7. évfolyam 11. szám, 2007.03.15.
Az ünnep sohasem teremt rendet a régmúltban, nem tisztáz árnyalatokat, nem firtat nézetkülönbségeket. Sehol a világon. A július 14-én önfeledten ünneplő franciák nem hozzák szóba Guillotine doktort, pedig hát a Bastille-nál már ott gyülekeztek a nyaktiló radikális hívei is. A nagynak mondott forradalomról kizárólag a hétköznapokon vitatkoznak – nem csituló hévvel – a szakemberek, ám hiába mondanak olykor lehangoló ítéletet, mint tették a kétszázadik évfordulón is, a köznép legyint rájuk, eszébe sem jut, hogy elmaradhat a díszszemle, az utcabál, a tűzijáték. A nemzeti, a francia örömünnep.
Március 15-e magában hordozta Világost is, vallotta, vallja nem egy történészünk, de a fiatalság, a sajtószabadság ünnepét nem tudták beárnyékolni. A mindenkori hatalom is csak ideig-óráig tudta feledtetni annak a régvolt napnak az eufóriáját, pedig oly sokszor – mint Petőfi a nevezetes napon érzékelte – reszketni méltóztatott tőle. A reszketést persze sosem vallotta be, ma sem teszi. Inkább rafinált módon lebeszél az emlékezésről. Ki tudja, mi lesz. A radikálisok minden gazságra készek, és szegény rendőrség az állampolgárok biztonsága érdekében kénytelen lesz keményen fellépni. A gumilövedékről sem mond le, igaz, most kizárólag a sípcsontot és a bokát célozza. De néha félrevihet a puska. Jobb, ha nem merészkedünk az utcára, jobb, ha szeretteink körében múlatjuk az időt, még jobb, ha elhagyjuk a fővárost, sőt az országot is. Lám, az utazási irodák is tele vannak last minute-kirándulásokkal. Velence, Prága, München 15-től 18-ig. Szuperáron. A készséges közvélemény-kutatók jelzik a hezitálóknak: honfitársaik kilencven százaléka már a távolmaradás mellett döntött. Kínos lesz magányosan ácsorogni egy ellenzéki nagygyűlésen, és este viszontlátni magunkat a tévében néhány árpádsávos zászló tövében.
Valljuk be, tényleg kínos lenne, hiszen az árpádsávos zászlót akkor sem szeretjük, ha komoly heraldikusok esküdöznek, hogy semmi köze a Szálasi-féle karszalaghoz. Mi azt gondoljuk, ha ez a lobogó bárkiben rossz emlékeket idéz, nem sorakozhatunk fel alatta, messzire el kell hogy kerüljük. Mert soha nem bántanánk meg azok emlékét, akik még az emancipációs törvény kihirdetése előtt, 1848-ban a magyar szabadságért harcoltak, áldozták életüket. És soha nem sértenénk meg azok érzékenységét sem, akik túlélve a nácizmus borzalmait, köztünk szeretnének nyugalomban élni. Igen, megtapasztaltuk, tudjuk, hogy aljas módon időről időre előveszik az antiszemitizmust mint politikai kártyát, de erre nem válasz, hogy csak azért is félelmet keltő zászlókat viszünk az utcára. Az aljasságra nem lehet aljasság a felelet. Az efféle küzdelemben csak veszíthetünk.
Hát akkor? Most menjünk vagy ne menjünk ünnepelni? Tiltakozzunk-e a jelenlegi hatalom antidemokratikus lépései ellen? Félni, mint Bibó István figyelmeztet, egy demokratának nem szabad. Ha most elmenekülünk is a közösségi ünneplés elől, a számvetést akkor sem ússzuk meg. Lehetünk finnyásak, s mondhatjuk, megnézzük, kivel vegyülünk. De igazunk biztos tudatában lehetünk bátrak is. És kimondhatjuk az idei március 15-én is, hogy mit kíván a magyar nemzet. Okosan, méltósággal. Hogy a hatalom tényleg joggal reszketni méltóztasson.
