2003. március
Népszabadság * Révész Sándor * 2007. április 7.
Brit harckocsi ledönti Szaddám képét BasrábanKép: REUTERS – Mark RichardsSzaddám Husszein véres diktatúrája véres véget ért. A demokratikus világ sajtója a háború előtti utolsó hónapokban a számtalan rendelkezésre álló vallomás és (többek között az ENSZ emberi jogi bizottsága által kiadott) vizsgálati jelentés alapján részletesen taglalta az iraki diktátor rémtetteit.
A háború megindítását egyébként ellenző lapok is. Megírták, hogy Irakban kisgyerekeket kínoznak, hogy szüleiket vallomásra bírják: a szemüket kiszúrják, lábukat apránként széttörik, szopós babákat kiéheztetve anyjuk elé tartanak, és csak akkor engedik szoptatni az anyát, ha vallomást tesz; hogy még a diktátor öltözetének bírálói is nyelvük kivágásával bűnhődhetnek; a gyanúsítottak hozzátartozóit, rokonait mindenféle eljárás nélkül az utcán is legyilkolhatják, lefejezhetik; hogy foglyokat kutyákkal tépetnek szét, másokat apránként sósavval teli üstökbe eresztenek bele, vagy izzó vaskarókba húznak. A kivégzettek hozzátartozóinak köszönetet kell mondaniuk a diktátornak és meg kell téríteniük a kivégzés költségeit, hogy rokonuk megkínzott holttestét megkaphassák és sorsát elkerülhessék.
Artner Annamária, a Civilek a Békéért kezdeményezés egyik vezetője úgy vélekedett, hogy ha egy nép még „nem jutott el a szervezettségnek, az elégedetlenségnek, a szenvedésnek arra fokára, hogy önmagát szabadítsa fel, hanem – állítólag – kívülről kell felszabadítani«, akkor ez a „felszabadítás” ismét csak alávetettséget eredményez.” (Népszabadság, 2003. február 15.) Ezek szerint a zsidók csak a varsói gettóban szenvedtek eleget, a többi meg sem érdemelte (volna) a felszabadítást.
Kiszolgáltatott milliók szenvedése persze soha nem volt elég ok a demokratikus világban (sem) ahhoz, hogy katonai erőt alkalmazzanak egy diktátor ellen. A kérdés úgy merült föl, hogy a világ biztonsága szempontjából az iraki diktatúra megdöntése hasznos lenne, vagy káros. Ez a kérdés megosztotta a NATO és az Európai Unió országait. Eldöntéséhez tudni kellett volna, milyen fegyverekkel, fegyverkezési lehetőségekkel rendelkezik az iraki diktátor, és milyen kapcsolatai vannak a nemzetközi terrorizmussal. Ezt viszont nem lehetett tudni. Aki azt mondta, tudja, hazudott. Akár így tudta, akár úgy. Irak hosszú évek óta tartó önveszélyes packázását a fegyverzetellenőrökkel és az ENSZ-szel nehéz volt mással magyarázni, mint azzal, hogy van mit rejtegetnie. Nemcsak az Egyesült Államok és Nagy-Britannia – kormányaik által nyüstölt – titkosszolgálatai, hanem a katonai akciót élesen ellenző Németország titkosszolgálata is bizonyíthatónak vélte, hogy Irakban tömegpusztító eszközöket rejtegetnek, illetve tömegpusztító fegyverrendszerek kifejlesztésén dolgoznak.
Juhász Ferenc és Simicskó István – Afganisztánba induló katonák búcsúztatása Kép: Kovács Bence A demokratikus hatalmak, az ENSZ Biztonsági Tanácsának tagjai és a világszervezet fegyverzetellenőrei abban mindenesetre egyetértettek, hogy Irak az ENSZ BT határozatait rendszeresen megsérti, a fegyverzetellenőrök munkáját ahol és ameddig tudja, gátolja, nem képes, vagy nem hajlandó bizonyítani, hogy megsemmisítette azokat a tömegpusztító eszközöket, amelyekkel Szaddám százezerszámra pusztította külső és belső ellenségeit, s hogy Irak számára tiltott rakétákkal rendelkezik.
Az is nyilvánvaló volt, hogy fenntarthatatlan a kialakult status quo a folyamatosan kijátszott, elsősorban a lakosságot sújtó és hatalmas méretű korrupciót gerjesztő (az ENSZ-t morálisan megrendítő) embargóval és az északi területek leszakításával. A vita arról folyt, hogy 1. megadják-e a fegyverzetellenőröknek azt a néhány hónapot, amit a vizsgálataik lezárásához kértek; 2. adjanak-e esélyt rá, hogy Szaddámot esetleg sikerül rábeszélni az önkéntes távozásra; és 3. följogosítja-e az Egyesült Államokat és vele tartó szövetségeseit a fegyveres támadásra az ENSZ BT őszi határozata, miszerint Iraknak súlyos és azonnali következményekkel kell számolnia a határozat megsértése esetén (ami mindenki szerint megtörtént).
Mindenki tudta azt is, hogy a néhány hónapos haladék beláthatatlan túlélési esélyt jelent Szaddám számára, hiszen az időjárási viszonyokra való tekintettel a hadműveleteket legkésőbb márciusban meg kell kezdeni, ahhoz a haderőt már jóval korábban föl kell vonultatni, az ENSZ BT pedig a háborúra közvetlen fölhatalmazást soha nem fog adni, hiszen abban a testületben vétójoguk van a demokráciával szemben álló vagy/és az iraki olajüzletben és Szaddám rendszerének fönntartásában (ezért is) messzemenően érdekelt hatalmaknak. Miközben az Egyesült Államokat vádolták azzal, hogy az olajért megy háborúzni, igazából Franciaország, Oroszország és Kína tartott attól, hogy Szaddám bukásával érvénytelenné válnak azok a szerződések, melyek igen vonzó lehetőségeket biztosítottak vállalataik számára, s még vonzóbbakat biztosítottak volna az embargó föloldása után.
Január 30-án nyolc európai kormányfő (az angol, az olasz, a spanyol, a portugál, a holland, a dán, a lengyel és a magyar) nyílt levélben szögezte le, hogy mindenképpen le kell fegyverezni Szaddám Husszeint és az ENSZ BT-nek ki kell kényszerítenie határozatainak végrehajtását. A támogatók száma néhány nap alatt tizenkettőre emelkedett. A közép-kelet-európai uniós tagjelöltek többsége közöttük volt. A levél szövegét az utolsó pillanatban Medgyessy javaslatára még úgy módosították, hogy kicsit jobban hangsúlyozzák a békés végkifejlet lehetőségét, de ebben ekkor már senki nem hitt komolyan. Orbán Viktor évértékelő beszédében helytelenítette, hogy a kormányfő a magyar érdekekre nem nézve a háború támogatói közé sodorta az országot. A levél elsőszámú kezdeményezője Orbán elsőszámú nyugat-európai támogatója, Berlusconi volt. A levél aláírásával egyetértett Orbán egykori miniszterelnöki főtanácsadója, Boross Péter is. Teller Ede pedig kijelentette: „Büszke vagyok arra, hogy Magyarország miniszterelnöke aláírta az Egyesült Államokat támogató levelet”. (Népszabadság, 2003. február 5.) Tellert ezért a kijelentésért súlyosan elítélte a Demokrata kolumnistája, Szentmihályi Szabó Péter, aki szerint a Medgyessy-kormány egyenesen a világháborút támogatja (Demokrata, 2003. február 13.). A Demokrata főszerkesztője Bárdossy Lászlót és Medgyessy Pétert mérte össze: „A két személy között számos különbség van. Néhány ezek közül: Bárdossy úriember volt; Bárdossy szerette a hazáját; Bárdossy legálisan megválasztott miniszterelnök volt; Bárdossyt kivégezték. Van hasonlóság is. Bárdossy hadat üzent egy másik országnak. Medgyessy is lényegében véve hadat üzent egy másik országnak. Bárdossyt azonban ezért a kommunista vésztörvényszék halálra ítélte. Ha Medgyessy elvtársai visszaszerezhetnék az elveszített édent – minő paradoxon -, Medgyessy Péternek jó oka volna aggódni az életéért.” (Bencsik András: Bárdossy és Medgyessy, Demokrata 2003. február 6.)
A Heti Válaszban (2003. február 21.) Fázsy Anikó azzal érvelt, hogy „négy évvel a bombázások után Koszovóban se béke, se demokrácia”. (Bizonyára úgy vélte, mindkettőből több lenne, ha hagytak volna kiirtani néhány százezer albánt.) Ugyanott más véleményt képviselt Balázs Zoltán konzervatív filozófus: „Az ENSZ mint erő nem létezik és nem is létezhet. Ha Kelet-Timoron keresztényeket gyilkolnak, akkor ott csak az USA segíthet. Ha meg kell akadályozni, hogy a szerbek, a horvátok és a bosnyákok halomra öljék egymást, ekkor arra csak az USA képes (akár közvetlenül, akár szövetségeseit noszogatva). (…) Ha valakinek, akkor csak az USA-nak sikerülhet Egyiptomot és Izraelt, Jordániát és Izraelt, Izraelt és a palesztinokat leültetni a béketárgyalásokhoz. Amerika a világ csendőre? Addig jó nekünk (is), amíg az marad. Mi lenne a világból csendőr nélkül?”
Taszáron iraki ellenzékieket képeztek ki az amerikaiak, akiket tolmácsoknak hívtak. Némelyikük mellé igazi tolmács is kellett. A Fidesz nevében Simicskó István erősen helytelenítette, hogy a kormány ebbe beleegyezett, és ezzel szerinte jelentősen növelte a terrorveszélyt Magyarországon. (Azóta Simicskó pártjától tudjuk: minden veszélyjelzés blöff, amit nem igazol megvalósult terrortámadás). Kormánypárti politikusok (ld. pl. Tóth András: Hol a fair play, Simicskó úr?, Népszava 2003. március 3.) emlékeztették Simicskót arra, amit még a Fidesz-kormány illetékes államtitkáraként írt az Új Honvédségi Szemlében: „Tekintettel arra, hogy nyugati keresztény nemzetként, ráadásul erőfeszítéseinknek köszönhetően, és a sors kegyéből a nyugati szövetség, a NATO tagjai vagyunk, egy esetleges ámde igen valószínű Irak elleni támadás esetén a mozlimok egy kalap alá vennének bennünket NATO-szövetségeseinkkel, függetlenül attól, hogy részt vennénk-e a katonai akcióban vagy sem. (…) Ezzel együtt kicsi az esélye annak, hogy éppen minket választanának célpontul… Sokkal nagyobb kockázatot látnék abban, ha távol maradnánk… Magyarországnak erejéhez mérten – nem is várnak el tőlünk többet – részt kell vennie bármi csekély katonai kontingenssel mindazokban a konfliktusokban, amelyeket a NATO együttesen, vagy akár az amerikaiak által vezetett bármilyen koalíció kezelni akar. Lehet, hogy olykor adott helyzetben némiképp eltér majd a véleményünk a NATO vezető nagyhatalmainak nézőpontjától, azonban nekünk ez a szövetség, és a szövetségesek irántunk való elkötelezése olyan fontos, hogy akár nézeteink feladásának áldozatát is vállalhatjuk.”
Kövér László Kép: Teknős Miklós „Orbán szovjet logikának nevezte, hogy a NATO-ban elfoglalt helyünk miatt állandóan az Egyesült Államok oldalán állunk.” (Népszabadság, 2003. március 22.) Mire Orbán Viktor leszovjetezte nemzetbiztonsági államtitkárának logikáját, már megkezdődött a háború. Orbán a háború okai között sejtette az Amerika vezette „új világrend” kialakításának szándékát, az olajat és Izrael válságát. Összeült a nemzetbiztonsági bizottság. Elnöke, Kövér László szerint ez az összeülés nem volt szükségszerű: „ha Medgyessy Péter és Kovács László el bírná viselni az életet úgy is, hogy okvetlenül ne legyünk valakinek a csizmapucoló csatlósa, és nem rángattak volna bele bennünket törvénytelen módon egy törvénytelen háborúba, akkor a nemzetbiztonsági bizottságnak sem kellene összeülnie.” (uo.)
A belerángatás törvénytelenségét ugyan nehéz lett volna kimutatni, de kétségkívül nem volt elegáns, hogy a kormány saját hatáskörben döntött a légtér átengedéséről egy öt évvel azelőtti, akkor a Fidesz által is megszavazott országgyűlési határozat alapján. 1998 elején a Fidesz ahhoz járult hozzá, hogy az Egyesült Államok gépei átrepüljenek Magyarország fölött, amikor bombázni mennek Irakot (úgyszintén az ENSZ BT fölhatalmazása nélkül).
A kormánynak alighanem már februárban elege lett az eleganciából, amikor a Fidesz kínosan sokáig vonakodott hozzájárulni annak az (ezúttal teljesen szabályos és egységes) NATO-kérésnek a teljesítéséhez, hogy a Törökország védelmének megerősítésére szolgáló NATO-szállítmányok áthaladhassanak Magyarország földjén és fölött. A Fideszben megbúvó „atlantisták” alig tudták elmagyarázni a pártban duhajkodó antiatlantistáknak, hogy ennek a kérésnek a megtagadásából a kívánatosnál sokkal nagyobb botrány lenne.
Március 20-án kezdődtek a harcok. Amikor az előrenyomulást egy hét múltán homokvihar akasztotta meg, a Magyar Nemzet a villámháborús tervek összeomlásáról, terrorbombázásról cikkezett és tudni vélte, hogy az amerikaiak vegyi fegyverek bevetésére készülnek (2003. február 29.) A Kuvait felől támadó amerikai szárazföldi erők a világtörténelem egyik leggyorsabb előrenyomulásával értek Bagdad alá, és április 9-re bevették az iraki fővárost.
Magyarország ugyan ekkor még Simicskó minimális elvárásait sem teljesítette, és csekély, nem harcoló alakulattal sem vett részt a háborúban, de a taszári kiképzés engedélyezésével és légterének megnyitásával fölkerült az USA által vezetett katonai akciót támogató „harmincak” listájára. A Fidesz álláspontja szerint ez azt jelentette, hogy „katonailag nem, de jogi és politikai értelemben Magyarország háborúban áll”. A kormány ezt az értelmezést hevesen vitatta. „Elfogadhatatlannak tartjuk, hogy Magyarország ennek a háborús koalíciónak a tagja lett, ezért szépen kérjük a magyar kormányt, hogy – összhangban a magyar közvélemény 92 százalékának a véleményével – lépjen ki ebből a háborús koalícióból.” Mire Németh Zsolt itt idézett szép kérése az Országgyűlésben elhangzott, a köznek már egészen más volt a véleménye. Az Irak elleni katonai támadást támogatók aránya a támadások megindulása után egy héttel háromszor akkora volt, mint előtte egy héttel. A Medián március első felében 10, március végén 34 százalékos támogatást mért. A megkérdezettek 60 százaléka egyetértett azzal, hogy „Irak komoly veszélyt jelent a világ számára”, 55 százaléka pedig azzal, hogy „Szaddám megfékezése a nemzetközi közösség feladata”. Többségben voltak azok, akik egyetértettek a légtér átengedésével, és kisebbségben azok, akik egyetértettek a Fidesszel abban, hogy „Magyarországot le kellene venni” a katonai fellépést támogató országok listájáról. A többség elhúzódó konfliktusra számított, „de az igazán pesszimisták aránya (akik legalább egy évre számítanak) csupán 13 százalék”. (Népszabadság, 2003. március 29.) Mit szóljunk most már az igazán pesszimisták ilyen optimista meghatározásához?
A Magyar Nemzet vezércikkírója megállapította, hogy Medgyessy Péter „hálózati módszerekkel igyekszik olyan helyzetbe hozni hazánkat, hogy az uniós tagállamok ne tudják felvenni, mert például tételes EU-szabályt sértett a kormány a légterünk háborús célra való átengedésével.” (Torkos Matild: A háborúba vitt ország, 2003. március 22.) Honnan sejthette volna szegény Torkos, hogy még ezt is képesek lesznek nekünk megbocsátani azok az uniós tagállamok, melyek katonái Irakban harcoltak?
A MIÉP bojkottot hirdetett az amerikai és izraeli árukra „a III. világháború második szakaszának” kitörésére való tekintettel (az afganisztáni volt az első). Március 22-én a Magyar Nemzet mellékletének élén Muhammad Abd al-Hamed látnoki cikkét közli: „Irak az arab és mozlim elesettség és kétségbeesés szimbóluma lesz. Ez pedig egy igazi forradalom kezdetét jelenti majd. (…) A monarchiák és az autoriter rezsimek dominóként fognak eldőlni egymás után, kikövezve az utat ahhoz, hogy a hadseregek átvegyék a hatalmat. Ezzel kezdetét veszi a felkészülés az Izrael elleni végső háborúra, az Armageddonra.”
Éppen négy évvel vagyunk okosabbak, mint négy évvel ezelőtt. Ha ez így természetes, akkor az is természetes, hogy négy évvel ezelőtt éppen négy évvel butábbak voltunk. Mint a fentiekből is kiderül, a különbözőképp vélekedők különbözőképp voltak butábbak, de egyaránt. Aki négy évvel ezelőtt azt gondolta, nem létezik, hogy nem létező tömeggyilkolási eszközök és tervek kedvéért vállalja Szaddám az embargót, a bombázásokat, hatalma és személye megsemmisülésének veszélyét, logikusan gondolkodott. És a logikus gondolkodásból következő döntést és véleményt akkor sem kell restellni, ha nem mindig az bizonyul valósnak, ami valószínűsíthető.
Ebből nem következik az, hogy a katonai akció valamennyi oka érvénytelenné vált; az sem, hogy mindennek úgy kellett történnie, ahogy történt; az sem, hogy ne lenne érték és eredmény egy borzalmas diktatúra és egy milliók haláláért felelős agresszor bukása, ne lenne eredmény egy olyan alkotmány és törvényhozás, amit Irak népe szabad választásokon szentesített; az sem, hogy minden halál, konfliktus és zűrzavar a négy évvel ezelőtti döntés elkerülhetetlen következménye volt; az sem, hogy a Szaddám elleni szövetség rovására lehetne írni a bűnöknek azt a nagy többségét, amit éppenséggel az ő ellenségeik követnek el, jelentős részben ellenük. Szégyen, kudarc és tragédia hogy Irak jelentős (és éppen a legjelentősebb) részén ennyire nem sikerült békét és biztonságot teremteni, s még ehhez a sikertelenséghez is az emberi jogok sokszoros megtiprásán keresztül vezetett az út (még ha ez a tiprás nem is vethető össze mindazzal, ami Szaddám diktatúrájában természetes volt). Szégyen, kudarc, tragédia, de nem fátum, nem végleges tény, nem abból következik, hogy katonai erővel megdöntöttek egy diktátort, hanem abból, ahogy. És ahányan. És amekkora támogatással és amekkora ellenszélben. Következésképpen a részleges sikereket eltakaró részleges kudarcokért nemcsak azok felelősek, akik négy évvel ezelőtt igent mondtak Szaddám megdöntésére, hanem valamelyest azok is, akik nemet.
