát, ezzel nyíltan politikai mozgalomként, még nem pártként, jelentünk meg a nyilvánosság előtt. Megjegyzem, hogy a hazai nyilvánosságban ekkor vettek hivatalosan tudomást rólunk. Ekkor döntöttük el, hogy mindenféle hivatalos engedély és minden anyagi támogatás nélkül is létrehozzuk a már rég követelt és a hatalom által lehetetlenné tett önálló lapunkat, a Hitelt.
– Mi volt akkor ennek a lapnak a jelentősége, és mikorra született meg?
– Még annak az évnek a novemberében megjelent az első szám Püski Sándorék, néhány emigrációs magyar szervezet és hazai vállalkozók támogatásával. A Hitel vállalkozási-szervezeti hátterét Berky Ferenc alakította ki egy kft. formájában, a szerkesztőség elnöke Csoóri Sándor lett, én magam a lap főszerkesztője, és létrejött egy kitűnő csapat a szerkesztési és szervezési feladatok elvégzésére. A kéthetente megjelenő lap felbecsülhetetlen értéke volt akkor, hogy a magyar szellemi élet színe-javát tudta mozgósítani, közölni írásaikat, ugyanakkor az alakuló mozgalmak, pártok legfontosabb híreit, programjait a nyilvánosság elé tudta vinni. Eleinte a lap példányszáma is egyedülállóan magas volt, előbb harmincezer, majd hatvanezer példányban fogyott el. Anyagilag tudtuk is tartani 1992-ig, voltaképpen mindaddig, amíg egy ilyen sajátos szerkezetű, a korszak követelményeihez szorosan igazított lapra igazán szükség volt. A másik jelentős önálló intézményünk, az első magyarországi független alapítvány fél évszázad után, a Bethlen Gábor Alapítvány volt, amely ma is létezik. A magyarság ügyében végzett kiemelkedő munkásságot díjazzuk ezzel évről évre. A Bethlen Gábor Alapítvány történetéről megjelent vaskos kötet nélkülözhetetlen adalék az egész korszak történetéhez s ezen belül az MDF történetéhez is.
– Annyit a közvélemény is tud, hogy akár az MDF, akár a Hitel létrehozása és működtetése körül nemcsak a hatalom, hanem az ellenzék másik oldala részéről is érték támadások a szervezőket vagy éppen a szerkesztőséget. Miről volt szó tulajdonképpen?
– Döntően már akkor is némely liberális csoportok, az SZDSZ előőrsei gátlástalanul és minden alap nélkül antiszemitáztak bennünket. Az aljasságban odáig mentek például, hogy a „87-es lakiteleki találkozó után is elhintették a nyugati sajtóban, hogy ez a tábor nacionalista, irredenta és antiszemita. A legdurvább az egyik vezető amerikai lapban közzétett, itthon készült, de amerikai tudósítói néven jegyzett cikk, amely antiszemita gyülekezésről adott hírt már ekkor, holott annak még csak az árnyéka sem vetődhetett Lakitelekre, ahol egyébként ott volt és felszólalt Konrád György is, kifejezve egyetértését a tanácskozás összehívásával és alapvető céljával. Ma már azt tapasztalhatjuk, hogy mindenkit, akár az egész magyar népet leantiszemitázzák, ha nem érvényesíthetik tökéletesen a maguk csoportérdekeit, de már akkor is ha egy ünnepen békés tömeg gyülekezik és nemzeti színű meg árpádsávos zászlók lengedeznek. Az antiszemitizmus vádját egy szűk pénz- és hataloméhes érdekcsoport hangoztatja immár folyamatosan.
– Visszatérve az MDF történetéhez: Bíró Zoltán az MDF első, ügyvezető elnöke lett, majd a választások előtt lemondott tisztéről. Miért?
– Azért, mert a liberálisnak mondott SZDSZ azzal akart nyerni – többek között -, hogy nemcsak nacionalistának és antiszemitának kiáltott ki bennünket, de azt a rágalmat is hangoztatta, hogy mi paktálunk az MSZMP-vel, illetve, hogy létezik egy Pozsgay-Bíró paktum. Mivel én korábban tagja voltam az MSZMP-nek, úgy gondoltam, hogy ha nem én viszem a pártot a választásokba, hanem olyasvalaki, akit ilyesmivel semmiképpen sem vádolhatnak, akkor biztosabb lesz az MDF amúgy is valószínű győzelme. Hogy mit is akart elérni voltaképpen az SZDSZ, azt az MSZP-vel kötött koalíciója és liberálbolseviki magatartása később nyilvánvalóvá tette.
– Hogyan került Antall József az MDF elnöki székébe?
– A lemondásomkor Für Lajost javasoltam volna elnöknek, őt azonban belezavarták a köztársasági elnökségért induló versengésbe, így szóba sem hozhattam. Csoóri Sándor javaslatára került be közénk Antall. Előbb az úgynevezett Nemzeti Kerekasztal-tárgyalások egyik delegáltjaként, majd lemondásom után ő lett az elnök. Nem volt sok választásunk már akkor, abban a helyzetben, hát megszavaztuk, kivéve Lezsák Sándort, aki tartózkodott. Egyébként a rendszerváltás félrevitele, a legrosszabb megalkuvások éppen az által születhettek meg, hogy az általunk egyedül helyesnek tartott Alkotmányozó Nemzetgyűlés helyett a paktálásokra felettébb alkalmas, kaotikus, rendezetlen Nemzeti Kerekasztal tárgyalásfolyam jött létre. Antall ebben ügyesen mozgott, így kerülhetett sor arra, hogy Csoóri Sándor – aki később ugyancsak szembekerült vele az SZDSZ-szel kötött önkényes paktuma miatt – őt támogatta. Antall egyébként igen ambiciózus ember volt, a kisgazdáknál próbálkozott előbb, ott nem kapott vezető szerepet, így annál nagyobb lehetőség volt számára az MDF, és ezt messzemenően ki is használta.
– Éppen Antall József kapcsán és éppen lapunkban nyilatkoztatta ki Boross Péter, hogy önnek „nincs politikai vénája”. Mi erről a véleménye?
– Hál” istennek olyan politikai vénám nekem nincs, amilyen neki van. Ezzel a „politikusi vénával” és az erkölcsi véna hiányával sikerült – kellő nemzetközi támogatással is – eljuttatni az országot abba a nyomorúságos, válságos helyzetbe, amibe napjainkra belekerültünk.
– Hogyan látja az ország, a magyarság mai helyzetét?
– Az ember reménykedő lény, így mindig azt reméli, hogy ennél rosszabb már nem lehet. Én most azt remélem, hogy ennél sokkal jobbnak, különbnek kell jönnie, hiszen ezeknél még a Horn-kormány is sokkal elviselhetőbb volt. Ez a mai kormányzat a közéleti erkölcs, a nemzeti érdekképviselet és a demokratikus kormányzati gyakorlat összes maradékát is megsemmisítette. Ráadásul olyan pimaszul lenézi és semmibe veszi azt a népet, amelyet képviselnie kellene, olyan arcátlan nyegleséggel sarcolja meg, ami már külön szégyenünk, hogy ugyanis ilyen figurákat egyáltalán egy percig is megtűrünk az ország élén. Csakugyan úgy gondolom, hogy most már jönnie kell egy népnek-nemzetnek elkötelezett, tisztességesen viselkedő és a politikai ésszerűség határain belül mozogni képes magyar kormánynak – minél előbb!
Dippold Pál
