Forrás: Népszava

Kívülről szemlélve kétségtelenül van abban valami kimondhatatlanul frusztráló, ám belülről átélve annál bizsergetőbb érzés, hogy Rómának nem elég önmaga. A város, amely több mint kétezer éve ontja a szellemi és kulturális javakat, s ahol minden kapubemélyedés valóságos szellemi kalandnak és időutazásnak ígérkezik, az elmúlt tíz-tizenkét év során példamutató módon hozta rendbe páratlan gyűjteményeit: az egyedülálló antik anyag bemutatására szolgáló Capitoliumi Múzeumot nemcsak felújították, hanem a nevezetes Marcus Aurelius-lovasszobor köré egy tágas, a természetes fényt áteresztő üvegkerengőt is építettek, amely lehetővé teszi a szobor kényelmes körüljárását, egyúttal a múzeum több pontjáról is rálátást enged a remekműre, a szobor szintje alatt pedig feltárták és láthatóvá tették az antik Róma szakrális centrumát, az egykori capitoliumi Juppiter-szentély vaskos falait. Az ugyancsak páratlan Ludovisi-gyűjteményt visszahelyezték eredeti helyére, a gyönyörűen rendbe hozott Palazzo Altemps termeibe, a korábban méltatlanul összezsúfolt antik szobrokból, sztélékből, mozaikokból, freskókból és pótolhatatlan érmegyűjteményből álló anyag a felújított és nagyszerű adottságokkal rendelkező Palazzo Massimóba került, Bernini és Canova szobrai, valamint – egyebek mellett – Raffaello, Tiziano és Caravaggio remekművei ugyancsak eredeti helyükön, az egészen frissen rendbe hozott Museo e Galleria Borghese káprázatos palotájának termei­ben tekinthetők meg, továbbá épp felújítás alatt áll a Palazzo Barberini, ahol Caravaggio képei mellett Tintoretto, El Greco, Raffaello és Hans Holbein festményei láthatók, s a Modern Művészetek Múzeumának falait kinőve építik a kortárs művészetek jelentős anyagának befogadására alkalmas új múzeumot és képtárat.

Ám akinek ennyi jó kevés, annak június végéig módjában áll felkeresni a márciusban megnyílt hatalmas Chagall-kiállítást, s az ugyancsak márciustól június közepéig nyitva tartó Dürer és Itália című pompás tárlatot.

Az elbűvölő Chagall (Chagall delle meraviglie) a Complesso del Vittoriano kiállítótermében tekinthető meg, a Forum Romanum császárkori romjainak tövében, az egyesített Olaszország első királyának, Viktor Emánuelnek a tiszteletére emelt, s a helybéliek által leginkább habos tortának becézett (vagy inkább gúnyolt) eklektikus építményének hátsó traktátusában.

Mindenesetre különös disszonancia: az olasz egység grandiózus kőrengetege annak a Chagallnak ad otthont, aki a kicsiny orosz Vityebszk zsidó közösségében látta meg a napvilágot, 1887-ben. A város forgalmas csomópontjára II. Viktor Emánuel tekint alá, túlméretezett lován lépdelve, a Risorgimento győztese, aki mert nagyot álmodni, miközben a mögötte fehéren izzó bresciai mészkő építményben Chagall álomvilága tárulkozik fel, a kiállítók jóvoltából túlnyomórészt eddig alig ismert, privát gyűjteményekben megbúvó festmények és rajzok, metszetek és fafaragványok.

Odakint a nemzet gigantikus álma, idebent egy másik álom: a történelemben élő emberé az életben maradásról: a hol kéken, hol sárgásan, hol meg vörösen izzó égbolt alatt keringve szárnyaló szerelmesekről, a házak fölött lebegő hegedűsökről, az Eiffel-torony tövében megbúvó vityebszki kis kunyhókról, a bánatos és konok tekintetű Krisztusokról és Jákobokról, s a kakasfejű bohócokról.

Chagall látomása nem szürreális, nincs benne semmi absztrakt elrugaszkodás, éppen ellenkezőleg: maga a realitás. Semmi okunk sincs valamely pedáns objektivitásra hivatkozva számon kérni a csodabirodalom megteremtésének művészi gesztusát. Chagall szárnyaló fantáziája nem zárható szögesdrótok mögé, ugyanis éppen ez biztosítja a túlélést abban a világban, ahol évszázadok pogromjai, üldözései és kiűzetései ritkították a népet. Itt csak a valóság ellenében lehet megálmodni azt az országot, ahol „majdan együtt lakik a farkas a báránnyal és a párduc a gödölyével”, s csak a valóság ellenében lehet hinni, hogy ha csoda még nem is (arra még várni kell), de csudálatos dolgok annál inkább megesnek. Chagall képeinek szereplői valóságos hús-vér emberek, akik a történelem és a történelmen kívüliség, a létezés és a pusztulás mezsgyéjén élik mindennapi, ám vallásukban, avagy vallásos misztikájukban a mindennapok fölé emelkedő életüket: figurái egyúttal minden üldözés, minden pogrom, minden deportálás örök tagadói.

A festmények láttán nem túlzás modern kori biblikus történetekről beszélni. Chagall epikus kedvvel mutatja be elbeszéléseinek szereplőit, hiszen képein olykor mesék, mondák, legendák, máskor a legprózaibb mindennapok eseményeiből táplálkozó, szelíd humorú, ironikus, groteszk, avagy ijesztő, félelmetes és balsejtelmű történetek elevenednek meg: az örökös motyóját cipelő caddik, akinek ősei talán ugyanezzel a tarisznyával hagyták el Egyiptomot, később a Szentföldet, s ezzel vándoroltak végig Európán Spanyolországtól Galíciáig, mikor s honnan zavarták el éppen őket; a fürge járású haszid, aki mintha már az oly nagy áhítattal és szeretettel várt Messiás elébe igyekezne, avagy az Énekek énekéből megelevenedő, egymás karjaiba záródó szerelmesek.

Itt nem a tények beszélnek, hanem a mögöttes, a láthatatlan, a létben (az életben) maradás titka és csodája, s az örökös remény, a „hátha csodát tesz az Isten” mélyről fakadó mindennapos vágya és óhaja. Chagall világában a „fün hojs ojss” (von Haus aus) racionalista és maga teremtette misztikus, együgyű fajankó és a szellem nagyja, világmegváltó és fatalista békésen megfér egymás mellett, s a batlen egyszerre tréfacsináló bohóc, bölcs filozófus és elvarázsolt mesemondó. Mindannyiunk eszményképei: a szabadság megszemélyesítői.

A Scuderia del Quirinale kiállítótermeiben – éppen szemközt a Quirinale palotával – Dürer olajképei, tollrajzai és rézkarcai a portrékon, a bibliai tárgyú festményeken vagy a filozófiai, teológiai és mitológiai allegóriáktól gazdag metszetein át tanúskodnak a művész rendkívüli tehetségéről és sokoldalúságáról. A kiállítók a szellemtörténeti hasonlóságok és a kortársaktól való karakterisztikus eltérések kettősségében mutatják be az északi művész itáliai esztendeit, amely – Panofsky megfogalmazásában – az észak-európai reneszánsz nyitányát jelentette. A kiállításon – amelynek anyagát Londontól Madridig, Firenzétől Washingtonig, New Yorktól Bécsig, Berlintől Frankfurtig a világ legrangosabb gyűjteményei kölcsönözték – mások mellett Leonardo, Mantegna, Raffaello, Giovanni Bellini, Pollaiolo, Pontormo, Carracci, Guido Reni, Domenico Fetti és Caravaggio egy-egy alkotása is látható.

Dürer szellem- és hatástörténeti elhelyezése korszakok és stílusjegyek különös összjátékában figyelhető meg. A művész az adott tárgy feldolgozását részben kötelező elvárásokon keresztül végzi, ám a stiláris és ikonográfikus jegyek és kötöttségek megidézése a művészi alkotóerő és szabadság legszebb példázatai. Európa régióinak találkozása, az északi komorság és a déli ragyogás furcsa ötvözete mindez, egyúttal annak tanúsága, hogy nem a világszemléletünk, hanem – képzőművészetről lévén szó – világlátásunk különböző, melyet nem karakterológiai, avagy „genetikailag kódolt” jegyek determinálnak, hanem az adott ember érzékenysége, hangulata és másoktól sem függetleníthető gondolkodása.

A Dürer-kiállítás rendezői pazar munkát végeztek, s lássuk be, olyant, amelyet csak egy Rómához fogható, műalkotásokban gazdag városban lehet sikerre vinni. Dürer beállításai, kompozíciói és gesztusai nem maradtak nyom nélkül az utókor mestereinek munkásságában, s a kiállítás második emeletén egymás mellé helyezett munkák látványos bizonyítékai a tudatosan felhasznált elemek hatásmechanizmusainak.

A kiállítás minden bizonnyal legkatartikusabb pillanata, amikor a látogató egy Krisztust ábrázoló Dürer-metszetről feltekintve a falon Caravaggio egyik munkáját pillantja meg. Azét a mesterét, aki Szent Pál megtérésének csodás pillanatát ábrázolva a kép centrumába nem a Saulusból Paulussá változó apostolt helyezte, hanem a ló farát. S aki Szent Péter keresztre feszítésének jelenetében Jézus tanítványát nem az Úrra szegeződő tekintettel festette meg, hanem a retkes lábú pribékektől körülvett Pétert, aki döbbenten nézi szögektől átvert tenyerét, miközben a képet egy mustársárgás nadrágban domborodó ülep uralja. S akinél Keresztelő Szent János mezítelen kamasz fiúként, férfiúi attribútumát nem eltakarva, félreérthetetlen módon ölel magához egy bárányt. (Caravaggio Szent Pál és Szent Péter képe Róma egyik legbecsesebb templomának egyik kápolnáját ékíti.)

Nos, Dürer Krisztus-metszetének tökéletes inverze a felette látható Caravaggio-festmény, csak éppen… Csak éppen Caravaggio munkáján nem a szenvedő Krisztus látható töviskoszorújával, s szögekkel átvert tenyerével, hanem a csábítóan mosolygó, pogány örömökre hívó, érzéki Bacchus, szőlőindával megkoszorúzva, kezében dús szőlőfürttel.

Ez pedig már a művész szabadsága: az értelmezés kötöttségektől és kánonoktól mentes olvasata, az, ahogy ő látja és láttatja az emberiség egyik közös alapelbeszélését.

Nem csupán a fej-, a kéz- és a testtartás teljes azonossága olvasztja össze a két arcot a kiállításról távozó látogató emlékezetében. A két arc mi magunk vagyunk, egyszerre és elválaszthatatlanul.

A tárlat Rómában, a katolicizmus központjában immár két hete látogatható, de eddig még nem indítottak blaszfémia vádjával eljárást sem Caravaggio, sem a kiállítás rendezője ellen. Nem akadt olasz jogász, aki a főügyészséget pereskedésre szólította volna föl, az olasz püspöki kar nem hallatta hangját, s a konzervatív lapok sem zúdítottak össztüzet a kiállításra.

Ez pedig az itáliai művészet- és véleményszabadság sok-sok évszázados elve és gyakorlata, amely a gondolkodás történetére oly termékenyen hatott.

Egykor még Pannonföldön is.

Gábor György – Róma

Comments are closed.