Széchenyi Ágnes
Sárközi Márta 100
Molnár Ferencnek 1907-ben két gyermeke született. Az egyikük keresztségben A Pál utcai fiúk nevet kapta, másikuk a balladás hangzású Molnár Mártát. Az elsőt szárnyára kapta a világhír, kiadók, grafikusok, fordítók dédelgették, adták kiadóról kiadóra, nyomdáról nyomdára, országról országra. Több helyütt a világban kötelező olvasmány, abból a ritka fajtából, amire ma sem kell rábeszélni a kölköket. A lány, noha apja az ötvenes években, anyja a hatvanasok elején halt meg, születése után árvaságra jutott. Apja, anyja saját pályáját, hírnevét építette inkább, mintsem törődött volna vele. Nagypapa és nagymama, nagynénik hada nevelte, meg a legjobb nevű iskolák Európa-szerte, amiket közönségesen nevelőintézeteknek, internátusnak mondunk. Márta utóbb összeszámolta: tizennégy nevelőnő viselte gondját, amikor anyja, a feminista lázadó, az újságíró, az énekesnő-jelölt és párizsi festőnövendék, Vészi Margit, Ady Margita-verseinek modellje még cipelte magával a nyugati féltekén. A nagypapát Vészi Józsefnek hívták. A nagy formátumú újságíró a Budapesti Napló főszerkesztője volt, az írók, Molnár, Ady, Kosztolányi, Csáth Géza, Bíró Lajos, a szociológus Jászi Oszkár, a művészetkritikus Lyka Károly egyik felfedezője. Majd” harminc évig állt a Pester Lloyd élén Vészi. Az unokának kultúra jutott anyatej és a szülői otthon melege helyett. Korai házasság, korai kétszeres anyaság, korai válás. Ironikus, de a valódi műveltséget tisztelő antisznob lett. Második férjétől kapta közismert nevét. Sárközi György, a neokatolikus költő, az ifjú Szabó Lőrinc testi-lelki jó barátja, az Athenaeum cégvezetője, irodalmi igazgatója volt. Szakmányban adta ki a hatalmas vállalat számára roppant hasznot hozó kommersz könyveket, de – mint mondta – éjjelente és szabadidejében arannyal hamisította a vasat. Lefordította Thomas Mann József-tetralógiáját, Goethe Faustját, s egy sor más óriást. Ezekben a munkákban már társa volt a feleség, az olaszul, németül és magyarul mesterien tudó Márta. S közben, áldozatok árán is, Sárközi szerkesztette a folyóiratot, a népi író mozgalmának orgánumát, az irodalmi szociográfiák fórumát, a Választ.
Öntudatlanul ezt az örökségét hagyta feleségére. Sárközi Márta néha ugyan roppant gúnnyal beszélt az írókról és belterjes, kisszerű társadalmukról, hozzátéve, minden világmegváltó közösség szörnyű lehet belülről. Csakhogy ő kívülről látható és láttatandó eredményre gondolt, amikor 1946 őszén, háromgyerekes özvegyként, az apjától örökölt romos ház, a Nyúl utcai villa teraszán elhatározta, továbbviszi férje munkáját. Legyűrte személyes emlékeit, széles és őszinte gesztussal nyújtott kezet azoknak, akiknek az általános szellemi megzavarodottságban bizony volt némi szerepük: az igazoló bizottság elé citált, gyakran zsidózó, Babitsot a fasiszta sajtókamara nevében búcsúztató Szabó Lőrincnek, a vidéki pedagógusi életformába menekülő, a magyar írókat a legvégzetesebb pillanatokban mélymagyarokra és hígmagyarokra osztó Németh Lászlónak. Még Féja Gézával sem szakadt meg teljesen a kapcsolata, pedig ő személyében is megbántotta Sárközi Györgyöt. Mindez nem számított. Mindenét, amije a háború után maradt, odaadta a magyar irodalomnak. Létrehozott, pontosabban folytatott egy folyóiratot, melynek szerkesztői gondjai észrevétlenül átcsúsztak az ő vállára. Illyés neve állt a lapon, de az igazi szerkesztő egyre inkább Sárközi Márta volt. Itt a beszédes névsor: Pilinszky, Sarkadi, Weöres, Lakatos, Vas István, Sőtér, Szentkuthy… A pályakezdő kollégisták, Major Jenő, Lator, Domokos, Fodor, Gyapay, Orosz László, Niederhauser Emil, Ruttkay Kálmán… És mindenekfelett Bibó István. Bibó legtermékenyebb korszakának munkái nála jelentek meg. Ösztönösen, a gyakorlatban valósította meg, amit Bibó 1948 decemberében a Válaszban a zsidókérdés elemzése kapcsán remélt. Hogy vannak, lesznek, akik a szenvedések után is megtalálják lelki békéjüket. Több volt ez békénél, adakozó, az önérdekre nem tekintő gesztus, Molnár Ferenctől kapott örökségének, a Nyúl utcai villának feláldozása nyomdaszámlára, honoráriumra, kávéra, uzsonnára, vasárnapi levesre. Nem tudott volna boldog lenni a földi javakkal akkor, amikor az írók ülepe kilógott a nadrágból. Ahogyan azt sem nézte tétlenül, hogy az életfogytiglani büntetésre ítélt Bibó családjától (ez is része volt a büntetésnek) a „Bizományi” elszállította a bútort. Kinyomozta, hova szállították a „vagyonelkobzott” szekrényeket, íróasztalt, harmadnap visszavásárolta és visszaszállíttatta a berendezést. Miután saját háza elszállt, s ki-ki megkötötte kisebb nagyobb kompromisszumát az életben maradás és publikálás reményében, ő elment műstoppolni. Ambíciója nem volt, talán csak egy, hogy bármikor kinyithassa a száját. Ezért nem gondolta nagy árnak, hogy budai úriasszonyok szoknyáiból húzzon ki szálakat, s azokkal tüntesse el a kopásokat, szakadásokat. Szociográfiai munkásságnak tekintette, hogy egész nap egy levegőtlen műhelyben ült, s örült, ha egy-egy nagy íróval kiszaladt a sarki presszóba kávézni, s mesélhetett. Almát termelt a kertjében, s eladta a Fény utcai piacon. Nem szorult rá, de élvezte függetlenségének kihívó gesztusát. Oda vitte Illyés is a Kossuth-díját: Márta tudja, kinek van leginkább szüksége pénzre, támogatásra, segítsen a szétosztásban.
Mivel fizettek az adakozó – néha erőszakkal is gyakorolt – gesztusokért az írók Sárközi Mártának? Volt, hogyne lett volna, aki hálátlansággal. De a legtöbben ragaszkodó szeretettel. Illyés könyvespolcán ott állt a fényképe, az én házi oltárom, mondta, amikor rámutatott. A Sárközi Márta emlékére öszszeállított Menedékházban a magyar irodalom színe-java vall szerelmet neki. Szabó Zoltán a magyar Sylvia Beachnek nevezte. Megérdemelne egy angol nyelvű tanulmányt is egy nemzetközi figyelmet jelentő folyóiratban, ilyesfajta címmel: Mothering modern Hungarian literature.
Széchenyi Ágnes
Élet és Irodalom
51. évfolyam, 12. szám
