Népszabadság * Karsai László * 2007. április 3.
Kép: MarabuA címet szándékosan fogalmaztam meg provokatívan. A hős, zsidómentő svéd diplomata nevét mindenki ismeri, aki csak egy keveset is hallott a zsidó holokausztról. Szerencsésebb sorsú (bár 1945 után hosszú évtizedekig teljesen, még a Jad Vasem által is elfelejtett) kollégáiról (talán első helyen Carl Lutz svájci alkonzul nevét kell említenem) kevesen tudják, hogy mit cselekedtek 1944-1945-ben Magyarországon.
1944. július 6. után, amikor Horthy Miklós kormányzó leállította a deportálásokat, mintegy 170 000 zsidó várta rettegve sorsát Budapesten. Az 1941-es népszámlálás hivatalos adatai szerint 220 000 zsidó élt a magyar fővárosban. A világháború idején a nem zsidó lakosságnál alacsonyabb születési és magasabb halálozási arány mellett elsősorban a munkaszolgálat csökkentette a fővárosi zsidók számát 50 000 fővel.
A szak- és memoárirodalom szerint a budapesti zsidók közül a cionisták: 100 000; Lutz: 62 000; Wallenberg: 30 000; Born: 15 000; Rotta: 15 000 embert mentett meg; Perlasca, Sanz-Briz, Waldemar pedig „ezrével” mentett meg zsidókat. Ezek szerint 170 000 budapesti zsidó közül kb. 220-250 000 életét „megmentették”. A régebbi szakirodalom szerint a fővárosi zsidók több mint fele elpusztult a világháború idején. A magam részéről nem bocsátkoznék ennek a legfeljebb tragikomikus „számháborúnak” a cáfolatába.
A szakirodalom eddig leegyszerűsítve tárgyalta a Szálasi-rezsim zsidópolitikáját. Szálasi nem volt fajvédő antiszemita, „csak” fanatikus zsidógyűlölő. Saját magát „aszemitának” tartotta, aki meg akart szabadulni a zsidóktól a háború után, elsősorban kitelepítéssel. Míg Magyarország német megszállása (1944. március 19.) után a Sztójay-kormány lelkesen deportálta a magyar zsidókat, Szálasi csak vonakodva. Több zsidót deportáltak és gyilkoltak meg a Sztójay-kormány idején, mint Szálasi országlásakor. Szálasi 1944 tavaszán bírálta a magyar zsidók deportálását, szerinte vagy itthon kellene őket dolgoztatni, vagy meg kellene próbálni kicserélni őket szovjet fogságban lévő katonáinkra.
A történelmi emlékezet, a túlélők emlékei mást mondanak: a vidéki Magyarországról deportált 437 ezer zsidó többségét a nácik meggyilkolták. A fővárosban legalább 130 000 zsidó túlélte a világháborút. Ők emlékeztek a nyilas banditák tombolására, a rablásokra, a Duna-parti tömeggyilkosságokra. Utóbbiaknak legalább 3000 áldozata volt. Körülbelül annyi, ahány embert egy-egy vonattal Auschwitz-Birkenauba szállítottak. „Jobb” napokon, 1944 májusában-júniusában 2-5 ilyen vonatszerelvény érkezett a haláltáborba, ahol naponta öltek meg 6-8000 magyar zsidót.
A németek erős nyomás alá helyezték Szálasit, hogy adja át nekik az összes budapesti zsidót. Vajna Gábor nyilas belügyminiszter 1944. október 18-án kénytelen volt Eichmann-nak megmondani: Szálasi „elvi állásfoglalása” az, hogy több magyar zsidót nem enged Németországba vinni. Vajna sietett megnyugtatni Eichmannt: a maga részéről megkísérli legalább ötvenezer munkaszolgálatos átadását elérni. November 6-án el is indulnak a fővárosból az első munkaszolgálatosok, deportáltak, de november utolsó hetében Szálasi leállította a Hegyeshalom felé tartó „halálmeneteket”, és megszerveztette a Szent István park környékén a „nemzetközi”, más néven „védett” gettót, a Dohány utca környékén a „nagy” gettót. A németeknek elsősorban munkaképes zsidókra volt szükségük, ezért nem gyakoroltak rá különösebb nyomást, hogy „zsidótlanítsa” Budapestet. Ha Szálasi valamennyi fővárosi zsidó legyilkolását vagy Budapest „zsidótlanítását” tervezte volna, ebben senki nem tudta volna megakadályozni. A diplomaták zsidóvédő akciója azért volt lehetséges, mert a „nemzetvezető” nagyon vágyott arra, hogy rendszerét a semleges államok is elismerjék, ezért még nagyvonalú gesztusokra, a gettók megszervezésére, a halálmenetek leállítására is hajlandó volt.
A „védett” gettóban kb. 30-35 000, a nagy gettóban kb. 70 000 embert szabadítottak fel a Vörös Hadsereg katonái, körülbelül 30 000 zsidó keresztényeknél vagy nem zsidók elhagyott lakásaiban bujkálva élte túl a főváros ostromát. A „nemzetközi” gettó csak nevében volt „védett”, a nyilas rablógyilkosok jó okkal vélték úgy, hogy ide húzódtak a leggazdagabb, legjobb követségi kapcsolatokkal rendelkező zsidók. Hiába próbált mindent elkövetni Tarpataky Zoltán, az V. (a mai XIII.) kerületi rendőrkapitányság rendőri őrségének parancsnoka, aki olykor 500-600 rendőrrel is próbálta megszervezni, védeni a nemzetközi gettót, gyakran nem tudta megakadályozni a nyilasok garázdálkodásait. Nap mint nap „razziáztak” ezekben a védett házakban a nyilasok, végigrabolták a lakásokat, tucatjával hajtották az embereket, a legjobb védlevelekkel ellátottakat is a Duna-partra, ahol arra kényszerítették áldozataikat, hogy vetkőzzenek le, majd a folyóba lőtték őket. A „védett” házakban iszonyatos volt a zsúfoltság, tömegek szorultak a lépcsőházakba, a lakásokban már a szó szoros értelmében talpalatnyi hely sem volt. A WC-k, a lefolyók nem bírták a túlterhelést, eldugultak, az élelmiszer-szállítmányok gyakran el sem jutottak a felsőbb emeletekre, mert az éhezők már a földszinten, a lépcsőház első fordulóiban mindent fölfaltak.
A régebbi szakirodalom leírásából úgy tűnhet, mintha a nyilasok tájékozatlanok lettek volna a nemzetközi jogban, könnyű volt őket a különféle védlevelekkel, védőútlevelekkel (Schutzpasse, Schutzbriefe) félrevezetni. A valóságban abból a memorandumból, amelyet Veesenmayer 1944. október 20-án Kemény Gábor nyilas külügyminiszternek átadott, kiderül, hogy a németek tudták: a budapesti semleges követségek mentesítési, védőlevél stb. akciói a nemzetközi jogi normák szerint törvénytelenek.
Szálasi december 12-ig hiába várt, akkor be kellett látnia, hogy a világháborúban semleges országok többsége de jure nem ismeri el rezsimjét. De addig az időpontig a zsidóvédő diplomatáknak volt némi mozgásterük. Ebben a kérdésben még a németek is hajlottak az engedményekre. Edmund Veesenmayer, teljhatalmú birodalmi megbízott 1944. október 20-án tárgyalt Kemény Gáborral és tájékoztatta: a német kormány továbbra is tiszteletben tartja azokat az ígéreteit, amelyeket még a Sztójay-kormánynak tett. Tehát elvben hozzájárul hétezer zsidó Palesztinába való kivándorlásához, sőt, ha ezt a magyar kormány „nemzetközi helyzete megerősítése” miatt jónak látja, „méltányos számban” még további zsidók kivándorlásáról is lehet tárgyalni.
A Budapesten dolgozó diplomaták mozgásterét jelentősen szűkítette az a tény, hogy végül csak a Vatikán, Spanyolország és Törökország ismerte el a Szálasi-rendszert. Danielsson svéd követ október 31-én tájékoztatta kormányát, hogy a magyarok november 15-én kiengedik a svéd védetteket, ha addig elismerik a Szálasi-rezsimet. Stockholmból kategorikus nem volt a válasz, de azt tanácsolták a követnek, próbálja halogatni az ügyet.
Angelo Rotta, Friedrich Born és kollégáik legfeljebb azzal fenyegethették volna meg Szálasit, hogy ha nem bánik jobban a zsidókkal, akkor ezért is felelősségre fogják vonni a háború után. Mivel azonban Szálasi még 1945 márciusában is szilárdan meg volt győződve arról, hogy a németek megnyerik a háborút, ez a fenyegetés rá nem hatott volna.
A cionista ellenállók éjjel-nappal gyártották a hamis védleveleket, védőútleveleket. Az óriási méretű okmányhamisítás valamennyi védlevél értékét veszélyeztette. Éppen a svájci védlevelek hamisítása során történt, hogy egy sorozat lepecsételésekor a „Suisse”-szóból kiesett az „i”-betű, ezt megtudták még a félanalfabéta nyilasok is. A nyilasok nem vették észre, hogy a svéd védőokmányokon a koronák fordítva szerepelnek. A hivatalos svéd címeren felül van kettő és alul egy. Kérdés, miért adtak ki a budapesti svéd diplomaták ilyen „életveszélyes” mentőokmányokat?
Raoul Wallenberg a zsidómentő diplomaták körében két szempontból is valóságos Benjámin volt. Ő volt a legfiatalabb, 1944-ben harminckét éves, gazdag családja által nem támogatott, munka és barátnő nélkül tengődő fiatalember, aki amerikai építészmérnöki diplomáját nem tudta Svédországban honosíttatni. Ő érkezett utolsónak, július 9-én, Budapestre, akkor, amikor Horthy már leállította a deportálásokat. 1945 óta Svédország nem győzi emlegetni hős fiát, feledtetni próbálva, hogy 1943-ig a náci Németországgal szoros, szinte baráti, de mindenképpen sok hasznot hajtó kapcsolatokat tartott fenn. A menekülő zsidók előtt csak az antifasiszta koalíció katonai sikerei után, 1943 őszén nyitotta meg kapuit, de mint Wallenberg Budapestre küldése is jelzi: a zsidómentés területén még a normandiai partraszállás után sem akarták magukat elkötelezni. Máig nem tudjuk, hogy miért nem Folke Bernadotte grófot, Gusztáv király unokaöccsét küldték Budapestre. Ha igaz, hogy a gróf nem kapta meg a svéd és/vagy a magyar hatóságoktól a beutazási engedélyt, még mindig megválaszolatlan a kérdés: miért nem küldtek Wallenberg helyett egy tekintélyes, tapasztalt karrierdiplomatát Budapestre?
Wallenberg azzal kezdte zsidómentő tevékenységét, hogy augusztus 16-án javasolta, szigorítsanak az ideiglenes útlevelek kiadásának feltételein, és csak azoknak adjanak ilyeneket, akik a „legközelebbi kapcsolatban állnak Svédországban élő személyekkel, valamint a házastársaiknak és kiskorú gyerekeiknek”. Wallenberg még olyan személyeknek javasolta útlevél kiadását, akik „hosszú ideje tartó üzleti kapcsolatokkal” rendelkeznek Svédországban.
A budapesti Zsidó Tanáccsal vagy a cionista ellenállókkal nem Wallenberg tartotta fönn a legszorosabb kapcsolatokat, neve ritkán fordul elő például Komoly Ottó cionista vezető naplójában, vagy a Zsidó Tanács napi feljegyzéseiben. Ha végigtekintünk a különféle nemzetközi védelem alá helyezett házak listáján, kiderül, hogy a svájci követség több épületet (76) „védelmezett”, mint a svéd királyi követség (36).
Eddig senki sem próbálta megcáfolni Lévai Jenő, a magyar holokauszt egyik első krónikása állítását, amely szerint: „Wallenberg titkár és Lutz konzul állandó kapcsolatban állott egymással. Elmondható, hogy a legteljesebb összjátékot folytatták, és egymás között kiosztott szerepekkel küzdötték végig az elkövetkező nehéz időket.” A harmonikusan együttműködő Lutz-Wallenberg-képet Lévai maga is megcáfolja akkor, amikor idézi azt a svéd jelentést, amelyből kiderül, hogy a nemzetközi gettó bővítésekor Lutz teljesen önkényesen több házat is, amelyeket a svéd védettek kaptak volna meg, lefoglalt, és csak hosszú alkudozás után volt hajlandó néhány szobát Wallenbergnek átengedni.
A helyzet azonban ennél is rosszabb: a zsidóvédő diplomaták rendszeresen feljelentették egymást a nyilas hatóságoknál. Azt természetesnek tartjuk, hogy a Mussolinihez végsőkig hűséges olasz diplomaták bepanaszolták svéd kollégáikat, mert olasz állampolgárok útleveleit meghosszabbították vagy érvényesítették. De azon már legalábbis csodálkozhatunk, hogy Veesenmayer október 20-án vajh” milyen forrásból értesült arról, hogy Friedrich Born a „svéd védőútlevelek kiállításánál végbemenő kétségtelen visszaélésekre hivatkozva” tagadta meg, hogy a Svéd Vöröskereszttől átvegye a zsidók ügyeinek intézését. Lutz azzal is megpróbálta a svájci védlevelek értékét növelni, hogy a magyar Külügyminisztérium egyik illetékesének kifejtette: a svájci Schutzpass nem tévesztendő össze a svéd Schutzpass-szal, „mert ezek kiadásánál a budapesti svéd követség nem járt el olyan szigorú alapelvek szerint, mint a svájci, és bizonyos esetekben magyar állampolgárok is hozzájutottak az ilyen okmányokhoz”. Lutz nem mondott igazat, a svájci védleveleket nagyobb arányban hamisították a cionista ellenállók, mint a svéd okmányokat.
Sajnos nincs igaza Lévai Jenőnek akkor sem, amikor azt állítja, hogy: „… mindvégig sikerült a svéd védőútlevelek komolyságát és tekintélyét megőrizni”. A magyar Külügyminisztérium november végén erélyes hangú jegyzékben követelte a svéd követségtől, hogy magyar származású állampolgárok számára ne adjon menleveleket, az eddig kiadottakat pedig érvénytelennek nyilvánították.
A nyilasok talán Friedrich Bornt, rajta keresztül a Nemzetközi Vöröskeresztet tisztelték a leginkább. Szálasi még november 27-én is hajlandó volt fogadni Bornt, aki sietett megnyugtatni a nemzetvezetőt, hogy a Nemzetközi Vöröskereszt „nem csupán a zsidók érdekvédelmét látja el, ebben különbözik a Magyarországon működő többi Vöröskereszttől”.
Kérdés, hogy ténylegesen milyen védelmet jelentettek a különféle védlevelek, védő útlevelek. Sok esetben nem sokat. Nagy számban maradtak fenn a magyar Külügyminisztérium archívumában a semleges követségek tiltakozó jegyzékei. Ezekben általában arról panaszkodnak, hogy védőokmányokkal rendelkezőket fegyveres nyilasok elhurcoltak, bántalmaztak. Többször előfordult, hogy követségi tisztviselőket, hozzátartozóikat hurcoltak el a nyilas pártszolgálatosok, kiszabadításuk érdekében Wallenberg, Lutz és kollégáik is hiába írták egyik jegyzéket a másik után.
Eichmann egy ízben „zsidó kutyának” nevezte Wallenberget. Elie Wiesel „élő legendának”. Igaz ember volt, emlékének a történész talán azzal tiszteleghet a legméltóbban, hogy a nyilvánosság elé tár minden dokumentumot, amely vele kapcsolatos.
(Az Open Society Archives 2007. március elsején megrendezett Raoul Wallenberg konferenciáján elhangzott előadás szerkesztett szövege.)
A szerző történész
