Forrás: NOL

NOL * Népszabadság Online * 2007. március 15.

“Ez van” (ezt kell szeretni) – körülbelül ennyit tesz a címadó zehuze, amely mágikus fordulatként tér vissza Forgách András monumentális regénylevelének lapjain.

A regény leveleit egy Anya írja távoli világba szakadt Lányának. Írja akkor is, ha nem jön válasz, s akkor is, ha sejti, hogy hiába; akkor is, amikor már késő. Küldi őket oda, ahol szíve szerint élne, ahol boldog gyermekkorát töltötte, az első világháború előtt, de ahova már nem térhet vissza soha többé.

 

1947-ben vág neki a Lány a világnak, és kisebb-nagyobb kerülők után az Anya szülőhazájába, Magyarországra érkezik, ahonnan, úgy dönt, már nem tér vissza szülőföldjére, Palesztinába. Próbál gyökeret verni egy olyan világban, amelyről addig csak elbeszélésekből hallott, sőt építeni akarja azt, telve naiv idealizmussal.

 

A Lányból anya lesz, sorban szüli a gyerekeket, és mire észbe kap, már késő. Bezárva egy házasságba, egy országba, egy nyelvbe, amelyen soha nem tanul meg rendesen beszélni. A levelek pedig jönnek és jönnek. A 40-es évektől induló levélsodrásba egy szenvedélyektől rázott nagy és szétszakadt család krónikáján túl észrevétlenül belezubog a huszadik század története, minden szennyével és szépségével együtt.

 

 

Részlet a regényből

 

“Elazar Sámuel Simon Apfelbaum, akit én sose láthattam, még a fényképét se, mert nem maradt utána egy vacak fénykép se, eltűnt a nagy világégésbe, a tüdeje égett szét az oxigéntől, 7 gyerek maradt utána, meg egy rajz, amin látni lehet, milyen egy finom ember volt, a vörhenyes szakállát, egy kis szkiccet láttam, persze Simon rajzolta, ül a székén, fejbúbján kepa, és talán mosolyog, talán csak mereng, talán csak bámul, kissé púposan, pápaszem az orrán, csak a sirkövéhez vitt el Henrik a nászunk napján, a halk szavu finom ember, a napon sütkérező gyik, Elazar Sámuel Simon sirkövéhez, tündöklő nyárelő volt, 19-be, nyilt az orgona, mindenütt oly súlyos fehér és lila fürtökben, oly könnyen jártam! ott állt a sirkő pici útszéli zsidó temetőbe, az országút mellett, szegény melancholikus 40 évet se élt, és úgy nevezték a családba, Elazar Sámuel Simon, akinek 7 foglalkozása volt, 7 gyerek, 7 foglalkozás, s az én drága jó Apám nagyon felülről nézte le az összes kis kelet-magyar zsidót, mert az ajberlender már csak kötelességből is lenézett minden unterlendert, mert neki fölmenője volt a hires Ugocsa vármegyei Nagyszöllősi főrabbi, és mindenik ujjára jutott egy tudós talmudista, a mamája, a horgas orrú Amália is hires-neves rabbicsaládból jött, pedig az én drága huncut szemű Nagyapám, az viszont kedvelte Henriket, rögtön egymásba gabalyodtak, csak két szó kellett hozzá a Talmudból, minden könyvét rá is hagyta, az unokájára, igy áll a végrendeletbe, ahol olyan bonyolult módon irja le a mosdatását, és megmondja, pontossan hány vödör vizzel, és hogyan mosdassák, és hogy melyik ajtón keresztül vigyék ki őt a házból, ha már nem lessz, deSárospatakról lenéztek Szolnokra, Szegedről Adára, az Alföldre caklipakli Pestrül, mert ha zsidó lenéz zsidót, az akkor tényleg le van nézve, abba nem lehet hiba.

 

És ha egy unterlender vett feleségül egy ajberlendert, az mondjuk látszatra emelkedés lehetett volna, de azt meg az unterlenderek nem nézték jó szemmel, a fölfele is lefele a zsidóknál, zehuze, itt már nem számit kinek hány rabbi van a családjába, lehettek a legnagyobb szentek, ajberlender csakis ajberlendert vehetett feleségül, unterlender csakis unterlendert, hát a drága, gőgös Apám nem akarta Henrikemet, úgy kellett nyúzni a szivét, hogy egyáltalán kiöltözzön az esküvőre, a képen is elnéz, mint egy szomorú ló, miközbe az én fülig szerelmes vőlegényem keménykalapba kacag az orgonabokor előtt, megakadályozni azt nem tudta volna, hogy a hüpe a fejünk fölé kerüljön, bár volt néhány alattomos kisérlete, mint az iskolapadba a megátalkodott rosszalkodónak, hogy borsot törjön az orrunk alá, mindig el tudott helyezni néhány szúrós, kaján megjegyzést, de tudta, hogy én milyen akaratos vagyok, és soha bele nem nézett Henrikem kék szemébe, úgy mint én, nem látott a tó tükre mélyébe, úgy, mint én, ahol a szivjóság kékje ragyog, pedig szeretett előttem másat, Mártikát, az unokahúgát, de nem kapta meg a nyomoronc jeshiva bócher, a tüdőbaja miatt, mivel mindkettő tüdőbajos volt, és mindkettő kódis szegény, Henrik oly jó fiú volt mindig, mikor utóbb Zentán csapta a szelet a zsidó korcsmáros sánta lányának, nem tudom, olvastad-e a Stefan Zweig könyvét, az Ungeduld des Herzens-t, tisztára Henrikemről szól, amikor az a fiatal huszártiszt csupa bűntudatból és mitgefühlből furmányos módon a wheelchairben ülő lány vőlegénye lessz, olyan szenvedélyesen tudott Apus beleszeretni nyomorékokba, a sápkóros unokahugába, akit senki más nem vett észre, igaz, világszép dáma lett belőle, valami bankár hitvese, vagy akiknek valami lelki baja volt, mint az a púpos lány Zentán, az majdnem a végzete lett, kisérgette a fenyő erdő szélén, alkonyatkor, hazáig meg vissza, míg el nem hallgattak a madarak, szerencsére fölgyujtották a kocsmát a szerbek, én lettem az első valódi nő az életébe, remélem, hogy utolsó is, Apusnak ez a gyengéje, a gyengék, inkább tönkreteszi az életét, de ő nem bánt meg egy sánta leányt, azóta is siratja, titokba, mint a Mártikát, találtam még verseket az asztalfiókba, halványsárga selyem papiron, csodás kalligráfiával, M.hez, de én elkaptam a frakkját, mert még kölcsön frakkot is húzott az esküvőnkre, ezüst óralánccal, mint ahogy Herzl Tivadar járt frakkba a palestin pampán, igazán praktisch, mikor jött Vilmos császár fehér lovon, és beszélgettek az út szélén, a sivatagba, már ha tényleg megtörtént, mert a fotót utólag összehamisitották; Henrik soha még nem volt oly elegant, de még kölcsön vett finom fehér posztókesztyűje is volt, úgy kellett kikuncsorogni Apámtól, hogy végre bemutassa a nagy Löw Immánuelnak Szegedbe, ajánlólevéllel, akihez a huncut szemű Nagyapámnak is bejárása volt, a horgas orrú Amália távoli rokona, és vitte Apámat, aki a kalligráfiáit mutogatta, a Löw Immánuel jóságos öregember volt, alig látott a sok olvasástól, a nagy botanicus, Apám sosem hitt túlságosan, csak amennyire köllött, őt a mór diszitőművészet csábitotta el, olyan komplikált volt a családfa, én már a közepénél eluntam, akkor föstött a szegedi nagyzsinagógába Apus mindenféle virágokat meg állatokat, zergét, oroszlánt, üvegablakot tervezett, de sosem értékelte Henrikben a zsenit, kik ezek az Apfelbaumok? Henriknek ez bőszen fájt, mert ő mindig pária maradt a mi szemünkben, örök unterlender, akármennyit is bizonyitott, titkolta, rágta magát, ő az eltitkolt bánatok nagymestere, aztán unterlender lett belőle itt is, mert szembe szállt a hóditó ösztönökkel, nem hitt az ököl harcba, csak a nyelvtudása mentette meg, senki nem értette, ha ilyen jól tud héberül, hogy beszélhet a zsidó állam ellen, hát még az hogy fájt neki, mikor Apám nem szerzett számára bevándorló-passzust, és hátra hagytuk Zentán, szerezzen, ha tud magának.”

Magvető Kiadó, 2007.

Hirdessen Ön is az ETARGET-tel!

Comments are closed.