Forrás: Mazsihisz

Zoltai Gusztáv a Mazsihisz-BZSH űgyvezető igazgatójának az Élet Menete budapesti rendezvényén elhangzott beszéde

Tisztelt Emlékezők! Hölgyeim és Uraim! Elnézésüket kérem, ha első szavaimat szokatlannak tartanák.

Abszurd kérdésem ugyanis így hangzik: mit szólna ahhoz bárki, hogy Magyarország polgárai közül egynémelyek fellépnének a törökök ellen – Mohácsért? Ez persze őrület, merő képtelenség. De fokozhatjuk a döbbenetet további kérdéssel: mi volna, ha azért, mert egy ízben Mátyás király elfoglalta Bécset, most újra megrohamoznánk az osztrák fővárost?

Abból az okból mondjuk ezt, mert most mintha hasonló, feje tetejére állított történelmi képtelenség játszódna le a szemünk előtt. 1944-ben ugyanis a honi zsidóság kétharmad részét, mintegy hatszázezer embert – valamennyien magyar állampolgárok -, részben a határon belül, részben eladva, átadva őket a náci Németországnak, meggyilkolták. Vallásuk, hitük, vérük miatt. A gázkamrákat, a krematóriumokat, a barakkokat a rabszolga priccsekkel Auschwitzban és Birkenauban állították fel, a lengyel-német protektorátus színhelyén. Aztán eltelt 63 év, és most a magyar áldozatok zsidó gyökerű maradékára jószerével ugyanolyan – árpádsávos – zászlók alatt, hasonló jelszavakkal és azonos durva hangerővel, 1944-es imitátorok rontottak.

A török és az osztrák tébolyult hasonlat hatását nem feledteti, hanem éppen ellenkezőleg: fölerősíti legújabb emlékképünk. Mert az akkori és a mai vétlen áldozatot erősen érintik a fölszított indulatok.

Indul a vonat Auschwitzba!

Ha nincs törvény, úgy hallottuk, ez a mocsok mondat szabadon üvölthető. Hát nem abszurd: Barátaim! Az Önök magas erkölcsi értékű gesztusa, történelmi tisztessége révén most különös vonat indul a gyilkosságok régi színhelyére. Önök lesznek az utasai.

Emlékezni fognak azokra a páriává tett zsidó honfitársaikra, akiket a zsúfolt vagonokba vertek a csendőrök, a királyi közigazgatás példás tisztviselői, hogy a szó szerinti végállomás rámpáján már SS hóhérok irányítsák őket a halálba.

Hadd mondjak valami fontosat. A zsidók szerettek itt, ebben a hazában élni. Tisztelték a jogaikért szót emelő Kossuth Lajost, rajongtak a szabadságukért küzdő Petőfiért.

Aztán éltek Deák Ferenc kiegyezési eszméjével, s szorgalmukkal, tehetségükkel hozzájárultak a magyar csodához: Budapest gyors felépítéséhez, az ország páratlan sikerű modernizációjához, a kultúra és a tudomány kiteljesítéséhez.

A magyar fasizmus diktatúrává szervezése maga volt a pokol. Zsidótörvények, sárga csillag, gettó, Dunába lövöldözés, halálmenetek. De a fiatalkori szerelem, amely a reformkorban kezdődött, még több évtizeddel később, a kataklizma ellenére, az után is kitartott. Ha nem így lett volna, vajon miért maradt itt, ezen a 93 ezer négyzetkilométeren annyi zsidó származású ember? Mert a zsidók a magyar népet, Kossuth, Petőfi, Táncsics, Jókai és Bartók Béla nemzetét, vagyis a lakosság többségét sohasem azonosította Szálasi, Rátz, Szőlősi, Képíró, a VKF 2. gyilkosaival. És nem tette ezt akkor sem, amikor a bal-középen felhangzott a libás gúnydal, s nemrég árpádsávos zászlók alatt vonultak a dühödt soviniszták, a nacionalista és az antiszemita bajnokok, hogy aztán a TV-székház előtt gyújtogassanak, a Dohány utcai zsinagóga előtt randalírozzanak?

Mert a magyarországi zsidók nem elfelejtették, megbocsátották a holokausztot – ezt amúgy sem lehet -, hanem értelmezték a társadalmi folyamatokat, s azt mondták, miként, a régi latinok: „ami hasonlít, az nem ugyanaz!”

Mert a boldoggá avatott Salkaházi Sárára gondoltak és a Jad-va-Sémet kapott keresztény honfitársaikra, s változatlanul bíznak a humánum erejében, az emberi tisztességben és az együttélés sikeres kooperációjában.

Mert ami ezen kívül és túl van, az ferdítés. A magyar zsidóság nem sanda versenytárs, hanem ellenkezőleg: jó partner, hálás barát. És mert büszke az itteni szimbiózis során elért teljesítményeire, művészeire, fizikusaira, orvosaira, építészeire, íróira, önérzetes is. Az idők végezetéig gyászolni fogja mártírjait, s azokat a meg nem született gyermekeket, akiket szüleivel pusztítottak el, megölve ezzel azt a tudásában markáns, vallásában szilárd közösséget, amely – ha végigélheti életét – Európa és a nagyvilág büszkesége lett volna.

Auschwitz-Birkenau, ahová az Élet Menete most újra elindul, éppen azáltal lesz egyre inkább teljes körű magyar nemzeti üggyé, hogy a tisztelgő megemlékezők között ott láthatjuk politikusaink kiváló személyiségeit, közéletünk nem egy meghatározó alakját, művészeti életünk több nagyszerű képviselőjét. Ők azok, akik igazi szimbólummá emelik a magyar holokauszt legszörnyűbb városát, s igazi magyar temetővé avatják a dél-lengyelországi kőbánya várost.

Auschwitzban sokkal többen haltak meg, mint a mohácsi mezőn. Mohácsnál viszont 150 évre megszűnt a magyar állami lét. Auschwitzban – és ezt tudni kell – a morált gyilkolták meg. És ez az út, az Élet Menete, most, ennyi év után, meg kell, hogy szilárdítsa közös hitünket az emberi szolidaritásban.

És az igazi szeretetben.

Mazsihisz news